2017/02/03

Ha van egy kis indíttatásod:

Egészen véletlenül akadtam a "Légy te is önkéntes!" elnevezésű programra a neten. A debreceni Nagyerdei Víztorony programjai között kutatva akadt meg a szemem rajta, és bár a leírás alapján nem tudtam eldönteni, hogy miféle eseményre számíthatok - magáról a karitatív tevékenységről, vagy konkrét szervezetek reklámjáról lesz-e szó -, mindenképpen érdekelt a dolog.
Csütörtökön délután nyeregbe pattantam hát, és eltekertem a Nagyerdőre. A nem túl nagyszámú közönség jól mutatta, hogy nem csak nekem volt nehéz rábukkannom a rendezvény hirdetésére. Ezt később szóvá is tettem a szervezőknek, akik természetesen a lehetőségeik korlátozottságával magyarázták a dolgot.
Ám az ott töltött kb. másfél óra a szerény érdeklődés ellenére is tartalmasra sikerült. Három szervezet mutatkozott be, és egyikről sem tudtam korábban semmit. A Aktív Európai Fiatalokért Egyesület - AEFEMosolygó Kórház Alapítvány és a Magyar Református Szeretetszolgálat egy-egy képviselője beszélt a mozgalmukról, válaszolt a kérdésekre.
Kérdéseim természetesen voltak. Kiderült, többek között az is, hogy a három szervezet három különféle módon szervezi a karitatív munkáit: az AEFE csupa önkéntesekből áll, és inkább más, nagyobb programokhoz kapcsolódik, a Református Szeretetszolgálat mögött a Református Egyház áll, így saját, teljes állású munkatársak szervezik a több ezer önkéntest a határokon túlnyúló programjaikhoz, míg a Mosolygó Kórház egy arisztokratikus hátterű alapítványra támaszkodva több országban, szigetszerűen dolgozik önkéntesekkel.
Fontos volt kiemelni, hogy sajnos minden karitatív projektjük esetében igaz, hogy a kereslet többszörösen túlmutat a lehetőségeiken, ezért az előadásoknak kicsit toborzó jellegük is volt: mindegyik szervezet várja a karitatív segítséget önkéntesek és felajánlások formájában egyaránt.
A szervezők pozitív tapasztalata így, a negyedik alkalom után azt mutatja, hogy az egy légtérbe kerülő egyesületek és alapítványok abszolút pozitívan reagálnak egymás munkáira, előfordul, hogy a közös projektek lehetősége is felvetődik, ami mindegyik oldalt erősíti.
Sajnos az önkéntesek gyarapítása ezen az úton elég nehézkes: a rendezvény nehezen szólítja meg az amúgy potenciális rétegeket, inkább belterjesen megy híre a tevékenységüknek.
Talán ezzel a kis beszámolóval sikerül kicsit kimozdítanom a kezdeményezést a nagyközönség elé. Akit érdekelnek a karitativitás, az önkéntesség lehetőségei, az alábbi linken veheti fel a kapcsolatot a szervezőkkel:
http://eselyteremtesihazak.gov.hu/hajdu-bihar/

2017/01/29

Az ember rendje

Régen, még valamikor az ezredforduló táján vásároltam meg Luc Ferry: Új rend: Az ökológia című írását, amit az Európa Könyvkiadó jelentetett meg még 1994-ben, a kis puhafedeles Mérleg sorozatában.
A kötetből lazán kimaradt a tartalomjegyzék, amit minden további szószaporítást megelőzően pótolnék:


  1. Bevezetés: A humanizmus zárójelei 7.o.
    1. Állatperek 7.o.
    2. Pererskedő fák 21.o.
    3. A népek ópiuma vagy az új eszme 26.o.
    4. A három ökológia 32.o.
    5. A “harmincas évek”, avagy a modernizmus három kritikája 36.o.
  2. Első rész: Az állat, avagy a fajok keveredése 45.o.
    1. A természetellenes ember 47.o.
    2. A “állatok felszabadítása”, avagy: jogokat az állatoknak! 75.o.
      1. Az állat és az automata 79.o.
      2. Az utilitarizmus és az “állatfelszabadítási mozgalom” 88.o.
    3. Sem ember, sem kő - a kettős természetű lény 117.o.
  3. Második rész: A Föld árnyai 143.o.
    1. “Gondolkodj úgy, ahogy a hegyek” - a “mély-ökológia” nagy céljai 145.o.
      1. A “nyugati civilizáció” bírálata - forradalom kontra reformpolitika 162.o.
      2. A humanizmusellenesség, avagy “a természet fontosabb” 166.o.
      3. Frankenstein és a boszorkányinas: terítéken a technika 176.o.
      4. A “biocentrizmus”, avagy az élet kultusza 179.o.
      5. A félelem, mint politikai szenvedély 186.o.
      6. Etika és tudomány. Vissza az “objektív” erkölcsökhöz! 190.o.
    2. A náci ökológia: az 1933. novemberi, az 1934. júliusi és az 1935 júniusi törvények 202.o.
    3. A különbözőség dicsérete, avagy a baloldaliság megtestesülései. Az ökofeminizmus 230.o.
    4. A demokratikus ökológia és a természet jogai 261.o.
  4. Eplógus: Nacionalizmus és kozmopolitizmus - a három kultúra 299.o.


Már a tartalom áttekintéséből látható, hogy Luc Ferry egy humáncentrikus álláspontból igyekszik kimozdulni, főleg filozófiai eszközökkel. Érdemesnek tartottam ennek az elmúlt huszonkettő évnek a távlatából újraértelmezni a könyvben lefektetett álláspontokat, megvizsgálni, mi az, ami időközben meghaladottá vált, esetleg mit milyen teljesen új alternatíva váltott fel, ha történt bárminemű változás az emberiség esztétikai felfogásában az ökológiával kapcsolatosan. Ahogy azonban újra átolvastam a könyvet, rá kellett ébrednem, hogy az ilyen hagyományos megközelítés a mai napig változatlan. Az időközben elért részeredmények továbbra is a humánközpontú világszemléletből sarjadzott jogi szülemények; törvények, nemzetközi megállapodások. Céljuk az emberi környezet óvása az ember érdekében, nem pedig az emberi társadalom fenntarthatóvá integrálása az ökoszisztémába.
Huszonkét év alatt iparágakká nőtte ki magát a természetvédelem néhány ága. Profittermelést várnak el a környezetkímélő termékektől, az állatvédelemtől, a hulladékhasznosítástól, az alternatív energiatermeléstől. Az olyan ágak, amik nem szolgálják a felhalmozást, mai napig háttérbe szorultak. A nukleáris energia termelésének veszélyei, a tengeri halászat, a veszélyeztetett fajok életterületeinek védelme mind elhanyagoltak.
***
Mindaz a természetvédelmi probléma, amire nincs gazdaságilag megtérülő alternatíva, a jelenlegi társadalmi rendszereink számára megoldhatatlan. A jogrendszer még mindig védi a felhalmozást, ezzel együtt büntetően lép fel az erőforrások pusztítása ellen, ám mindezt nem ökológiai, hanem emberi, tulajdonjogi szempontból tekintve.
A munka gépesítése nem az összemberiség életszínvonalát növeli, hanem csupán a profitot, ezzel tovább szélesítve a társadalmi szakadékot a szegényréteg és a gazdasági elit között.
Mindezen problémák egyik gyökere, hogy a jelenlegi oktatáspolitika nem cserélte fel a humáncentrikus nevelést ökocentrikusra.
Másik gyökere, hogy a pénzt nem markerként használják, hanem erőforrásként kezelik.
Harmadik gyökere, hogy a személyek társadalmi helyzetét demokratikus elvek alapján határozzák meg, nem személyiség-fejlettségük alapján.

2016/10/08

Magyar Hypocrisy kiteszi titoktartás az Európai Tanács határozatai



© Reuters / Balogh László EURÓPA 16:15 2016/10/07Get rövid URL 6122183 Kiderült, hogy a magyar miniszterelnök Orbán Viktor valójában szavazott az EU migráns áthelyezési terv, hogy oly hevesen ellenzi otthon - a pont megtámadja azt az Európai Bíróság - egy további jele a kétarcú működését a EU. © REUTERS / LAZSLO BALOGH Magyarország fenyegetett jogi lépéseket Migráns Returns A kérdés hatol az átláthatóság és a demokrácia az EU-ban. Uniós vezető csúcstalálkozók, döntéseit konszenzussal, ami a végleges megállapodás különböző kérdésekről. A február 2016 csúcs, a Tanács megállapodott a terv, hogy helyezze át 160.000 menekültek Olaszország és Görögország szerint a kvóta rendszer. Ítélve a küldött levél az Európai Tanács elnöke, Donald Tusk, úgy tűnik, hogy egyszer sem volt Orbán megvétózza bármely részén a nyilatkozatok - hatékonyan járul hozzá a áthelyezési terv, amit nem hangosan tiltakozik az ellen otthon .  mélyen diszfunkcionális Szerint a Budapest Beacon sajtó, sőt Orbán lett volna esélye, hogy megvétózza az EK vonatkozó döntéseket a menekültek nem kevesebb, mint hat alkalommal, közben kapcsolódó EK találkozók június 25-26 2015. október 15., 2015. december 07-18, 2015 február 18-19, 2016, március 17-18, 2016 és június 28,2016. "Ebben a felvételi, látunk egy klasszikus példája az európai vezetők elfogadja egy dolog a konszenzus-vezérelt Európai Tanács, a legmagasabb politikai testület az EU-ban, csak hogy menjen vissza a főváros és hibáztatni Brüsszelbe bevezetéséről akaratát az ország . Ez a gyakorlat is kiemelték legutóbbi jelentés Tanács Transparency "Transparency International Edd McMillan mondta  egy blog . "A vezetők és más döntéshozók az uniós országok képesek folytatni ezt a Janus-arcú megközelítés, mert a Tanács minden szinten, nem átlátható. Nem lehetséges, hogy megtudja, a helyzetben egy tagállam végéig egy nagyon hosszú folyamatot, ha a döntés végül elfogadott. Ez azt jelenti, hogy a tagállamok szabadon, hogy elfogadja a dolgokat, vagy ellenük anélkül, hogy felelősséggel számukra felé a polgárok számára. "

Read more: https://en.ria.ru/europe/20161007/1046099696/hungary-orban-migrant-relocation.html

2016/08/21

Augusztus 20 - a buszozó ember rémnapja


Bizonyára van ezért felelős ember a DKV-nál, bizonyára a Tanker Kft-n keresztül elhopponált tizenegymilliárdból is futná, de amíg a tisztességes munkavégzés csupán rémhírként terjedő szóbeszéd a cégnél, addig sajnos az informatív utastájékoztatás szintén csak plakáton olvasható európai érték marad városunkban.
Így aztán dolgozók százai késtek el, megállókban szembesülve kimaradó járatokkal, mint például tettem én is a negyed tízre várt 15y-os busszal. Majd újabb meglepetésként ért az ötven perccel később egészen új útvonalon kanyargó 15-ös. Szűkszavú vezetőjétől kellett kérdezgetnem, mégis, merre visz minket - és bár hiába szabadkozott, hogy ki van írva, sajnos sokadik átolvasatra sem láttam a megviccelős útvonalat se leírva, se térképrészleten. Hogy nem a szememmel van a baj, arról álljanak itt a fotók. A biztonság kedvéért érdeklődtem a többi utastól is, ám csak abban tudtak megerősíteni, hogy nem csak én vagyok palira véve ma reggel:


Mindenki késik és csodálkozik.




Alig egy óra késéssel - és a felvonulókat megszégyenítő táv lefutásával - azért csak sikerült bejutnom a munkahelyemre.
Nem így a fiam, aki Nagymacsra volt hivatalos, de miután a buszsofőr aznapra úgy értelmezte a menetidőt, hogy akár tíz(!) percel is indulhat hamarabb, bizony inkább lekutyagolta a távot, semmint még két órát várjon egy újabb, bizonytalan lehetőségre.

Akinek fontos odaérni - gyalogoljon!




További rémtörténetek sorát hallgathattam egész nap a munkatársaktól és betérő vendégektől, így tudom, hogy sem Hajdúböszörmény felől, sem Nyírbátor irányából nem lehetett élni a "Pontos közlekedés, kiszámítható szolgáltatás" címen hangoztatott szlogennel.

Ez is mehet a kék plakátra.




Az, hogy néhány buszra nem lehetett felférni, már szinte hungarikum - az igénytervezést bizonyára a sajátos nyelvünk teszi lehetetlenné, hiszen ez sem lehet(ne) pénz kérdése. Így, aki nem akart tömegiszonytól fulladozva, más szájából elszippantott levegőn vegetálva, heringnyomorban utazni, az várt egy újabb buszt, vagy kutyagolt.
Bizonyára meg van az oka, miért nem raktak ki a megállókba ideiglenes menetrendeket és miért nem tudták térképrészletekkel informálni az utazó közönséget a megváltoztatott útvonalakról, de:

Ilyenkor drága a bérlet a zsebemben!



2016/04/27

Naiv brutál

Extrém leárazáson vásárolt könyvek esetében nincs miért komoly elvárásokkal tekintenünk a beszerzett művek elé. Épp ezért igazán örömteli, amikor egy ilyen szituációban sikerül kifogni valami különlegességet.
A puha fedeles, Főnix Könyvműhely által 2012-ben szállított Zaj egy személyes ismerősöm fordítása. Azt eddig még nem tudtam, hogy doktorált, most azonban örömmel olvastam a neve előtti dr. rövidítést. Máskülönben bizonyára meg sem veszem a kötetet, hiszen külsőre elég jellegtelen, ráadásul nehezen olvasható, zajszennyezett szedésben és színnel került a borítóra az összes szöveg. A hátoldalon már a cím fordítása is elmaradt, a 15 éves korhatárt jelölő sárga karika pedig inkább a piff-puffos számítógépes játékokat idézi. Kinyitva megnyugtatott a kényelmesen, igényesen szedett oldalak szövegképe. Azonnal feltűnt, hogy kétféle szöveg váltogatja egymást a történetben – ez máris érdekesebbé tette a könyvet.
Elolvasás után sokáig néztem magam elé, próbálva megfejteni, hogy mi a rossz ebben a könyvben. Mert egyébként jó. Szórakoztat, mint egy sokadik kategóriás akciófilm, pörög, mint búgócsiga, a karakterek egyediek, akár valami új banda tagjai az első klipjükben, csak az egészben van valami félreütés.
A fordítással semmi gond sincs, még azt az erőltetett szlengezést is sikerült elkerülnie, amit egy nagyon vagány fiatalokból álló bandáról szóló sztori könnyen magára ránt. Ahol nem volt korrekt kifejezés a magyarban, ott maradt a teljesen megfelelő szakkifejezés, akár hadászati, akár populáris zsargonról legyen szó. Jól vált a monologizáló szöveg és a hivatalos leírás között, aki figyelmesen olvas, annak nem kavarodhat össze az elbeszélő jelene a visszaemlékezéseivel.
Az alap felütés is jó helyen viszi bele a történésbe az olvasót: elkezdődött az Esemény, amire a felkészült Sávhasználók előre felépített Stratégiával reagálnak. Magyarán: amikor összeomlik az állam, a felkészült huligánok módszeres bűnözésbe kezdenek. Mindehhez a használaton kívül maradt analóg rádióhullámsávokat használják kommunikálásra, ami persze így egy eléggé zajos közeggé válik. A történetünk „hőse” hamar levetkőzi a humánum gyengécske héját, és visszaemlékezésekkel tarkított, laza mesében tárja elénk, miként vezeti választott népét az ígéret földjére.
Ami viszont feltűnt, hogy az író az idősíkoknak a kavarásával szeretett volna valamiféle zajt csapni, közben némi statikus zörejeket is beleszőve az analóg adások szövegrészleteivel, ám a mutatvány nem igazán sikerült. Valami ügyesebb eszközt kellett volna használnia Darin Bradleynek a zajkeltéshez. Egy következetesen félreinformáló karaktert, vagy egy egészen másról szóló visszacsatolást a médiából, a környezetből, vagy egy rivális Csoportot, amelyik az üldözőjükké válik… de a törzsszöveg kavargatása ehhez kevés.
A stílus gördülékeny, a cselekmény egy utaztató regény vonalvezetése mentén bontakozik ki, ám az írói kvalitásokat nem fűszerezi a megfelelő háttértudás, és ez egyre-másra szüli a hiteltelen élethelyzeteket. A főszereplőket körülbelül a hatvanadik oldalon kellett volna közveszélyes terroristákként kiirtania egy ex-rendőrökből és ex-katonákból spontán szerveződött civil csoportnak, de a századikra már saját maguktól éhen és szomja pusztultak volna. Bár eléggé nehezen hihető – főleg a mai, közel-keleti események ismeretében – hogy egy ilyen Esemény során pont a gáz- és ivóvíz-szolgáltatás marad fenn, még hihetetlenebb, hogy egy alapvetően katonai- és rendőrállamban pont infantilis szerepjátékosok összeverődéséből válik a legütőképesebb túlélő Csoport. A teljes homály egyébként minden irányból körbeveszi a történetet: nem derülnek ki a főbb szereplők hátterei, motivációi, a külvilág akciói és reakciói, az előkészületek konkrétumai. Az egész inkább egy disztópikus környezetbe helyezett akció-videojátékra hasonlít, ahol nincs szükség evésre, ivásra, nem kell megágyazni, bekötni a kibomlott cipőfűzőt, csak menni és lőni, lőni, lőni…
Ám van itt más probléma is. Ha már számítógépes piff-puff játék, akkor bizony eléggé egyoldalú, ha hiányoznak a hibák. Az az elhallgatás ebben a ludas, amivel csak sejteti a történet mesélője, hogy azért nem ment minden simán. Viszont a rengeteg homályban hagyott külső részlet, a sok névváltozatás, a rengeteg titkolózás mellett ennek az elhallgatása már zavaró, fölösleges.  Mintha isten üzemmódban tolnánk a progit.
De még csak nem is ez a legnagyobb bajom vele. Talán semmi gond sincs a regénnyel, ha nem akarna több lenni egy hosszúra nyúlt akciónál. Ám ez a regény egy kivonatolt kézikönyvet tartalmaz, egészen használhatónak tűnő leírással arról, miként kell kialakítani egy rejtőzködő sejtet, ami az erőszak eszközével rövidtávú célokat érhet el. Jelen esetben egy kijutást egy ellenséges városból egy előre meghatározott Helyre. Vagy felrobbantani egy metróállomást, akár megengedhető veszteségként néhány Tag beáldozásával… továbbá egyszerű embereknek ad egyszerű recepteket, miként vetkőzzék le a bűntudatot, hogyan alakítsák át kollektív felelősséggé, milyen módszerekkel fanatizálják a Csoportjuk tagjait és hogyan virtualizálják lelketlen tárggyá a többi embert.
A túlélésről szól a legkevésbé a könyv, pedig lépten-nyomon hangoztatja, hogy az összes retardált agresszió annak érdekében történik; mert mivelhogy mindenki más is hasonlóan retardált agresszorként fog fellépni ellenünk. Vagyis ez egy agresszivitás verseny. Ha eléggé agresszív a kezdeti fellépés, ha elég stukkert és amót szerzünk meg, utána a víz, a szántóföld majd magától jön. Hogy mitől? Ezzel már nem foglalkozik a könyv, ahogy általában egyetlen számítógépes játékban sem lényeg az, ki, mikor és miért hagyott szétszórva gyógyító csomagokat a pályán… vagy ki és mikor takarította fel a vért a korábbi lövöldözés után. Ha mindenkit lelőttél, aki ellenség lehet, akkor nincs többé kitől félned. Csak saját magadtól.
Zaj úgy állítja be, mintha pont nem ez a fellépés varázsolna a legbirkább közösségből is lincselő tömeget ellenünkben. Mintha a legaljasabb dolgokat pont nem az agresszió folyamatos elkerülésével tudnák végbevinni a mai embereken. Mintha egy gyilkológépben bármikor is megbízhatnának a társai, és viszont. Mintha nem látnánk nap, mint nap, hogy mennyire rövid lefutású, szomorú történetek ezek.
Igazából a nagyon bátor és vagány fejbelövöldözések mögött egy állandósult, zsigerekbe fagyott félelmet érzek. Önmagából kiindulva, és kellő korlátoltsággal megverve, az átlag amerikai egy önző gyilkosnak képzeli a többi amerikai állampolgárt? Erre számíthat a világ, ha az USA-ban meginog a társadalmi, gazdasági rend? Darin Bradley csúnya képet fest az elidegenedő társadalmáról.
Oké, hogy Texas a militarizált agyú fegyverbuzik országa, akik egy szál rambókéssel mennének neki akármelyik országnak, ha azok nem az ő olajukat veszik, de azért egy magasan kvalifikált művésztanárnak illett volna kissé több biológiát vinni a történetébe, mert így az nem él. Sajnos ezen semmit sem segít a könyv végére biggyesztett riport, ami csupán arról győzött meg, hogy a szerző még erősen kiforratlan személyiség, labilis erkölcsi énképpel. Egy szakember bizonyára sokat tudna foglalkozni a problémáival, nekem csak szimplán taszító a Tag.

