2015/03/22

Le a föld alá


Andrej Gyjakov
andrej_djakov
Tavaly októberben történt, hogy az Európa Könyvkiadó facebookos játékán nyertem egy könyvet. Több kiadvány közül végül Andrej GyjakovVissza a sötétségbe című munkájára esett a választásom. A nyereményt annak rendje-módja szerint megkaptam, aztán sok más olvasmányom után végre a kezembe került.

Miközben olvasni kezdtem, kissé aggasztott a gondolat, mennyire lesz érthető számomra egy olyan történet, ami A fény felé című regény folytatása, és amúgy is egy egész kis külön világ, a Metro 2033 univerzum több tucat írásának egy darabja. Aztán persze elkapott a lendület, és két nap alatt befaltam az egészet. Közben utánanéztem a háttereknek, beszereztem, kikölcsönöztem a további köteteket, így Dimitry Glukhovsky alapművét, Tullio Avoledótól Az ég gyökereit és természetesen a fentebb említett előzmény-regényt. Nem mindegyiknek értem még a végére. Alapvetően kétféle Metro 2033 univerzumos regényt ismertem meg: a hosszasan filozofálgatósan hentelőset és az akciófilm-szerűen pörgős-hentelőset.
A világ ugyanis rendkívül egyszerű alapkoncepcióra épül: Az atomcsapást csak azok élik túl a Földön, akik az adott időben mélyen a föld alá bírtak rejtőzni. A többi túlélő mind valami mutáns szörnyeteggé korcsosult a sugárzástól, és ezzel egy újfajta, emberidegen létformát alakítottak ki a felszínen. Az oda visszamerészkedő emberekre ezért aztán tucatnyi veszedelem leselkedik minden sarkon, amiktől jobbára Kalasnyikovval lehet megszabadulni. Az éhező szörnyek is próbálnak lejutni a friss húshoz az alagutakba, így tucatnyi véres összecsapás színesíti az amúgy is ezernyi problémával küzdő földalatti társadalmak mindennapjait.
Igen, társadalmakról írok, minthogy több is van belőlük! A kiterjedt metróhálózatok különbözővisszaasotetsegbe állomásain más és más berendezkedéssel próbálnak túlélni. Rabszolgatartó kommunisták, a tudomány nevében terrorizáló vegánok, alterpunk csutkák, rablógyilkos istentelenek… lassan már azt hihetnénk, van túlélő bőven. Aztán olvassuk, hogy milyen gyorsan ki lehet irtani akár egy egész csoportot ezek közül, és akkor finomodik a kép.
Vissza a sötétségbe alapkonfliktusa egy hatalmas atomrobbanás, ami elpusztítja az emberek egy felszínre visszatelepült kolóniáját a Mosnij-szigeteken. Főhősünkké lesz a feladat, hogy kiderítse, ki volt az elkövető, bár még az indíték sincs meg. Főhősünk egy páncélozott elitkatona, egy úgynevezett sztalker, aki kész terminátor, csak kifordítva. A bonyodalmat az okozza, hogy van egy nevelt kamaszfia, aki komoly bajba keveredik a távollétében. És persze feltűnik egy nő is, Auróra…
Magáról a történetről nem szeretnék többet elárulni, inkább az élményről, amit a világ felfedezése okozott.
Az egyszerű felépítés már a legelejétől kialakította bennem az érzést, hogy leginkább olyan Metró 2033-at olvasni, mint egy számítógépes játékot végigjátszani. Nem véletlen, hogy oroszföldön a világra épített PC-s játék az egyik legnépszerűbb. A sivár egyhangúságot, amit az ilyen irodalmi próbálkozások rendre eredményeznek, mégis elfedi a regény utaztató jellege: az újabb és újabb helyszínek és életközösségek bemutatása feldobja az egyébként szinte folyamatos lövöldözést.  Természetesen túl kell tennünk magunkat az olyan lényegtelen problémákon, hogy miként volt lehetséges alig két évtized alatt ekkora mennyiségű életképes mutáció létrejönni és felszaporodni, mitől sebezhetetlen néhány karakter, miközben az ellenfelek egy határozott pofontól is leájulnak, hogyan képes több tízezer embert ellátni gombával az a pár alagút, miközben alig van hely, és más hasonló apróságokon, ami már egy alaposabb és tudományosabb világépítést követelnének meg. Aztán a történet sodró lendülete gördít át az olyan koncepcionális problémákon, amik bizony arról árulkodnak, hogy Gyjakov még bizony csak a második (azaz közben már a harmadik) regényén van túl, nem sok szakmai rutinnal. A spoilerezés bűnét kerülendő, csak általánosságokban említem meg az olyan hibákat, mint a szándékos elhallgatás, a kalapból előrángatott megoldások, vagy az egy bekezdésen belüli nézőpont-váltások. Minthogy valóban tehetséges szerzőről van szó, bizonyára idővel elmaradnak majd ezek az olvasásélményből kizökkentő malőrök, vagy eltanulja olyan mesteri módon alkalmazni, ahogy már belesimul a történetbe. Most még van benne pár lórúgás.
Nagyon sokat emel a mű élvezhetőségén a két szálon futtatott cselekmény. Külön játék az idő, ahogy az olvasó egyezteti a történteket az azonos helyszíneken. Közben több komolyan felépített, múlttal és egyéni célokkal rendelkező mellékszereplő is felbukkan, szépen kirajzolódnak a földalatti társadalmak egymásba fonódó intrikái, függőségei.  A karaktereknek megjelenik a jó és a rossz oldala is, főleg ezáltal válnak élővé, szerethetővé. Az agyatlan, mutáns szörnyeken kívül alig akad a regényben valóban visszataszító, egyoldalúan elítélendő szereplő.
A regény fő konfliktusa a könyv végére megoldódik – még ha erősen megkérdőjelezhető magyarázatokkal is –, ám az epilógus már szinte reklámszagú előjátékba megy át a következő történethez. Bizonyára egyszer majd azt is el fogom olvasni, hiszen néha kell ez a kis lazulás, amikor a sherlocki vaslogika helyett a Kalasnyikov puha ólomköpetei oldják meg a szög bonyolultságú bűntényt, de úgy sejtem, nem sűrűn fogok külön cikkekben megemlékezni a Metro 2033 univerzum további köteteiről. Egyetlen kivétel biztosan lesz: ha a BKV szponzorálásával elindul Glukhovsky világának Budapestre adaptálása, biztosan vitriolba mártott pennával figyelem majd a hazai disztópia alakulását.

Megjelenés: 
Rovat: Könyvespolc