Az újságírás fene kényes dolog. Ha leírod, ami szerinted igaz, akkor lehet, hogy igazából egy hatalmas tévedésedről adsz tanúbizonyságot. Ha leírod, amit a tömeg igaznak hangoztat, lehet, egy igazságtalanul meghazudtolt egyén eltiprói közé kerülsz. Azt sem mindig lehet tényként közvetíteni, amit akként tálalnak mások, hiszen még ott is történhet tévedés.
Magam is túlestem egy kisebb újságírói válságon, minekután a múlt hónapban egy riportot közölt tőlem a Penna Magazin, és most már láthatom, hogy sok más eltervezett kiadói tevékenységgel egyetemben az ott beharangozott megjelenések sem valósultak meg. Konkrétan Eve Rigel Aranypárduc című gyűjteményes fantasy e-könyve sem egyben, sem külön kötetekben nincs még a piacon. A késés oka, és mértéke ismeretlen.
Épp a minap értem Terry Pratchett Az igazság című könyvének a végére, és az abban megfogalmazott újságírói hitvallás is ambivalens érzéseket szült bennem.
A történet főszereplőjeként felbukkanó Szavasshy Vilmos egyértelműen pozitív figuraként beállított karakter, mégis, a múltja nem más, mint egy hosszú évtizedekig folytatott tévelygés, a már szinte lézengésnek felfogható hírlevél írogatás, amiből csak egy váratlan baleset tudja csak kirántani. Egyetlen szilárd alapelve az apjával való szembenállás, aminek folyamodványaként egy meglehetősen szürke, igénytelen, mindenféle komolyabb hitvallást nélkülöző életformát visz. Az igazság, mint a regény címadó fogalma, végig Vilmos fejében marad, hatalmas hiányt okozva a regény olvasójában, hiszen szinte már a Korongvilág védjegyévé vált, hogy itt a filozófiai téziseknek lába nő, és komolyabb személyiséget kapnak, mint néhány hús-vér szereplő. Főleg a publicista főhős mellett fért volna meg egy ragyogóbb, életigenlőbb Igazság, aki ezt a szürkeségébe száradt Vilmost eszközként használva próbálhatta volna legyőzni az Ármányt. Ehelyett az Igazságnak csupán egy pár csizmája van, a főellenség két idétlen figura, akik szintén ostoba bábfigurái az események kiszámíthatatlan kavarójának, a sorsnak. Vilmos a történet jórészében tudatában sincs az igazságnak, csak él a saját, hirtelen támadt hobbijának, amit valamilyen nem egészen definiált céllal próbál véresen komolyan venni.
A regény folyamán végig inkább csak megtörténnek vele az események, amitől nem hősnek, hanem csupán egy ügyesen sasszézgató, elpolgárosodott arisztokratának tűnik.
Épp a minap értem Terry Pratchett Az igazság című könyvének a végére, és az abban megfogalmazott újságírói hitvallás is ambivalens érzéseket szült bennem.
A történet főszereplőjeként felbukkanó Szavasshy Vilmos egyértelműen pozitív figuraként beállított karakter, mégis, a múltja nem más, mint egy hosszú évtizedekig folytatott tévelygés, a már szinte lézengésnek felfogható hírlevél írogatás, amiből csak egy váratlan baleset tudja csak kirántani. Egyetlen szilárd alapelve az apjával való szembenállás, aminek folyamodványaként egy meglehetősen szürke, igénytelen, mindenféle komolyabb hitvallást nélkülöző életformát visz. Az igazság, mint a regény címadó fogalma, végig Vilmos fejében marad, hatalmas hiányt okozva a regény olvasójában, hiszen szinte már a Korongvilág védjegyévé vált, hogy itt a filozófiai téziseknek lába nő, és komolyabb személyiséget kapnak, mint néhány hús-vér szereplő. Főleg a publicista főhős mellett fért volna meg egy ragyogóbb, életigenlőbb Igazság, aki ezt a szürkeségébe száradt Vilmost eszközként használva próbálhatta volna legyőzni az Ármányt. Ehelyett az Igazságnak csupán egy pár csizmája van, a főellenség két idétlen figura, akik szintén ostoba bábfigurái az események kiszámíthatatlan kavarójának, a sorsnak. Vilmos a történet jórészében tudatában sincs az igazságnak, csak él a saját, hirtelen támadt hobbijának, amit valamilyen nem egészen definiált céllal próbál véresen komolyan venni.
A regény folyamán végig inkább csak megtörténnek vele az események, amitől nem hősnek, hanem csupán egy ügyesen sasszézgató, elpolgárosodott arisztokratának tűnik.
Minekutána ráadásul az is.
Nem tudom, Pratchettnek mennyire volt elsődleges egy újabb társadalmi sztereotip figura megjelenítése, és mennyire súlyozta az önéletrajzi ihletés a zsurnaliszta megjelenítésében, de itt most éreztem egy távolságtartó viselkedést az író részéről. Mintha nem merné túl közel engedni a hősét magához, nehogy felismerjék a hasonlóságokat.
Vilmos nem egy tiszta jellem. Múltja tele van megalkuvásokkal, személyisége komplexusokkal terhelt. A többi pratchetti hőshöz hasonlóan ő is pocsékul bánik a másik nemhez fűződő kapcsolataival, de gyarlóságai ellensúlyozására itt még valami karakteres pozitívumot sem találhatunk. A csökönyösséget nehéz annak tulajdonítani. A naívsága szülte sebezhetőségén a környezete segíti túl, a happy endet pedig inkább csak a szerencsés véletlenek csodás sorozatának köszönheti, semmint saját erőfeszítéseinek.
A régebbi, már jól bejáratott karakterek ebben a könyvben csupán epizódszerepeket kapnak, és már szinte elvárás, hogy az olvasó korábbi könyvekből ismerje a részletesebb jellemzésüket. Itt ugyanis csak a történetben betöltött feladatuknak megfelelő információkat domborítja elő a leírásuk. Ha valaki véletlenül ezt a kötetet olvassa elsőként a Korongvilág regényei közül, okkal érezheti úgy, hogy kimaradt jó pár, bennfenteseknek szóló poénról.
A történet cselekménye is erősen alárendelődik az írói szándéknak: egy jól felépített és sokak számára alaposan megismert Ankh-Morporkban néha hiteltelenül alakulnak az események. A városban rendre torlódik a forgalom a félhivatásos öngyilkosjelölt és a kisebb tűzesetek körül, miközben a Patrícius botránya, a város vezetésének megingása kisebb port kavar, mint néhány vicces formájú zöldség.
A Patrícius is furcsán mozog a történetben. Egy kurta bemutatás után máris hatalmas összeesküvés célpontjaként láthatjuk, majd néhány neki szentelt fejezet után kiesik a történetből, és sajnos később sem tudhatjuk meg, ő hogyan élte meg a fogság idejét.
Kiderül ugyan, hogy a város alatt egy teljes, összefüggő pincerendszer húzódik, de ez a hatalmas alvilági élet ellenére is szinte kihalt, épp csak a szükséges mértékben omladékos, és egészen tűrhetően szellőzik, hiszen még egy hölgy számára is elviselhető a levegője. Valami mégsem stimmelhet odalent, hiszen a vámpírok, zombik, törpék inkább élnek odafent, és vállalnak mindenféle beilleszkedési nyűgöt, mintsem hogy belakják a régebbi városrétegeket.
Végig vártam a cenzúra megjelenését, annak groteszkjét, a pozitív és negatív módszereinek kifigurázását. Ehelyett csupán néhány óvatos próbálkozásról olvashattam. Ennél a valós történelem is sokkal izgalmasabb példákkal szolgál, ráadásul az egész hírközlés egyik sarokköve hiányzik így a történetből – mi az az igazság, ami másokra is tartozik és ki döntheti ezt el? Mennyire szólhat bele egyház, politika és jog? Miként használják ki egymás ellen is fegyverként a médiában megszerzett befolyást? Ki etetheti meg büntetlenül a publicistával a jegyzetfüzetét? Milyen határok között mozog a zsurnaliszta etika?
Az újságírás így leegyszerűsítve csak üzleti vállalkozás marad, közelebb a bulvárhoz, mint a hírközléshez, egy olyan furcsa környezetben, ahol hamarabb jelenik meg a Katt – azaz a fénytávíró – mint a hírlap, a színes fénykép, mint a színes nyomtatás.
A Patrícius is furcsán mozog a történetben. Egy kurta bemutatás után máris hatalmas összeesküvés célpontjaként láthatjuk, majd néhány neki szentelt fejezet után kiesik a történetből, és sajnos később sem tudhatjuk meg, ő hogyan élte meg a fogság idejét.
Kiderül ugyan, hogy a város alatt egy teljes, összefüggő pincerendszer húzódik, de ez a hatalmas alvilági élet ellenére is szinte kihalt, épp csak a szükséges mértékben omladékos, és egészen tűrhetően szellőzik, hiszen még egy hölgy számára is elviselhető a levegője. Valami mégsem stimmelhet odalent, hiszen a vámpírok, zombik, törpék inkább élnek odafent, és vállalnak mindenféle beilleszkedési nyűgöt, mintsem hogy belakják a régebbi városrétegeket.
Végig vártam a cenzúra megjelenését, annak groteszkjét, a pozitív és negatív módszereinek kifigurázását. Ehelyett csupán néhány óvatos próbálkozásról olvashattam. Ennél a valós történelem is sokkal izgalmasabb példákkal szolgál, ráadásul az egész hírközlés egyik sarokköve hiányzik így a történetből – mi az az igazság, ami másokra is tartozik és ki döntheti ezt el? Mennyire szólhat bele egyház, politika és jog? Miként használják ki egymás ellen is fegyverként a médiában megszerzett befolyást? Ki etetheti meg büntetlenül a publicistával a jegyzetfüzetét? Milyen határok között mozog a zsurnaliszta etika?
Az újságírás így leegyszerűsítve csak üzleti vállalkozás marad, közelebb a bulvárhoz, mint a hírközléshez, egy olyan furcsa környezetben, ahol hamarabb jelenik meg a Katt – azaz a fénytávíró – mint a hírlap, a színes fénykép, mint a színes nyomtatás.
A történet azért lefut, mindenki megkapja, ami jár neki, szerencsére rózsaszín romantikázás nélkül sikerül lezárni a főhős és női partnere kapcsolatát is… aztán még mindig folynak az események. Majd, amikor már azt hinné az olvasó, hogy mindez csak azért van, mert egy jó felütéssel akarja megalapozni a folytatást, lefut az utolsó sor is, és vége. Az utolsó gondolatok ráadásul megint csak savanyás ízt hagynak a számban, hiszen sem a könyv végső konklúziójának, sem valami egetverő nagy életbölcseletnek nem jó – újságba való közhely.
A könyv elolvasása után feltámadt bennem a gyanú, és jobban megvizsgáltam a címoldalt. És ím, valóban! Az öreg Pratchett ezt a könyvet nem egyedül követte el, hanem megtalálható mellette a hitvesi kéz nyoma is. Hogy mennyire van ott a végeredményben egy-két londoni sajtómágnás hangsúlyozott véleménye, azt nem tudhatom, de így a nagy pratchetti életműben valahol középtájt kapott helyet Az igazság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése