2013/12/19

A képregény története I.




BUBORÉKBESZÉD

Nem illik képregényt olvasni. Ha valaki mégis erre vetemedik, legalább ne beszéljen róla. Nem kelti művelt ember benyomását. Nem csak most, hanem évtizedekkel ezelőtt sem illett szeretni a képregényt. A gyerekre sem vet jó fényt, ha nem szépirodalmi, ifjúsági regény, hanem képregény olvasásán kapják. A felnőttek esetében kifejezetten megbotránkoztató a képregényolvasás. Komoly ember nem is vallja be magánéletének e főben járó bűnét. Ez a megítélés jellemezte és jellemzi még ma is a képregény fogyasztok hol szélesebb, hol szűkebb csoportját. Magyarországon ez a műfaj több mint százéves jelenléte ellenére is magyarázatra, vagy inkább magyarázkodásra kényszerül, miközben Nyugat-Európában a kilencedik művészetnek tartják. Nálunk a gyerekek silány szórakozási formájának tekintik, és a felnőttek alig számítanak képregényfogyasztónak. Ha ellátogatunk egy francia képregény-szakáruházba, láthatjuk, hogy felnőtt férfiak és nők, vállalva a maguk infantilis gyerekkorát, élvezettel lapozgatják a művészien megformált képregényalbumokat. Ugyanakkor idehaza, ma sem nagyon tudunk ajánlani felnőtteknek szóló színes, magas színvonalú képregényalbumot, hiszen sem most, sem az elmúlt évtizedekben ilyen nem, vagy csak elvétve jelent meg magyar nyelven. Leginkább az újságok hasábjain találkozunk a képtörténetekkel, vagy az utóbbi időben önálló képregényfüzetként az újságos standokon, elvétve könyv alakban a könyvesboltokban, de igazi jelentősége ennek a műfajnak Magyarországon soha nem volt. Mégis, a képregények szerelmesei, a gyűjtök mindezt a csekélyke képregényanyagot is féltve őrzik, ereklyeként rakosgatják félre, még gyerekeik elől is elzárják a 70-es évek Mozaik újságjait amely épp e nosztalgián lelkesedve 2002-ben újra kiadásra került ­, a Füles című rejtvény lap kivágott képregényoldalait, vagy a 80-as évek végén megjelent önálló képregényfüzeteket. A két háború között kiadott Áller Képes Családi Lapja vagy a Hári János, mint az egyetlen akkori képregényújság kifejezetten kincsnek számít. Mindezek ismeretében úgy érzem, indokolt megvizsgálnunk ezt a sokszor jogosan elítélt műfajt. Milyen szükséglet hozta létre, milyen társadalmi, történelmi tényezők játszottak szerepet kialakulásában, hogyan fejlődött a kezdeti karikatúrasorozatokból színes képzőművészeti alkotásokká, milyen utat járt be a világon és Magyarországon? A képregény történelmének egy olyan időszakát mutatom be könyvemben, amely a képregény kiutalásával kezdődött 1939-ben, majd miután egy ügyes ideológiával visszalopózott az újságok oldalaira — 1957-ben fényes karriert futott be—, 1989-ben szép csendesen elhalt. Sajátos magyar képregénysztori ez, kényszerűségből belekeveredett festő és grafikusművészekkel, akik a megélhetésük miatt — igaz ők maguk sem voltak túl jó véleménnyel a képregényről— bevállalták a tömegkultúra e rakoncátlan gyermekét. Ha már rajzoljuk, legalább rajzoljuk jól felkiáltással, néhányan valóban művészi igényességgel hozták létre alkotásaikat. A magyar képregény látszólag olyan volt, mint a legtöbb amerikai vagy európai rokona. Ugyan több benne a narratív elem, mert aki írta, úgy gondolta, neki irodalmat kell produkálnia. De kevesebb a harsány hangutánzó szó, a hangfestészet, mert a politika ez alapján azonosíthatta volna az amerikai comics-szal, amitől viszont óvta a fejlődő magyar ifjúságot. Mindenesetre a hétről hétre megjelenő folytatások hoztak némi színt az újságolvasók szürke hétköznapjaiba, és volt, akikben mélyebb nyomot is hagyott a képregény. Mivel nemcsak ellenzői vagy rajongói vannak e sajátos elbeszélési formának, hanem mindennapi fogyasztói is, remélem, a képregény történetének megismerése lehetővé teszi a műfaj tárgyilagosabb megítélését.

Az oldal szerkesztője:Krystohans



Forrás: Kertész Sándor: Comics szocialista álruhában - Kertész Nyomda és Kiadó, Nyíregyháza, 2007