Megjelenés: 
Rovat: Könyvespolc 

Tündérmese a háborúról


Nehezemre esik megírnom ezt a cikket. Mindenek felett tisztelem Terry Pratchettet és az ő munkásságát. Egész életében kiállt a humánum, az emberi jogok, a demokrácia és az orangutánok mellett. Amit legutóbb olvastam tőle, az is messze meghaladta a kortárs fantasy irodalom átlagát. A Baff! a kényelmesen belakott Ankh-Morporkba invitálja az olvasót, az egész Korongvilág messze legkidolgozottabb szegletébe, régről ismert, jó barátként üdvözölhető szereplők közé. Biztos kézzel vezetett történet visz végig a könyvben feltárt konfliktuson, a fokozódó izgalmak közepette, egészen a megnyugtató befejezésig. Teret kap a mágia, rövid kitekintést kapunk egy Kúm-völgy nevű helyre, a maga természeti és történelmi nagyszerűségében, ahol végül törpe és troll – ha nem is egymás nyakába borul –, de legalább nem is egymás torkának ugrik.
Elolvastam, élveztem, letettem a könyvet, aztán ahogy kerestem a vezérszálat, ami mentén cikket írhatok róla, elkezdtek nyugtalanítani az apróságok.
Baj van a törpékkel.
Ezek egy egész könyvön át egy eszméért akartak háborúzni, nem pedig az ARANYÉRT! Szinte szó sem esett a sárga fémről, pedig jól tudjuk, hogy egy törpe még hazudni is hajlandó, hogy az aranyát ágyba vihesse…
Szóval komoly és nagy háború van kitörőben, egymásnak feszül ősi törpe és troll ideológia, miközben már egy teljesen új világ épült fel körülöttük. Elég csak néhány fanatikus önjelölt vallási vezető, máris egész népcsoportok változnak át vérszomjas nacionalistákká.  Persze, nem a politikai vezetők, a fegyvereladásból élő kereskedők, a törpék által feltárt melaszvájatokra pályázó spekulánsok által hergelt ellentétekből fakad a gyűlölködés, hanem néhány eldurvult kocsmai verekedés, pár betalált sértegetés utóéleteként fejlődött ki a háborús állapot.
Ezt én nem veszem be.
A háborút mindig a legmocskosabb kapzsiság táplálja, ehhez gyárt ellenségképet az, akinek meg van a hatalma hozzá, hogy az egyszerű, elnyomott, nélkülöző nép haragját egy gazdaságilag megfelelő mértékben kifosztható népcsoport felé irányítsa. Ankh-Morpork etnikumai között annyira hiányzott minden ilyen háttérfeszültség, hogy ha van is identitásbeli ellenségeskedés két faj között, az élelmesebb polgárai hamarabb csinálnak belőle sportot, arénaküzdelmeket – és ezen keresztül busás hasznot hozó üzletet –, mintsem hogy csak a háborúnak az ötlete felmerülhetett volna bárkiben. Ha mégis kialakul a városban egy már vérig menő ellentét, a vezető arisztokrácia biztosan nem guvvadt szemű idiótaként bambul el felette, hanem minden eszközét bevetve igyekszik a saját pártjára állítani az erősebbiknek vélt felet, hogy általuk vigye keresztül politikai céljait… de semmi ilyesmi. Helyette egy eszelős Vinkó rohan keresztül az egész városon, hogy a szerencsétlen fiacskájának ötszázhuszonnyolcadjára is elolvassa ugyanazt a bugyuta mesét.
Igazi motiváció híján pedig nem lehetett hitelessé tenni azt az (állítólag) óriási forrongást sem, ami kettéválasztja az alapvetően emberek lakta megapoliszt. A régi, jó városőrök folytatta nyomozás mögött ez az egész úgy zajlik, mint valami farsangi készülődés: a helyi bűnszövetkezet igyekszik megkaparintani a hagyományőrző egyesületek feletti ellenőrzést, és védelmi pénzt szedni a hozzájuk kötődő családoktól. Közben pedig a feltárandó gyilkosság szálai egyre mélyebbre és mélyebbre nyúlnak… már szinte hihetetlenül mélyre egy egyébként folyóvölgyi város alatt. Ennek köszönhetően számomra a regény legizgalmasabb részét jelentette, amikor az ősellenség rendőrnő-páros korlátozott nézőszám mellett iszapbirkózó versenyt rendezett a lassan feltöltődő járatokban.
Értem én azt, hogy az egykori tényfeltáró újságíró miért is tartotta annyira lényegesnek egy adathordozó eszköz felkutatását, hogy azért aljas gyilkosságok sorát legyen képes elkövetni valaki. Jó lenne egy olyan világban élni, ahol az igazság komolyan befolyásolhatná a politikát, a gazdasági törekvéseket, vagy akár csak a háborús retorikát. Ez azonban csak itt, ebben a kitalált tündérvilágban, egy öregember képzeletében működhet. Csupán egy elvarázsolt Kúm-völgy mélyén lehet megnyitni az igazság mauzóleumát, ami látva láttatja, mennyire fölösleges ostobaság minden igaznak vélt indok a háborúskodásra.

Megjelenés: 
Rovat: Könyvespolc