2013/10/15

Irodalomról szó sem esett

Azt hiszem, nem újítom meg a könyvtári tagságomat.
Három dedikált kötet fekszik előttem az asztalon, bennük könyvjelzők. A gépemen is frissen küldött könyvekből vár elolvasásra három, amit pedig már beígértek a közeljövőre, az még vagy féltucat.
Jó tudni, hogy ilyen bő termése van a honi fantasy irodalomnak, mégis, az elmúlt hétvége után ambivalens érzésekkel tekintek az elkövetkező olvasmányaimra.
Teleautóval utaztunk Pestre, mivel nincs az az első osztály a tömegközlekedésben, ami felér azzal a luxussal, amikor lesétálok a ház elé, a sarkon beszállok egy sofőr mellé, vagy mögé, átnyújtom a menetjegy árának töredékét kitevő viteldíjat, majd onnantól akár vonatnál hamarabb érhetek a célomhoz. Ha kis szerencsém van, akár házig mehetek, de az biztos, hogyha útközben bármi gondom adódik, megoldásukra százszorta kulturáltabb lehetőségek kínálkoznak, mint amit utaztató vállalataink nyújtani tudnak.
Most még az a váratlan szerencse is közbejött, hogy párom régről ismert, régen látott ismerősét ismerte fel sofőrünkben, így azonnal adva volt a téma, az oldott hangulat.
Beszélgetéssel ütöttük el az utazás idejét – mi mással is lehetne ilyenkor? –, amiben sűrűn előforduló témaként merült fel az étel. Ennek eredményeképpen aztán kopogó szemmel érkeztünk meg Pestre, de minthogy kötött programunk volt, ezt még jó ideig nem orvosolhattuk. Helyette mégiscsak a pályaudvaron kötöttünk ki, és ott vártuk össze a társaságunkat.
KIMTE Irodalmi és Művészeti Tehetségkutató Egyesületünk (azaz röviden a KIMTE) éves választó közgyűlésére érkeztünk ugyanis. A jó hír az volt, hogy a kis létszám miatt egy közeli, görög étterembe megyünk közgyűlni, a nem annyira jó hír pedig, hogy az étterembe indulás előtt össze kell várni mindenkit.
Végül azért csak befutottunk vágyaink honába, és mert eme napon párommal is jeles napot ünnepelhettünk, kiadósan belemélyedtünk a görög ízvilág rejtelmeibe. Elém egy kimondhatatlan nevű étel került, amiről hamar kiderítettem, hogy igazából egy tengeri herkentyűkkel szerelt lecsó. A búzasör friss  volt, szűrt és hideg, így aztán hamar feledtettem gyomrommal az előző órák megpróbáltatásait, és egészen ellenkezőkkel kárpótoltam helyette.
Közben persze lezajlott a rendi gyűlés is, aminek keretében jól újraválasztottuk eddigi tisztségeikre az elnökségi tagokat, elfogadtuk a még nyáron megtárgyalt változtatási javaslatokat, majd végre rátértünk az engem leginkább foglalkoztató kérdésre: miként fogjuk segíteni az általunk felkutatott tehetségeket a jövőben?
Hát, nagyon röviden azzal, hogy nem hagyjuk őket megragadni azon a szinten, amit a manapság megjelenő művek képviselnek. Felcsapunk vámpírvadászoknak és romantikus szenvedélyektől lángoló szívükbe verjük a kőrisfa ceruzánkat. Piros tollal javítjuk át a beérkezett műveket, és a legszigorúbb, bentlakásos online-íróiskolába küldjük korra, nemre, vallásra és bőrszínre való tekintet nélkül mindazokat, akiknél akár a legkisebb szakmai hiányosságot felfedezzük. Persze, ez csak a tehetségekre vonatkozik. Akiknek még annyi mentségük sincs, hogy legalább némi alkotói véna lüktet valahol mélyen eltemetve bennük, azokat elküldjük fuvolázni – egy kedves, fuvola szakos ismerősöm kifejezésével élve.
Korábban, a nyár folyamán terveztünk már egy ilyen oskolát, ami akkor még a gyerekeknek szóló Pehelytoll íróműhely nagyobbak számára felkomolyított verziójaként szerepelt, Taberna néven. A fejlesztés folyamán azonban rá kellett ébrednünk, hogy az egyszerű írástechnikai leckéknél sokkal szerteágazóbb, sokkal átfogóbb oktatási anyagra lesz szükség, méghozzá meglépve a moduláris oktatás lehetőségeit. Ezzel ugyan ugrott az akkreditálhatóság, viszont bármelyik írótanonc szíve-szerelme-szülöttét, mit már valamilyen szinten digitális adathordozóra vetett, kellő kitartással, jó minőségű kiadvánnyá fejlesztve tárhatunk a közönség elé. Az, hogy erre a kitartásra nekünk vagy a tanoncnak lesz-e nagyobb szüksége, szerintem esetenként változni fog.
Mi azon leszünk, hogy a felállított rendszerünk végtermékei egyre magasabb minőségi szintet képviseljenek, egészen odáig, hogy az Authorium brand már garanciális védjegye legyen a kikerülő köteteinknek.
A KIMTE már most működő bétázó műhelyének egyik alapvető feladata az ígéretesnek tűnő művek hibáinak feltárása, viszont találkozunk olyan írásokkal is, amik ugyan nem mennek át az előszűrésen, de megalkotóikról elképzelhető, hogy céltudatos fejlesztéssel ki tudnák bontakoztatni a tehetségüket. Ezek közül, akik sikerrel veszik az Authorium Tabernáját, néhányan talán képessé válnak arra is, hogy mentoraikkal összefogva, egy íróműhelyben, közösen alkossanak tovább. Ez egyben azt jelenti, hivatásszerűen végezhetik a mesterségüket, a megfelelő díjazással.
Ám ez még messze van. A szombati közgyűlés csak a keretet teremtette meg ennek kialakításához.
Az igazán fontos lépések előbb az anyagi biztonság felépítése, a pályázati lehetőségek felkutatása, a médiás megjelenésünk fellendítése lesznek. Mivel erre külön-külön emberek kellenének, de jelenleg csak a maroknyi aktív tag osztozik az összes feladaton, nyitottak vagyunk minden külső segítségre.
Persze politika nélkül. Az minden kultúra rákfenéje.
Gondoltunk rá, hogy a jó médiás megjelenésű kulturális eseményekhez saját kiadványainkkal járulhatnánk hozzá. Akkreditálhatnánk a tehetségfejlesztési anyagunk egy részét, és rehabilitációs célú, pályázati pénzből finanszírozott oktatásokat tarthatnánk tehetséges fogyatékosoknak.
Egyelőre még csak a szponzorok felkutatása folyik, és ingyenesen terjesztett kiadványokon keresztül kérjük a kisebb támogatások felajánlását. Bevallom, nem sok sikerrel.
A viccesebb ötletekről meg inkább nem írok :D
Miután ezzel nagyjából mindenkinek eltelt a szabadideje, sietve összedobtuk a pénzt a számlára, majd mi a párommal kiléptünk a Népliget felé, ahol a busszal együtt érkeztünk a felszállóhelyre.
A Tatárszentgyörgyig tartó útról Dante jutott eszembe; ahogy elhagytuk a fővárost, rohamosan kezdett sötétedni, és kilométerről kilométerre romlott az út állapota. Az utolsó megállók között már istenesen rázott a hullámvasút, fogtuk a majrévasat, és meresztettük a szemünket, nehogy elvétsük a célállomást.
Mint kiderült, jobb lett volna, ha egy kicsit később ugrunk le, mert a Facebook eseményt jelző térképe egy nagyjából négy kilométeres ráhagyással jelölte ki a célt, amit már nem sok humorunk lett volna letalpalni. Szerencsénkre az Urbánszki uradalmon gyűlt társaságból még volt józan tag, így legelsőként Andy Baronnal találkozhattunk, aki kijött elénk a faluba.
Amíg rá vártunk, idilli életképet tekinthettünk meg a szüreti bálozásba feledkezett tatárszentgyörgyiekről. A csinosan felöltözött iskolás lányokat még a buszról csodálhattuk, itt a falu végén csak a csárda vendégeinek jövés-menését. Ahogy párom meg is jegyezte: nagyobb élet volt, mint nálunk, Debrecenben, szombat este.
A comic relief is feltűnt: az illuminált figuráról egy ideig azt hittük, a skizofréniája szökött gollami magasságokba, és a képzeletbeli pajtását szidja oly’ nagyon éktelenül, hol életveszélyes fenyegetéssel, hol meg perverz vérfertőzésekkel gyanúsítgatva őt, de aztán kiderült, hogy a kiabálás irányában egy ház rejtőzik a fák mögött, ahonnan jó pár miatyánknyi idő után elő is tántorgott egy hasonlóan alapos beálltságú, öreg fazon. Amit előadtak, azzal bátran felléphetnének a Talent válogatóján, szinte biztosra veszem, hogy továbbjutnának, humor kategóriában. A pantomim arról szólt, hogy a nagyhangú Gollam fellökte az öreget, aki erre engedelmesen hanyatt is vágódott az árokba. No, erre a lökdösődő úgy megijedt, hogy azonnal esett is utána, majd mindenféle tagjainál fogva próbálta felsegíteni az öreget, pedig neki is komoly gondjai voltak az égtájakkal.
A műsor végét nem láthattuk, mert közben megérkezett Andy Csabával és a fiával, majd megjött Csaba barátnője is, így a kétautós konvoj elindult az erdőbe.
Írtam már, hogy az út folyamatosan egyre rosszabb és sötétebb lett? Nos, ez még mindig tudott fokozódni: a fák közé érve a félhold gyenge fényének is búcsút mondhattunk, a reflektorok a két lépésre sorakozó fák törzsét világította be, meg vagy öt lépés távot az előttünk bukdácsoló homokdűlőből. Maximálisan megbíztunk Andyben, habár rajta látszott, hogy nem osztja a róla alkotott véleményünket. Csak akkor nyugodott meg, amikor egy éles jobbossal az Urbánszki tanya udvarára kormányozta a kocsit.
Most eltekintek az udvar és a ház külsejének dicséretétől, mivel az egészből csupán a világító ablakokat, meg egy kis teraszról leszűrődő villanyfényt láthattuk.
A pincén keresztül csigalépcsőztünk fel a lakásba, és itt körkörösen és keresztbe-kasul bemutatkoztunk a kései óra ellenére is legalább két tucat vendégnek.
Furcsa volt, hogy sokakat úgy találtam arcra, névre ismerősnek, hogy hús-vér valójukban elsőre találkoztunk. Bevallom, néhányuknál még most sem tudom, hogy csak gondolom-e, hogy korábban már volt szerencsénk egymáshoz, vagy tényleg.
Viszont hála az asztalon felhalmozott oldószereknek és a közös érdeklődési köröknek, ez a kezdeti visszafogottság csupán percekben volt mérhető.
Hamar elő tudtam hozakodni hát az egyik engem érdeklő témával – amiről később kiderült, hogy napközben már volt terítéken -, a mostanában kikerülő újdonságok minőségével.
Aki már látta, mi történik az éti csigával, amikor behajítjuk a tyúkudvarba, az el tudja képzelni, mit váltott ki a könyvem, amit demonstráció gyanánt magammal hoztam.
Először az első néhány oldalt szedték széjjel. Konkrétan Szélesi Sanyi szemezgette ki az összes vesszőhibát, elegánsan túllépve az általa eleve feleslegesnek tartott részeken. Utána Ndyhez került a könyv, aki azonnal lelőtt néhány rosszul összerakott mondatot, Zora pedig kegyetlen tárgyilagossággal rámutatott, hogy bizony a bibliofil kívánalmaknak sem felel meg a kiadvány se tükörben, se tűre szedve. Utána még járt jó néhány kézben a könyv, hol itt, hol ott felütve, és szinte kapásból sorolva a felfedezett kifogásolni valókat.
Tanulságos volt, nem élvezetes. Amit itt pár oldalon elkövettek laza profizmussal, azt nekem az asztalomon és winchesteremen sorakozó tucatnyi, több száz oldalas irománnyal kell végigcsinálnom, majd még arra is rá kell vennem az alkotóikat, hogy tanulják meg a javításokhoz szükséges szakmai ismereteket, utána pedig kegyetlen alapossággal gyalulják végig újra a már késznek hitt gyermekeiket… de akkor, ott inkább nem kezdtem sajnálni magamat, főleg, hogy egyik kezembe bort, másikba az ellenpéldáknak felhozott saját műveket, a számba zsírtól csöpögő kolbászos kenyeret tuszkoltak gyors egymásutánban, és közben még beszélgetni is volt miről. Mansfield hamarosan indulni készült, így csak egy rövid paroláról lehetett szó, pedig kvázi a főnökömnek tekinthetem, lévén az idei egyetlen megjelentetett novellám, és a Penna Magazinba írt cikkeim szerkesztő-kiadója.
Andy Baron is búcsúzni jött be legközelebb, pedig ő meg a párom főnöke ugyanezen szempontok alapján. Ők legalább pár szót beszélgettek a teraszon levegőző társaság körében.
Ha jól sejtem, még épp időben indultak, mivel nemsokára olyan dörgős, villámlós zivatar kerekedett, amit egy autósnak se kívánok, főleg egy sötét erdő alján. Októberi időnek igazán nyáriasra sikeredett, amilyen gyorsan jött, el is múlt, de ezzel végleg lemondtam az udvaron hagyott gulyásról. A házikolbász és a házi bor amúgy is kárpótolt, időközben pedig Szélesi Sanyival mélyedtem el a Cherubion hogy volt, mint volt felidézéseiben.
Minthogy én a 2003-as évben keveredtem közelebbi ismeretségbe a kiadóval, és ezzel együtt Nemes Pistával, jó volt végre egy olyan emberrel beszélgetnem, aki épp akkorra „nőtt fel” cherubionos íróból országos hírű alkotóvá, művészeti vezetővé, saját lábán megálló művészemberré. Ismerve a kiadó akkori nehézségeit, Pista küzdelmeit, nem csodálkoztam rajta, milyen súrlódásokat szült a Mysterious Universe kiválása, és szinte csodálkoztam, mindezek mellett milyen tisztelet van Sanyiban a Cherubion és annak alapítója iránt. Lehetne példa néhány helyen a kettejük konfliktusmegoldó képessége.
Így viszont már értem, miként sikerült olyan zökkenőmentesen megjelentetnem a korábbi műveimet a KIMTE kiadványaiban és e-könyvként. Kijárt ösvény volt ez akkorra, láthatóan a mai napig azóta is viszik a hírét a Cherubionnak az innen származó írók – és nagyon sokan kezdtünk itt.
Ndy új könyvét is kézbe vehettem az este, amit valamiért következetesen mindig Farkasalmának olvasok, és csak miután feltűnik, hogy az nem két külön szó, akkor veszem tudomásul az ékezetet az a betű felett. Minthogy a mutatóba hozott példányoknak már volt gazdája, megígértettem magamnak egy dedikált példányt. Majd rátértünk, hogy akkor lesz-e lektor magazin az e-book szépségversenyre?
A válasz ugyan nemleges volt, de a miértek boncolgatása elvitt minket az e-book készítés, a közösségi honlapprogramozás erdejének mélyére (ami után tegnap, a KIMTE szerverének betámadásból született összeomlása – köszönjük ezúton is! – sorsjellegű kataklizmának tűnt). Szó se róla, kapaszkodnom kellett a poharamba, nehogy ingoványos területre csússzak az igencsak behatárolt szakmai ismereteimmel, de aztán feljött Ndy aznap esti vesszőparipája – az összefogás.
És itt álljunk meg egy kicsit, mert ez nem csupán egy hirtelen jött ötlet, nem egy lázas agyszülemény, hanem ismét olyan mérföldkő, amihez már évek óta várom, hogy elérkezzünk! Még a Karcolaton lógtam, amikor már érezhető volt, hogy hatalmas erőt képviselne az a sok kisebb-nagyobb netes szerveződés, ami egymás mellett, vagy épp egymáson tapodva erőlködik az egyedi boldogulás keserves kapaszkodóján. Viszont az akkori hangadók ekkor még bő nyállal lehurrogták az ilyen irányú kezdeményezéseket és virtuális melldöngetéssel bizonygatták, hogy a minőséget csakis kiszűréssel, azaz a kevésbé tanultak, a kezdeti botladozásaikkal veszkődők, az egyéni hangjukat keresők, a lelkes dilettánsok és a hobbi műkedvelők kizárásával lehet létrehozni.
Valahogy senkit sem láttam ott közülük a tanyán.
Furcsamód, a befogadó társaságok viszont a mai napig léteznek, nem készülnek felszámolni őket, ilyen-olyan formátumban, több-kevesebb igényességgel, de még kiadványaik is megjelennek.
Valahogy az elmúlt évek egyéni útkeresése után a KIMTE is egyre nyíltabb platformmal, és egyre szerényebb egyéni célokkal tud felszínen maradni. Talán nem véletlen, hogy ez az összefogás végre megfogalmazódott.
Személy szerint nagyon örvendetes hírnek tartom, hogy többen is pozitívan állnak Ndy médiabirodalmi ötletéhez, és innen is üzenem: amennyire csak erőmből telik, az Authorium képzéseit, lehetőségeit ennek a közös erőnek a fejlesztésére irányítom.
Sajnos nem csak lehetőség az összefogás, hanem egy nagyon valós veszedelem is fenyegeti a már most megtámadottnak tekinthető amatőr írói réteget. A tőkeerősebb rétegből alig egy pár év alatt kinőtte magát a magánkiadásnak az az új válfaja, ami a digitális nyomdaipar olcsó lehetőségeit és az e-könyvek rohamos térnyerését kihasználva az „ingyenes” megjelenés ígéretével csábít boldog boldogtalant, aki csak unalmas félóráiban összeirkált egy spirálfüzetre való szöveget. Némi pénzért akár papírra is kerülhetnek ezek a munkák, egy állítólagos szerkesztés, lektorálás kíséretében.
Sajnos a gyakorlati tapasztalat azt mutatja, hogy a késztermék épp csak annyira néz ki jól, hogy az amúgy is tanulatlan, és emiatt naiv szerző elfogadhassa, a kirakatba téve, avagy a könyvespolcon gerinccel kifelé még tíz lépésről, szódával elmenjen, ám az igazi szerkesztéshez köze sincs.
További pénzekért ezt a könyvnek álcázott papírhulladékot aztán egy zajos reklámmal még hirdetni is kezdik, a naiv szerző mellé naiv vásárlókat toborozva.
A naiv vásárló azonban sok esetben nem egyenlő a naiv olvasóval. Lehet, hogy tíz oldal múlva, lehet, hogy majd csak egy felületes elolvasás után, de ezek a könyvek a felejthető kategóriába kerülnek, és onnantól csak portalanításkor veszik le a polcról. Vagy mennek az antikváriumoshoz – általában pár forintért.
Az olvasó viszont innentől nem okos vásárlóvá válik, hanem gyanakvó-naiv vásárlóvá, és már nem maga választ, hanem a „tutira” megy. Azaz megveszi a magas irodalom köreiben elismert, vagy a politikailag támogatott, esetleg a már régóta befutott öreg írók művét, és eszébe sem jut kezdő írók első köteteivel kísérletezni!
Sőt! Ha már híres lett egy könyv, akkor hamarabb veszi meg annak a replikált verzióit, mint egy valóban eredeti, jó tollú művész értékes alkotását. Lesz a polcán a szerelemnek százötvenhét árnyalata, mellette vámpírok és középkori detektívpapok szerelmi- és bűnesetei, a gyerekének pedig megveszi a Pöttyös Panni és a Boszorkány Seprűje tizenhatodik folytatását, mert így érzi magát biztonságos, komfortos környezetben.
Ha pedig ezt veszik, a kiadók ezt rendelik író munkásaiktól, mert akármekkora kulturális elhivatottság mellett is – meg akarnak élni a piacukból. Itt pedig, kedves, tehetséges, kreatív kezdő író barátom, Te mehetsz biztosítási üzletkötőnek!
Ha jól megnézzük, ebben a történetben senki se gonosz bűnöző: Van, aki lehetőséget ad megjelenni a tehetségtelen dilettánsoknak, van, aki csak olvasható könyvet akar a pénzéért, és van, aki csupán meg akar élni a könyvkiadásból, és ezért kiszolgálja az igényeket.
Hol lehet akkor megfogni a probléma gyökerét?
Hogyan különíthető el a gagyitól az, amivel szakmai szinten foglalkoztak, mind az alkotói, mind a szerkesztői és végül a nyomdai szinten is?
Az, hogy ráírjuk, már lejáratott lemez. Az olvasási garancia, és egyéb jópofa ötletek egyértelműen arra játszanak, hogy a bizalmi többlet sokkal több vásárlót hoz, mint amennyi reklamálót.
Az egyetlen lehetőség egy olyan brand felépítése, amihez kimondatlanul kötődik a garancia. Amire azt mondhatják az olvasók, hogy az igényes, amatőr olvasmányok lelőhelye.
Nos, ez a feladat elég hosszú idő alatt teljesíthető, akkor is, ha kiválóan ki tudjuk kommunikálni, hibázni pedig nem szabad: se rokon, se barát számára nem tágulhat a szűrő.
Mindebből Ndyvel és Zorával nagyjából annyit tudtam átbeszélgetni, hogy az összefogáshoz kell egy közös platform – bizonyára XML alapon feltölthető tartalommal –, és egy közös brand, vagy logó minőségi jelzetnek.
Vendéglátónk jellemzően egy bizonyos zsáner, a történelmi kalandregény képviselője, és annak is sajátos ízvilágot ad egyéni látásmódjával. Mindehhez hatalmas hátteret biztosít saját élettapasztalata, az a kissé különvonult világa, amit maga köré épített tatárszentgyörgyi tanyáján. Állítólag a római jog és a római egyház összehasonlító elemzéséig merültem el vele a disputánkban, de sajnos (?) az addigra elfogyasztott, jelentős mennyiségű (!) házi bor erősen megszűrte az emlékeimet.
Azt még biztosan tudom, hogy párommal őszintén elmondtuk, milyen hiányosságait érezzük az egyik közös ismerősünk hasonló műfajú regényének, egyrészt a haditornász ismereteinkből kifolyólag, másrészt a dramaturgiai felépítés mentén. Tartoztam ennyi magyarázattal, hiszen annak idején ígértem a könyvről egy tisztességes ajánlót. Sajnos azonban csak egy tisztességes kritikára telne tőlem, arra meg semmi szükség.
Valahogy ezen az úton juthattunk el a szerintem nem is annyira sötét, mint inkább homályba vont középkor elejéig, a római katolikus egyház által felállított bürokratikus rendszer jogfolytonosságáig, ami inkább volt a Római Birodalom gazdasági-politikai reformja, mintsem a birodalom bukása. De ezt még sok borral a fejemben is nehéz egzakt módon kifejtenem, így az élménybeszámolómban meg sem kísérelem. Helyette inkább elárulom, hogy a négyórányi megborulásunkhoz kapott matracon fenséges, részeg alvásban volt részem. Állítólag horkoltam, ami ilyen állapotomban rendszeres, de sem ez, sem az állítólag kategóriákkal komolyabb Ndy-féle szóló nem tudott zavarni.
Hajnalban rájöttem, hogy Urbi valójában egy kacsalábon forgó palotában lakik, amit alattomban beindított mialatt aludtam, így aztán igencsak mutatványosra sikeredett az aláereszkedésem a csigalépcsőn, és még a reggeli zuhanyzás közben is meg- megkapaszkodtam a kád szélében…
Nos, most jöhetne az a rész, amikor bepótolom a ház külső bemutatását, a pirkadat első fényei azonban belevesztek az erdőt megülő tejsűrű ködbe. Urbi helyismeretéből fakadó laza vagánysággal száguldott be velünk a faluba, és amíg megjött a buszunk, néhány szóban vázolta, milyen többnapos változatát szeretné jövőre összehozni ennek a bulinak. Minthogy annak idején, az első könyvem megjelenésekor mi is egy hatalmas erdei partit csaptunk a hármashegyaljai tisztáson, zenész és haditornás ismerőseinkkel, majd egy még nagyobb fantasy író találkozót a Vekeri tavon, az EFOTT idején, hát csak szorgalmazni tudtuk az ötletet, mert tapasztalatból tudjuk, hogy minden fáradtságot megér.
Jött a busz és mi visszazötykölődtünk rajta Budapestre. A kora reggeli vasárnapon egyetlen normális helyet sem találtunk nyitva a reggelihez, így végül egy Mekiben kötöttünk ki, ami a páromnak megfelelt, az én gyomrom meg még úgyis csak a cappyt bírta, úgyhogy mindegy volt.
A hazaindulásig, amit szintén egy teleautós foglalással oldottunk meg, még volt alkalmunk egy rokonunknak is életre szóló élményt szereznünk: elvittük egy kínai étterembe.
A „pesti rokon” igazából egy zempléni falucskából költözött fel pár hónapja a fővárosba, ahol egy idős nénit ápol, felügyel. Fiatalabb korában kamionsofőrként dolgozott, és még most, nyugdíjasan is több sört iszik meg egy ültő helyében, mint amennyit én élve kibírnék.
Szép teljesítmény lenne egy férfitől is, az illető rokon azonban nő.
És még soha sem merte kipróbálni a kínai konyhát.
A Keleti pályaudvar mögött egy igazán tradicionális étterembe tértünk be ebédelni, ahol aztán elragadó nőrokonom igyekezett is bepótolni a kulturális hiányosságait. Először is tisztázta a magyarul elég jól értő és beszélő pincérlánnyal, hogy akkor pontosan milyen nemzetiségű is valójában; mi a különbség a kínai, a koreai és a vietnami lányok között.
Természetesen ő tudta jobban. A kínai leány hiába bizonygatta nevetve, hogy a vietnamiak sötétebb bőrűek, rokonom rövid pesti ottlakása alatt már összeismerkedett egy echte vietnami lánnyal, olyan tejföl bőrrel, hogy az már szinte beteges. A pincérhölgyünk erre megkockáztatta a felvetést, hogy talán festi magát, de ez érezhetően gyenge próbálkozás maradt.
Közben – persze a vendéglő asztalán – meg kellett mutatnunk rokonunk Samsung laptopján, hogyan működik a Skype. A laptopról is hamar tisztáztuk, hogy nem kínai. A szomszéd asztalnál étkező távol-keleti család néha ugyan ferde szemmel sandított felénk, de aztán pincérnőnk néhány csing-csang-pin-panggal bemutatta a „Mamát”, és onnantól az étterem megbecsült vendégeivé váltunk.
Igaz, kicsit sokáig tartott a rendelés, mivel a „Mama” előbb minden kínai ételt lefordíttatott magyarra, megnézte a fényképét, tisztázta, hogy az illatos csirkefalatok nem kölnivel illatosítottak, és kibelezik megsütés előtt. Mi persze dőltünk a röhögéstől, szegény pincérlány azt se tudta, merre forduljon, amíg visszanyeri a komolyságát.
Végül aztán olyan adagokat kaptunk, hogy még az ekkorra elért másnaposságom nélkül is komoly feladat lett volna letakarítani a tányérról, így viszont erősen aggódtam az ebéd után rám váró utazás miatt. (Nehéz pozitív visszajelzést kapni az oszkar.hu-n, ha a sofőr kocsijába tálalsz egy gombás, bambuszos csirkefalatokat, ananászlével.)
A visszaúton szerencsére egy nagyon kényelmes Toyotában utazhattunk (szintén nem kínai!), ám miután a beszélgetésünk témáját a fociról sikeresen áttereltem a kajára, rájöttem, hogy súlyos taktikai hibát követtem el. Most nem az éhségérzetet fokozta. Még idejében váltottunk lovakra, amikhez mindkettőnknek volt szerencséje, nekem pedig még gyomrom is hozzá.
Irodalomról szó sem esett.