Kállai Tibor meglepett. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy kortárs kínai szerző fordítását olvashatom tőle. Ma 
Jian márpedig egy jellegzetes figurája a mai irodalomnak, aki meghasonlottságát életében, műveiben egyaránt következetesen viszi előre, akár a Kinai Kommunista Párt az öt- és hétéves terveit. A hatvanadik életévén túl sem inaktív szerző közel tíz esztendeje publikálta sokadik otthonában, Londonban A Tollnok című novellás regényét, ami egy angol nyelvű kiadásból transzplantálódott a Partvonal Kiadón keresztül a magyar olvasók elé.
Kissé megnyugodtam hát, Tibi nem készül kínába, jól megvan az angol nyelvi ismereteivel, annak segítségével is érdekes társadalmi és kortörténeti gyűjteményt tudott adoptálni a mi nyelvünkre a távolkeleti birodalomról.
Jian márpedig egy jellegzetes figurája a mai irodalomnak, aki meghasonlottságát életében, műveiben egyaránt következetesen viszi előre, akár a Kinai Kommunista Párt az öt- és hétéves terveit. A hatvanadik életévén túl sem inaktív szerző közel tíz esztendeje publikálta sokadik otthonában, Londonban A Tollnok című novellás regényét, ami egy angol nyelvű kiadásból transzplantálódott a Partvonal Kiadón keresztül a magyar olvasók elé.Kissé megnyugodtam hát, Tibi nem készül kínába, jól megvan az angol nyelvi ismereteivel, annak segítségével is érdekes társadalmi és kortörténeti gyűjteményt tudott adoptálni a mi nyelvünkre a távolkeleti birodalomról.
A Tollnok címet viselő kötet előbb Flora Drew fordításán esett át, amit inkább irodalmi plántálásnak gondolok, ismerve a törésvonalakat a nyugati kapitalista és a keleti kommunista társadalom és kultúra között. A hánytatott sorsú szerző ugyanis előbb Hongkongban, majd Németországban vett kisebb pihenőket londoni megállapodása előtt, ami segíthette ugyan a multikulturális nyitottsága kialakulását, viszont harminc év vándorlása bőven kevés a kulturális integrálódáshoz.
Mindez nagyon erősen visszaköszön a Drew-Kállai kettős fordításon keresztül is – A Tollnok a szerző fejlődésregénye, ahol a novellák során át az egyik főszereplőként felfogható „hivatásos író” megvív, majd becsülettel elveszít egy lelkében dúló háborút. Ő egy rakás kis képet festene meg írásaiban a körülötte lüktető, a nyitás politikáját megszenvedő, túlélő, átérző és befogadó társadalomról, miközben a kenyerét adó Párt egy forradalmi hőst éltető hőseposzt vár tőle. A végeredmény egy se nem fiú, se nem lány történetfüzér lesz, amiben a fantáziavilág határára távolodó kínai figurák – a hivatásos véradó, a halotthamvasztó, a színésznő, a főszerkesztő, az utcai írnok, a szép titkárnő, az idióta gyermekkel élő apa, a hivatásos festő – mind megszenvedik a maguk döntéseit, azok következményeit egy változó világban, miközben a nagy kommunista hős, Lei Feng képe csak be- belibben néha, mint valami utólag hozzáírt, néha kimondottan erőltetetten feltűntetett kelléktárgy.
A novellák egy részében az aktuális mesélő maga a történet főszereplője, máshol csupán a bennfentes író ismeri azok legféltettebb titkait, legsötétebb gondolatait, de szinte minden írásban ott a durva feloldás, amivel a hivatásos író és barátja, a véradó, megtárgyalják az újabb eseteket.
Közben rendre kiderül, hogy a személyes tragédiáknak mindig van valós kötődése a szerző személyéhez is – tehát készül a tervezett kötet, benne Lei Feng felemlegetésével -, viszont olyan távlatokat is megnyitogat közben, ami erősen közelítik a szexuális perverzió, a politikai kritika a társadalmi ítélkezés határait.
A hivatásos véradó torz társadalmi helyzete rögvest a kötet elején rávilágít, micsoda ellentmondások feszülnek egy felülről irányított rendszerben a hivatalos út és az egyén vágyai között. Láthatjuk, miként alakul ki egy bűnszövetkezet olyan egyszerű és hétköznapi értelemben karitatív jelenségek körül, mint például a véradás. A legkegyetlenebb kizsákmányolást szüli a talmi jólét reményében ez a humanitárius szolgálat.
A halotthamvasztó az egyén társadalmi tragédiáját festi le, ahol a mélyszegénység és írástudatlanság ködében megkapaszkodó vulgáris személyiség torz hajtásokkal tör feljebb, egy számára ideálisabbnak vélt állapot felé – mi, kulturált olvasók meg elszörnyedve hitetlenkedünk.
Ám ugyanez a groteszk köszön vissza ránk egy sokkal magasabb társadalmi osztályból, amikor a kiélt és meghasonlott színésznő követ el kegyetlen és ezzel együtt cinikus öngyilkosságot. Szinte fájóan egyértelmű a párhuzam a mai valóságshow-k világával.
A társadalmi feszültségek szülte fusztráltság, a mindenhol jelenlévő politikai elnyomottság okozta degeneráltság egyik végletes kiéléséről beszél a főszerkesztő története, ismét szembeállítva a műveltség hiányán, avagy meglétén keresztüli kiszolgáltatottsággal az emberi gyengeségeket.
Az utcai írnok tragédiája a megújuló kínai társadalom másik ambivalens jelenségére hívja fel a figyelmet. Az önszorgalomból felkapaszkodott gyári munkás kilátástalansága, társadalmi determináltsága testi valóján is megjelenítődik. A rendszer élhetetlenségét bizonyítja, ahogy a társadalmi igény, ami élteti az utcai írnokot, egyben egy társadalmi kirekesztettséggel is párosul, ami végül a pusztulását is egy megtorlatlan, befejezetlen állapotban hagyja.
A következő két történet rövid portrét fest a kultúrától távolabb eső, tipizált figurákról. A női emancipáció felemás állapotát ábrázolja a szexi titkárnő őrülete, a társadalmi és természetes igények újabb ütközőpontját mutatja be az idióta kislányától megszabadulni igyekvő apa története.
A kötetet záró és az egészet keretbe foglaló novella ismét a kultúra egy szolgálóját állítja középpontba. A személyes hangvétellel egészen közel hozza egy olyan ember gondolatait, aki csöndes lázadással küzd a rendszer igazságtalansága ellen, akinek veszteségei őrült víziók közé kergetik a saját megalkuvásaiba belenyugodni képtelen elméjét, miközben egy perspektivikus látképből az egész társadalom dekadenciájáról rántja le a leplet.
Mindez nagyon erősen visszaköszön a Drew-Kállai kettős fordításon keresztül is – A Tollnok a szerző fejlődésregénye, ahol a novellák során át az egyik főszereplőként felfogható „hivatásos író” megvív, majd becsülettel elveszít egy lelkében dúló háborút. Ő egy rakás kis képet festene meg írásaiban a körülötte lüktető, a nyitás politikáját megszenvedő, túlélő, átérző és befogadó társadalomról, miközben a kenyerét adó Párt egy forradalmi hőst éltető hőseposzt vár tőle. A végeredmény egy se nem fiú, se nem lány történetfüzér lesz, amiben a fantáziavilág határára távolodó kínai figurák – a hivatásos véradó, a halotthamvasztó, a színésznő, a főszerkesztő, az utcai írnok, a szép titkárnő, az idióta gyermekkel élő apa, a hivatásos festő – mind megszenvedik a maguk döntéseit, azok következményeit egy változó világban, miközben a nagy kommunista hős, Lei Feng képe csak be- belibben néha, mint valami utólag hozzáírt, néha kimondottan erőltetetten feltűntetett kelléktárgy.
A novellák egy részében az aktuális mesélő maga a történet főszereplője, máshol csupán a bennfentes író ismeri azok legféltettebb titkait, legsötétebb gondolatait, de szinte minden írásban ott a durva feloldás, amivel a hivatásos író és barátja, a véradó, megtárgyalják az újabb eseteket.
Közben rendre kiderül, hogy a személyes tragédiáknak mindig van valós kötődése a szerző személyéhez is – tehát készül a tervezett kötet, benne Lei Feng felemlegetésével -, viszont olyan távlatokat is megnyitogat közben, ami erősen közelítik a szexuális perverzió, a politikai kritika a társadalmi ítélkezés határait.
A hivatásos véradó torz társadalmi helyzete rögvest a kötet elején rávilágít, micsoda ellentmondások feszülnek egy felülről irányított rendszerben a hivatalos út és az egyén vágyai között. Láthatjuk, miként alakul ki egy bűnszövetkezet olyan egyszerű és hétköznapi értelemben karitatív jelenségek körül, mint például a véradás. A legkegyetlenebb kizsákmányolást szüli a talmi jólét reményében ez a humanitárius szolgálat.
A halotthamvasztó az egyén társadalmi tragédiáját festi le, ahol a mélyszegénység és írástudatlanság ködében megkapaszkodó vulgáris személyiség torz hajtásokkal tör feljebb, egy számára ideálisabbnak vélt állapot felé – mi, kulturált olvasók meg elszörnyedve hitetlenkedünk.
Ám ugyanez a groteszk köszön vissza ránk egy sokkal magasabb társadalmi osztályból, amikor a kiélt és meghasonlott színésznő követ el kegyetlen és ezzel együtt cinikus öngyilkosságot. Szinte fájóan egyértelmű a párhuzam a mai valóságshow-k világával.
A társadalmi feszültségek szülte fusztráltság, a mindenhol jelenlévő politikai elnyomottság okozta degeneráltság egyik végletes kiéléséről beszél a főszerkesztő története, ismét szembeállítva a műveltség hiányán, avagy meglétén keresztüli kiszolgáltatottsággal az emberi gyengeségeket.
Az utcai írnok tragédiája a megújuló kínai társadalom másik ambivalens jelenségére hívja fel a figyelmet. Az önszorgalomból felkapaszkodott gyári munkás kilátástalansága, társadalmi determináltsága testi valóján is megjelenítődik. A rendszer élhetetlenségét bizonyítja, ahogy a társadalmi igény, ami élteti az utcai írnokot, egyben egy társadalmi kirekesztettséggel is párosul, ami végül a pusztulását is egy megtorlatlan, befejezetlen állapotban hagyja.
A következő két történet rövid portrét fest a kultúrától távolabb eső, tipizált figurákról. A női emancipáció felemás állapotát ábrázolja a szexi titkárnő őrülete, a társadalmi és természetes igények újabb ütközőpontját mutatja be az idióta kislányától megszabadulni igyekvő apa története.
A kötetet záró és az egészet keretbe foglaló novella ismét a kultúra egy szolgálóját állítja középpontba. A személyes hangvétellel egészen közel hozza egy olyan ember gondolatait, aki csöndes lázadással küzd a rendszer igazságtalansága ellen, akinek veszteségei őrült víziók közé kergetik a saját megalkuvásaiba belenyugodni képtelen elméjét, miközben egy perspektivikus látképből az egész társadalom dekadenciájáról rántja le a leplet.
Ezt a könyvet egy olyan kínai művész alkotta, aki megtagadásban és megtagadottságban áll eredendő kultúrájával. Nem tisztelheti a gyökereit, nem rajonghat a bekövetkezett változásokért, de nem is vádolhatja közvetlen károsultjaként. Akkor íródott a kötet, amikor már nem éltek a régi rendszer utálható tendenciái, de még nem bizonyított a helyébe szivárgó, új kulturális éra. Az európai megítélés egy folyamatos változáson esett át, Kína ekkor érkezett meg a világ gazdasági élmezőnyébe. Arról írni Angliában, kik hogyan élték meg a régi, tanult értékeik és szemléletük megváltozását Kínában, igen nagy kihívás. Az érzékeltetéshez erős eszközök kellenek, így tűnik fel a szimbolikus fantáziaképek sora, a groteszk, amik sötét humorral szövik át az emberi tragédiák sorozatát felvonultató novellafüzért. Mégsem beszélhetünk teljesen különálló novellákról, hiszen a kontextust megteremti köztük a helyszín és a korszak egysége. A címszereplő saját tapasztalatain keresztül kohézióba vonja és hitelesíti a könyvben leírtakat. Megelevenedik számunkra egy nyolcvanas évekbeli, kínai iparváros, ami esszenciája az egész akkori birodalomnak.
Történelmi fantázia lett így a könyv, egy olyan korról regélő mű, amit talán soha, sehol sem fog taglalni egyetlen történelemkönyv sem. A nyitási politika nem történelmi léptékű esemény volt, hanem egy folyamat szükségszerű része, folyamodványa egy olyan fejlődésnek, amit továbbra sem fogadhat el az, aki korábban megtagadta, választva inkább a száműzetés, a disszidálás keserű kenyerét. Ma Jian egy ilyen ember, így okkal és joggal mutatja be A Tollnokban egykori hazája árnyékba rejtett arcát, a nyitási politika veszteseit, a rendszer ambivalens jelenségeit. Pótolhatatlan képriportot kapunk tőle egy olyan korszakról, ami segíthet megérteni világunk legősibb, ma is létező birodalmának legutóbbi történelmét, a mai kínai társadalom kialakulásának közvetlen előzményeit.
Történelmi fantázia lett így a könyv, egy olyan korról regélő mű, amit talán soha, sehol sem fog taglalni egyetlen történelemkönyv sem. A nyitási politika nem történelmi léptékű esemény volt, hanem egy folyamat szükségszerű része, folyamodványa egy olyan fejlődésnek, amit továbbra sem fogadhat el az, aki korábban megtagadta, választva inkább a száműzetés, a disszidálás keserű kenyerét. Ma Jian egy ilyen ember, így okkal és joggal mutatja be A Tollnokban egykori hazája árnyékba rejtett arcát, a nyitási politika veszteseit, a rendszer ambivalens jelenségeit. Pótolhatatlan képriportot kapunk tőle egy olyan korszakról, ami segíthet megérteni világunk legősibb, ma is létező birodalmának legutóbbi történelmét, a mai kínai társadalom kialakulásának közvetlen előzményeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése