Van egy erő, ami nem hiányozhat egyetlen igazán nagyszerű könyvből sem. Ennek az erőnek ott kell munkálkodnia a sorok között, és sohasem szabad konkrét szavakká formálódnia, nehogy megtörje a varázst. Ennek a sorok között hordozott tartalomnak kell megtöltenie többlettel a sztorit, ennek kell a múló évek során klasszikussá érlelnie a művet.
Nehéz nevén nevezni ezt az illékony titkot, sokan talán úgy öntötték az írásaikba, hogy nem is tudták, mikor és miként adagolták hozzá ezt a varázslatos komponenst. Van benne öntudat, de nem rendelkezik saját tudatossággal. Bölcsnek is mondhatnánk, ám akkor olyan bölcsesség ez, mint a gyermeké. Nevezhetjük tanításnak, olyan általánosan szólónak, mint a déli harangszó.
Mégis, ha ez hibádzik a műből, olyan velőtlenné válik a történet, mintha műanyagból fröccsöntötték volna.
Engem megbetegít, ha egy ilyen kerül a szervezetembe a szememen keresztül, így ahogy csak lehet, kerülöm. Ennek okán elég hamar lekerülnek a listámról azok a szerzők, akik ilyen plasztik-művekkel veszélyeztetnek. Sajnos sokan esnek bele a nagyüzemi gyártás hibájába az igazán tehetségesek közül is. Az egyik nagyszerű kivétel ez alól Terry Pratchett. Nem véletlen hát, hogy egy hosszabb cikksorozatom első áldozatául épp az ő egyik újonnan magyarított regényét választottam.
Boncolni fogok. Ízekre kívánom szedni azt a szerkentyűt, ami egy-egy könyvet működtet. Ki akarom emelni azt a pár létfontosságú szervet, amik mesteri összhangzata klasszikus színezetet ad az általuk meghajtott történetnek.
Terry Pratchettnek története van. Idősebb korában kezdett neki úgy igazán írni, jó tíz évvel az első regénye után talált rá arra az esszenciára, ami a mai napig évi egy- két regényben csapódik ki. Az irodalom lovaggá tette, csillaggá az angol hírességek egén, és istenné az orángutánok között…
A könyvei magyar fordításainak története van. A Cherubion Kiadó kezdte megjelentetni az első Korongvilág regényeit, sajátságos fantasy világának groteszkjeit, majd néhány fordítóváltás után jellegzetes nevű karaktereinek kiforrott megfelelői és stílusának illő színvonalú interpretálása is hagyománnyá érett.
A Korongvilágnak története van. Már az eredetmítoszától kezdődően csupa nagybetűvel üvölti magáról: ENGEM NEM KELL KOMOLYAN VENNI! Aki mégis megteszi, magára vessen. Az itt játszódó történetek csak annyira komolyak, mint a Cuki nevű lován járó Halál. Csupán annyira merít a valóságból, mint egy tévéhíradó. (Talán nem véletlenül filmesítette meg már több regényét a BBC.)
Az ötödik elefántnak története van. Rövid, véres, halállal végződő. Ráadásul nem is hisznek benne túl sokan. Még hogy egy gigantikus elefánt pottyant a világ kezdete után nem sokkal a Korongvilágra, és úgy szétplaccsant, hogy egy egész birodalom épülhetett a maradványain?! Ugyan már, ez nevetséges! Hogy akkor miért lehet faggyút és zsiradékot bányászni a birodalom tárnáiban? Biztosan van rá tudományos magyarázat.
Aki pedig bármilyen párhuzamot vél felfedezni a szigetkirályság és az Európai Unió társadalmi-gazdasági ellentétei, és Ankh-Morpork versus Überwald esetében, az kérem egy tenorista-gyanús-egyén. A földalatti szervezetek pedig csakis azért lesznek lényegi befolyással az egész politikai helyzetre, mert a bányák egyszerűen a föld alatt vannak, és kész. Semmi átvitt kétértelműséget nem kell belemagyarázni a sorok közé! Ez csak egy lektűr, egy fantasy, nem a klasszikus irodalom egy újabb gyöngyszeme!
Nem is értem, hogyan kaphatott ez az ember lovagi címet a királynőtől!
Az eddigi legterjedelmesebb Korongvilág-regény – eltekintve a műfajától – klasszikus felépítettséget mutat. A világ pársoros bemutatásán túllépve olyan szituációkban lépteti színre az alapkaraktereket, amikben megkapják azokat a motivációs rugókat, amik aztán végiglökdösik őket a történet végkifejletéig. A felvázolt alapkonfliktust – mert az, hogy Vinkó Szilárdnak diplomáciai küldetésbe kell mennie Überwaldba, eleve egy konfliktushelyzet -, további szálak követik:
Adott egy titokzatos gyilkosság, aminek áldozata a helyi óvszergyártó kisiparos, ellopnak egy szinte értéktelen másolatot a törpe múzeumból, eltűnik egy városőr, aki nő és nem mellékesen farkasember. Mindezekkel megpakolva indul a bonyodalom, kinevezéssel, utazással, majd a mellékszálak lassan összefutnak. Közben sok információ kiderül, hőseink kisebb-nagyobb engedményekre kényszerülnek, majd lassan rájönnek, mekkora slamasztikába kerültek valójában. A veszély fokozódásával egyre súlyosabb bűntények, további hullák kerülnek elő, de egészen a történet legvégéig az olvasó is csak sejtheti, kik a rosszfiúk – a főkolomposok csak a legvégén fedik fel magukat. A titkos szövetségesek is lassan tűnnek elő a háttérből, így a feszültség végig ott vibrál a történetben a megválaszolatlan kérdések mentén.
Mindezek mellett a könyv végig jellegzetesen pratchetti: nincsenek fejezetek, viszont a bekezdések sűrűn kiegészülnek odaillő lábjegyzetekkel. Az elbukó hősök rendszeresen kapnak még egy bekezdésnyi történetet, hogy egy csupa nagybetűkkel társalgó ismerősükkel megbeszélhessék a továbbiakat.
A karakterek terén szintén keverednek a klasszikus elemek Terry Pratchett védjegyezhető sajátságaival. A mély, keserédes humor végig átjárja a történetet, a jellemkomikum egész eszköztárát felvonultatva.
Megjelenik a tragikus sorsú hős, akinek egy igen nehezen kivitelezhető módon kell a szívünkbe kúsznia, hogy aztán fájjon, ahogy a hősi halál elragadja tőlünk. Még akkor is, ha a legveszedelmesebb fenevad az egész történetben.
A comic relief kissé komor ruhában lép színre. A nagypolitika hatalmi harcainak párhuzamában a kisemberek hatalmi rugdosódásait, az alkalmatlanságuk szülte félelmeik mélypszichózisát tárja elénk a történet olyan élethűen torzító tükörben, amin már szinte nem is tud kacagni az olvasó. Néha az lehet az érzésünk, Pratchett városőrei teljesen normálisak, és az élet passzít hozzá torz, groteszk példákat…
Mindemellett egy társadalmi karaktertípus tökélyre fejlődik a regény lapjain. Az angol társadalom egy megkövült képe, a lakáj, avagy komornyik a maga értékeivel, önérzetével és meghasonlottságának tagadásával egy betegesen örökéletű zombi. Avagy zombik. Igorok. Ikon született egy klasszikus mellékszereplőből.
Egy másik párhuzam, a farkasok farkastörvények irányította törzsi közössége, ami egyfajta írói véleményt is megtestesít az igazi értékek mellett voksolva. A befogadó- és elfogadókészség, az erős, egyértelmű vezető képe mellett egy torz másolatként tűnik fel Überwald tekintélyelvű, dekadens világa, ahol vámpírok és farkasemberek a vezetők. A farkas törzsek ellenpontozása a rasszista farkasember klánnal klasszikus dramaturgiát épít fel:
A kettő konfliktusának felvezetése, a tetőponton kibontakozó harc, tragédia, és végül a feloldás – az etikai és társadalmi győzelem egy beépülő epizód csupán az egész történeten átívelő nagypolitikai játszmában, ahol a hőseinknek meg kell küzdeniük a kultursokkal, alvilági ármánykodásokkal, háborús fenyegetéssel, meg az olyan maradi szokásokkal, mint hogy trollok nem léphetnek be a városba.
Pratchett ismét két lábbal rugdossa fenéken a begyöpösödött hagyományokat, egyaránt ostorozza a maradiságot és a fejlődés árnyoldalait, folyamatosan csöpögtetve az arany középszer áldását az olyan nagyszerű karakterein keresztül, mint Vinkó úr, Karott kapitány, és lady Sybil. Jó szemmel és jó érzékkel emelteti ki velük a két szemben álló oldal értékeit, a közös érdekek vékonyka szálait, amiket a lelkiismeretes döntések és az egymásnak tett szívességek sodornak végül a szövetség kötelékévé. Ebbe kapaszkodva sikerülhet csak túlélniük a végső összecsapást, ahol az ármánykodók a saját tekintélyelvű hatalmukból táplálkozva akarják önös érdekeiket érvényesíteni. Természetesen rombolva, pusztítva, gyilkolva törpét, embert, farkast.
Bár több könyvet is olvastam mostanában a Korongvilágon játszódó fordítások közül, ezt éreztem a legmélyebbnek. Terry Pratchett kiválóan ért hozzá, hogy mintegy kisugározzon a szereplői mögül, érezzük a személyiségét, megtudjuk a saját véleményét, miközben sosem töri meg a mesét konkrét kiszólásokkal. Olyan mesterségbeli tudás ez, amihez bizonyára elengedhetetlen kellék a fehér szakáll és a nagykarimájú kalap. Az ötödik elefántban viszont valami fontosat akar mondani nekünk. Meg se próbálom megfogalmazni, hogy mit. A regény elolvasása után mindenkinek éreznie kell az üzenetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése