Gőzerővel folyt a buli az Urbánszki-tanyán

Urbánszki László barátunk ismét alaposan kitett magáért vendéglátás területén. Még szerencse, hogy nem holmi fogadós, mivel ilyen bőséges lakoma mellett bizony hamar kifogyna a kamra.  Két nap szédelgés után tudtam magamat a billentyűzetre engednem, hogy valamiféle históriáját adjam eme sorban harmadik, erdőmélyi tanyativornyának.

Hogy az elejéről kezdhessem, bizony hónapokkal korábbra kell visszautalnom. Debrecen sok érdemes, írómesterséggel kacérkodó emberrel büszkélkedhet, ám ezek közül senkit sem találtam magam mellé útitársnak. Maradt hát a rég bevált módszer, és a lehető legközelebbi célhoz az oszkar.hu-n kerestem fuvart.  Végül Adrienn repített fel a kis kétszemélyesre alakított ezüstvillámával, majd egy rövid regeneráció után, amit az Aréna Plázában ejtettem meg, átslattyogtam a Népligetbe a buszhoz.  Már itt találkoztam az első írópárossal. Ndy és Zora elláttak némi jó tanáccsal – pl. hogy előre meg kell vennem a jegyet a pénztárnál, ha utazni akarok –, s így társasággal kerültem ki a vadregényes Tatárszentgyörgy és Ladánybene között elterülő erdőbe.

A tanyán eddigre szépen gyűltek a vendégek, az asztalon a hozott italok, ennek következtében a felkínált fakupák közül nekem immár nem volt nagy a választék, ám annál könnyebben került bele utána innivaló. Feltornyozva vártak az igazán ünneplésre méltó, frissen megjelent „Vérszagra gyűl” című könyvek is.

Amint ideje jött, egynéhány könyvet magam is felnyaláboltam, és úgy nyargaltunk ki a kocsikhoz, majd át Ladánybenére, a kultúrházba. Jó volt látni egy tényleg megbecsült kiskönyvtárat, amit a megnyert pályázatból az utolsó fillérig korszerűsítettek! Jó és élő példája ez annak, hogy mennyire nem a vidékieken múlik az, hogy az ország még mindig az információs társadalom előszobájában toporog. A könyvbemutatóra megnyitott előadóteremben is lehetett volna akár kivetítéses műsort tartani, de szerencsére a házigazda habitusa fölössé tett minden egyéb hang- és fényeffektust adó szerkezetet: Urbánszki az első feltett kérdésre (ami a mai ifjúság olvasásra szoktatásának lehetőségeit firtatta) azonnal a fél honfoglalást és a Magyar Királyság első évszázadait átívelő történelmi értekezéssel válaszolt.  A későbbi kérdésekre is hasonló (fó)kuszáltsággal irányozta feleleteit, így az alig féltucat kérdés nyomán egészen sokat megtudhattunk a gyerekkoráról, világi nézetéről, a tervezett munkáiról, képet kaptunk a családjáról, sőt, még azt is megtudhattuk, hogy ma élő példaképe Nemes István, alias John Caldwell, akitől még bőven volna mit tanulnia. Azt, hogy miként lehet olvasásra nevelni gyerekeket, elég röviden vázolta a sokadik visszakanyarodás után: „Sehogy. A lehetőséget kell megadni nekik, meg mutatni a jó példát.”

Hát, ezzel nem tudok vitatkozni. A bő másfél-kétórás könyvbemutatónak a vendégek gyomorkorgása vetett véget, ugyanis emlékeinkben a bográcsban fövő gulyás képével hagytuk hátra az Urbánszki-tanyát, és ez a kép az est beálltával egyre élesebbé vált lelki szemeink előtt. Egy gyors dedikálást követően, amin a helyi polgármester is sorba állt az őt megillető tiszteletpéldányokért, ismét autókba pattantunk hát, és valódi, éhes sáskahadként rohantuk le vendéglátónk hajlékát.

Az est további része kötetlen beszélgetéssel telt, ami alatt nem csupán a bogrács ürült ki, de megcsappant a felhalmozott italkészlet is. A társaság összetételéből adódóan a témákat nem kellett moderálni, sem felvezetni, és senkit sem láttam szerényen félrehúzódva mélabús verset farigcsálni.

A farigcsálásról amúgy is mindenkinek rönkbútor, fakupa és egyéb helyben készült érdekességek juthattak az eszébe, minthogy a házigazda saját keze munkái vettek körbe minket. Próbálta ugyan eladni a középkori fegyverutánzatokat is, amik főként különböző méretű balták és szekercék formájában jelentek meg hol az asztalon, hol a kezekben, ámde a legkevésbé sem ez volt a fő téma.

Minthogy a napokban várható a „Fegyver csörög” című opuszának megjelenése, és Szélesi Sándor megjegyzése, miszerint minden történelmi regény elkerülhetetlenül történelemhamisítással jár, mélyen betalált az írói önérzetekbe, főleg ennek a körbejárásán telt az éjszaka. Ha végső megegyezés nem is, annyi megállapítás született, hogy az igazság tekintetében más szórakoztató, irodalmi műfaj sincs jobb helyzetben, és a legtöbb, amit egy íróember tehet, hogy megpróbál legalább a tények mentén hiteles maradni. A leggusztustalanabb hozzáállás az egyedi eszmék szolgálatában tett tényferdítések, utána következik a történelmi személyek sablonos felmagasztalása, avagy demonizálása, de még a konteók mentén történő egyoldalú ténysorolások is nehezen megbocsáthatók. A legnehezebb helyzetben a sci-fi szerzők vannak, a magasirodalom műveléséhez pedig nem focizunk eleget.
Mindenszentek napját épp az élet, a világmindenség meg minden fontosabb kérdéseinek megválaszolásával fogadtuk, majd végre némi alvást eszközölve, felkészültünk a szombati napra.

A villámgyorsan telő ünnepnapon további vendégek érkeztek. A születésnapos Andy Baron és tündérmalac kiskutyája mellett megjelent az ókori történelmet író barátom, Marcellus Mihály.  Felvonult a Goldbook Kiadó teljes vezetősége Bán Mórral erősítve a zsáner képviseletét, és végre befutott Maggoth barátom is. 

A társaságot ismét nem kellett animálni, folyt a szó és az ital minden nehézség nélkül. Közben szövődtek románcok, megállapításra került, hogy a magyar líra nagyrészt halott, az a kevés meg leromlik az olyan varródánieles szójátékokon, amilyenekből a jelenlévők bármelyike gyárt egy szakajtóval pár óra alatt. Például a kedvenc házvezetőnőnk véleményét kifejezve:

Jó játék a villanypásztó’

Az se baj, ha megbasz párszó’

Tán addig se költőt jáccó’

Hát, jó játék a villanypásztó’!

Persze, akinek nem inge, ne vegye gatyára! A némi felolvasásokkal tarkított vita hevében születtek vehemensebb kinyilatkoztatások, ám végül a fegyverek a helyükön maradtak. Azaz nem egészen; délután már odáig merészkedtem, hogy az arra fogékonyaknak az íjászkodás alapjait tanítgattam, amennyire azt az aktuális lehetőségeim engedték. Jóféle sportíj, gyakorló szaruíves íj és egy egészen csinos Kassai-féle visszacsapó íj állt rendelkezésünkre, így aztán a lövöldözésnek csak a gyorsan sűrűsödő sötétség vetett véget.
Közben újabb súlyos veszteségeket szenvedett a folyadékállomány, ami ebből kifolyólag némi utánpótlásra szorult. Az elkészülő babgulyás pedig igazán megértő és befogadó gyomrokra talált, melynek eredményeképpen aztán végül a tanyaőrző ebjószágok jártak pórul.

Az este folyamán még hallottam némi infót a Goldbook Kiadó elektronikus kiadványai felől, majd egy kinyilatkoztatást, amolyan kiadói ars poeticát, miszerint olyan könyvekre van szükség, amin keresztül a magyar büszke lehet a származására, múltjára. Kaptam meghívást egy antológiába és immár vár rám egy szinopszis megírása is, amiből remélhetőleg hamarosan könyv lesz.

Összegzésül még azt emelhetem ki, hogy meglepően gyorsan és jól reagált a magyar kiadói és írói közösség egy újfajta zsáner felemelkedésére, történetesen a steampunk művekre. Maggoth ugyan még nem tudta bemutatni az új könyvét, de a Nostradamus levelei sorozata egyértelműen ebbe a műfajba tartozik. Czinkóczi Kriszti egész megjelenésével képviselte a viktoriánus korszakot, és rendre kiderült többekről, hogy vagy írtak, vagy készülnek írni az eszközeit felhasználó művet.

A vasárnap a búcsú napja volt. Meghasadt fapoharak, kiürült palackok, a lakoma szerteheverő romjai köszöntötték a reggelt, ám ennek eltűntetése csupán percek kérdése volt. A szalagon gyártott melegszendvicsek hamar összhangba hozták a gyomorsavat az agykapacitással. Kissé túlpörgetett üzemben gyártotta a kávét az öblös kotyogó, de még időben útra keltünk végül, hogy a ritkásan járó buszok egyikét elkaphassuk. Tamás, Laci nagyfia amúgy is elérte volna a buszt, legfeljebb kicsit odalép a morgós hangú, spéci járgánynak a következő megállóig.

Velünk lett tele a busz, majd az utolsó búcsúzkodás után kissé kétségbeesve konstatáltam, hogy közel öt órám van még az estére foglalt oszkar.hu-s fuvarom indulásáig. Némi vacilla után végül felmentem az Eiffel teraszára, és onnan gyönyörködtem a Nyugati pályaudvar épületében. A viktoriánus képet mintegy véletlenül egy cilinderes, ballonkabátos fiatalember is kiegészítette... Ellátogattam a Terror Házához, majd a Kodály köröndre, átböngésztem féltucat könyvesbolt kínálatát, majd amikor végre helyet foglaltam a hazaúton, igencsak illetlen módon – bealudtam. Szerencsére ez akkor éppen nem jelentett gondot, vagy legalábbis a tanyáról hozott füst- másnaposság- és izzadtságszagom mellett eltörpült, mint kellemetlenség.

Otthonomba érve aztán előtártam kincseim: a dedikált könyveket, az alaposan felavatott talpas fakupát, az erdő kincseiből készült karácsonyfa-díszeket. Még aznap éjjel elkezdtem összeállítani az antológiába készülő novellám és a steampunk regényem szinopszisait, így remélhetem, hogy a III. Urbi-buli legnagyobb kincse majd nem is ez a töméntelen élmény, hanem az olvasók elé kerülő műveim lehetnek!

(A fotókért Andy Baront illeti köszönet.)