2015/08/11

Függőben, két keréken


Mindenki a nő után fordult. Nem azért, mintha szexuális kisugárzása a hetero férfiakon túl bűvkörébe vonta volna az öreget, a gyereket, homo hímeket és a hetero nőket is, hanem mert a copperesre kialakított biciklicsodán közlekedő jelenséggel szemben lehetetlenségnek tűnt közömbösnek maradni.
A fecskefarkakban hosszan utánalobogó, fekete, tavaszi kabátka pompásan illett a nő fején hordott cilinderhez, a térd alatt mélylila szalaggal megkötött, buggyosszárú nadrághoz, sötétkék harisnyához és a hatalmas csatokkal villogó, kissé kunkori orrú, lakkozott cipőhöz. A cilinderre szíjazott pilótaszemüveg viszont erősen rombolta a harmonikus összhatást, főleg, hogy a baloldali üveg helyét egy mikroszkóphoz hasonlító, kitüremkedő szerkezet foglalta el. A bicikli elnyújtott vázára egy fénylő sétapálcát erősített a tulajdonosa, aki egyébként merész céltudatossággal tekert végig az Andrássy úthoz vezető kerékpárúton. Bár a vastag hátsó kerékkel és jóval apróbb elsővel szerelt jármű egyszerre tűnt ormórtlannak, nehézkesnek és rosszul kormányozhatónak, mindezeknek meredeken ellentmondott az a felszabadult száguldás, amit a nő művelt, majd a széles ívben hátrahajló ökörszarv kormány segítségével véghezvitt könnyed fordulat a sarkon. A hatalmas tárcsafékek kattogó zajjal lassították vissza a biciklit, majd egy mellékutcába lefordulva az ott folyó építkezésnél állították meg a különös járművet. Az aláhulló köpenyszárnyak alól, a hátsó csomagtartón egy doboz bukkant elő, rajta a Hubay címerrel, a Victoria felirattal, és a szerénytelenül aranyozott négy csillaggal.

 A nő a mélyen futó váz fölött átemelt lábbal szállt le a széles nyeregről, majd egy motorosoknál megszokott mozdulattal letaposta a támasztókart, amire a járgányt döntötte. A cilinderét kissé megemelve nézett körbe az utcában, ahol bizony nem sokan jártak. A lombos fák árnyékában meghúzódó, öreg bérházak így déltájban az elnéptelenedett útra néztek, itt-ott parkolt néhány autó, de semmi több. A felújítás alatt álló épület előtti járdát ráadásul magas palánkkerítéssel kerítették el, a mögötte folyó munkából csak a tető felől érkező zajok árulkodtak.
A nő széles mozdulattal lendítette maga elé bal karját, amitől a csuklóján hordott szerkezet kiszabadult a kabátkája ujja alól.
Alkarvédőre szerelt barométernek tűnt elsőként, amit vizsgálni kezdett, csak közelebbről látszott, hogy ultramodern elektromos kütyü villog a szegecsekkel bőrre rögzített óraüveg alatt. A Tom-Tom helymeghatározó eszköz grafikus kijelzőjén zöld pöttyel villogott a célhozérést jelző zászlócska. Imígyen megbizonyosodva a nő a bicikli hátulján rögzített dobozhoz lépett, felnyitotta annak fedelét, és nejlonszatyorba csomagolt ételhordó dobozokat emelt ki belőle. Azokon is a Hubay címer díszlett.
A fedél visszacsukása után az ökörszarv-kormányra szerelt, fényes tülökdudához lépett, és a tömlőjét megnyomva hangos dudálással rondított bele az utca viszonylagos csendjébe, majd átkiabált a palánkkerítésen:
– Itt a kaja!
Hamarosan néhány fej bukkant fel az épület tetején. Pár másodpercig egymás közt röhécselve tárgyalták a látványt, majd az egyikük leszólt:
– Dobd fel, kislány!
– Oké – vigyorgott fel a nő hunyorogva –, de előbb fizessétek ki! Ha leejtitek, az már a ti bajotok legyen!
– Az úgy nem lesz jó! – szólt most egy másik figura fentről – Mi házhoz rendeltük az ebédet. Másnak is le kell mennie az utcára?
– Fel is vihetem. Hol a bejárat?
– Ojjé, az most csak a szomszéd házból megy, kislány!
Még ketten kukkantottak le a tető felől, az alant ácsorgó pedig kezdett türelmetlenné válni:
­– Ha nem tudtok beengedni, akkor csak lejöhetne valaki!
– Persze. Csak éppen be vagyunk szerelve. Mire kimászunk a hevederből, meg leérünk... – a fenti srác kissé kijjebb hajolt, az utca fölé. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha le akarna ugrani, de aztán előtűnt a karabinerekkel, szorítókkal szerelt öltözete és a kötél, ami visszatartotta.
– Ja, hogy alpinosok vagytok! Akkor ugorjon le valamelyikőtök! Vagy dobjatok le egy kötelet, felhúzzátok azzal! Van beülő szerelésetek?
– Mer’ tán feljönnél, ha van?
– Akár... – vigyorodott el megint a csaj –, de miért nem ereszkedsz le a pénzzel?
– Eddig ér a kötelünk, anya! Van bekötve kettő az utcára is, de mi másik zsinóron lógunk, mert az állványzatot szereljük. Ledobjuk a kötelet? Beülsz?
– Dobjátok! – legyintett a csaj. – Addig lezárom a bicajt.
Újra a dobozba kotort, és egy biciklizárat emelt ki belőle. Füle mögé igazította a cilinder alól hosszú, fekete csigákban előtörő haját, majd gyorsan a hátsó kerékre kattintotta a zárat. A kulcsot az övén hordott tarsolyok egyikébe rejtette. Mire felegyenesedett, mögötte puffanva ért földre az alpinkötél vége. Mellette egy másik ereszkedett alá, a végén a beülővel.
– Ültél már be ilyenbe?
– Többször is. Racsnissal húztok fel, vagy csigázni fogtok?
– Oké, tényleg tudod, mi az ábra! Felracsnizunk.
A nő néhány bicegős lépéssel a leeresztett hevederhez lépett, gyakorlott mozdulatokkal maga köré kerítette a szíjakat, becsatolta magát, karabinerrel rögzítette a biztonsági szálon futó fékezőt, majd két erős rántással jelezte, hogy kész. Odafentről azonnal meghallotta a racsni zaját. Lassan elemelkedett a talajtól, majd kis rándulásokkal egyre feljebb került. Egyik kezével a szatyrot fogta, a másikkal a kötelet. Előbb az autók és a palánkkerítés fölé magasodott; már látta, hogy a régi bérház homlokzatát javítják, odabent gipszformák várták a helyükre szerelést, levert vakolat telített egy fémkonténert, oldalának támasztva vesszőseprű, lapát, pallódeszka, meg néhány számára ismeretlen eszköz. Utána a lombok szintje következett. Az öreg égerfák ívbe borult ágai madárfészkek tucatjának nyújtott oltalmat. Innen már rálátott a szemközti, villaszerű épületek tetejére, amiket vastagon lepett a moha és a korhadék. Letekintve egészen kicsinek tűnt a fekete vázú, letámasztott biciklije, ahogy ott árválkodott a járda szélén.
­ – Nem fogják elkötni a bringámat, amíg itt lógattok?
– Nyugi, belátjuk az egész utcát! Ha feltűnik egy gyanús csávó, hamarabb látjuk, mint ő minket.
Amint elérte a négy emelet magasban húzódó tetőszegélyt, féltucat kar nyúlt ki érte, előbb az ebédet mentve biztonságba, majd őt is felsegítették a tetőre. Látszott, hogy nem rég szigetelték újra, a fekete bitumenlapok csillogtak a lapos födém tetején. Hosszában pallókat terítettek le, a fenti munkások ezeken közlekedtek. Az egésznek a közepén egy jó öt méter magas alumínium állványzat csillogott a déli verőfényben. A srácok ehhez voltak kikötözve, valami fekete szerkezetet szereltek épp.
– Jocó vagyok – nyújtott kezet hirtelen az egyik alpinos a bámuldozásba feledkezett nőnek. Az kissé megilletődve viszonozta a mozdulatot biciklis bőrkesztyűbe bújtatott kacsójával. A Jocó nevű erre elvigyorodott, és inkább kézcsókra változtatta előbbi üdvözlését. A nő fülig pirult, amikor az erősen borostás fickó az alpin szerelésben csókot lehelt a csipkés díszítéssel áttört, ujjatlan kesztyűjére, kis meghajlással kísérve a mozdulatot.
– Tara vagyok – nyögte megrökönyödve. A többi alpinos hamar vette a lapot, és mind mély meghajlással kísérve követte a másikat a bemutatkozásnál.
– Laci, szolgálatodra!
– Bandi, úrnőm!
– Úrnőm, szólítson Pistának!
– Szintén András, szolgálatodra!
Tara a végére már nem bírta tovább, kipukkadt belőle a nevetés.
– Ti aztán jól elvagytok itt! Ki a főnök?
A többiek mind Jóskára néztek, aki kissé kihúzta magát.
– Koordinátor vagyok. Nekem kell belőnöm az irányokat, nehogy túl magasra, vagy mélyre másszunk.
– Oké, tudom mi az a koordinátor – mosolygott Tara –, akkor a te hátsód lesz szétrugdosva, ha meglátnak itt fent veletek.
Jocó csodálkozva vonta fel a szemöldökét
– Ugyan, miért lenne? Rendesen vagy bekötve, a csörlőnk, amivel felhúztunk, erre van vizsgáztatva, a szorítócsigák – mutatta a racsnis csörlő mögött a kikötött szerkentyűket – mind rendben vannak. Egyedül a sisakodat hiányolhatnák, de ez a cilinder...
– Az is rendben van – bólintott rá Tara, és a bőr állszíjat megoldva levette a fejfedőjét. Elismerő füttyögéseket kapott a srácoktól, amikor megmutatta a belsejébe épített, passzos bukósisakot. – Nem vagyok bolond, Pesten bukó nélkül bicajozni!
– Akkor gondolom, a térd- és könyökvédők is be vannak építve a szerelésedbe – jegyezte meg a Laci nevű.
– Bingó! – csettintett felé Tara egy félmosoly kíséretében – De ti mit szereltek itt? Mik ezek a fekete izék?
Jocó intett a szélen álló társának, aki lehajolt, és a földről felemelve a lány kezébe nyomott egy eszközt. Tapintásra műanyagból készült, a csőszerű testét furcsán csavarodó szárnyacskák vették körbe, amik el is fordultak a palásttal együtt.
– Napkollektor, szélcsapdával. A lakásokban lévő vízmelegítő bojlerek innen kapják majd a vizet. Napos időben nem is kell majd, hogy rákapcsoljon a termosztát odalent.
– Gondolom, a szélcsapda meg áramot termel.
– Ja bizony! Tölti a fagyásgátló rendszer akksiját.
Tara összeráncolt szemöldökkel vizsgálta meg ismét a kezében tartott darabot.
– De ebben nincs is fémszál!
– Mert nem kell – vigyorodott el a Bandi nevű srác. – A statikus töltést vezeti le egy átalakító, ott, az állvány alján az akksiba, aztán, ha kell, majd az kapcsol be néhány fűtőszálat, nehogy a hengerek lefagyjanak.
– Télen akkor inkább kifelé fűt az egész, nem?
– Okos kis szerkezet szabályozza. Ha kell, az egész rendszert lekapcsolja a hálózatról. Ez a műanyag meg bírja a fagyást, max a kis propellerek jegesednek le.
– És mi van az állványzat másik oldalán? Mi az a lyukacsos lemez?
– Az csak valami Legó reklám – legyintett Bandi, majd idétlen, merev mozdulatokkal táncolva kezdte énekelni: – Minden szupi-szupeer...
Erre aztán a többi srác is elkezdte a legós mozgást és szinte egyszerre folytatták:
„Minden akkor jó, ha közös a cél”
A röhögés végén hallották meg a csörrenést odalentről. Tarán kívül Jocó és Laci is azonnal kapcsolt, mégis, csak egymás után lépkedve futhattak a tető széléhez, ahonnan még éppen láthatták a sarkon beforduló biciklit, a nyeregben egy csuklyás figurával.
Tara lesápadt. Laci elővigyázatból inkább belekarolt, nehogy leszédüljön, Jocó azonban már a telefonján csörgetett egy számot.
– Szia, Ferikém, baj van! – szólt, amint felvették, és láthatóan egy kicsit sem igyekezett palástolni az idegességét. – Nem, semmi, csakhogy ellopták az ételkihordós csaj... úrnőnk szuperbájkját, és felétek megy a mandró. Szürkés kapucnisban, a bringa olyan, mint egy csopper, a hátulján meg egy nagy doboz... Várj egy pillanatot!Felnézett a telefonról – Milyen utcába fordult?
– Lendvay. A forgalommal szembe megy fel – vágta rá Tara, miközben már néhány bicegő lépéssel a cilinderénél termett, és lehúzta róla a pilótaszemüveget. Felvette, a baloldalon lévő kis szerkezet pedig halk, elektromos zizegéssel életre kelt.
– Hát ez meg mi? – hüledezett Laci. A többiek, akik ezalatt odaértek, szintén leplezetlen csodálattal bámulták a szerkentyűt.
– Távcső. Megkeresem a rohadékot!
Alig egy pár másodpercig nézegette a környék belátható utcáit, amikor felsikkantott:
– Megvagy! A Munkácsyra fordult be, az egyetem felé tart!
– Hé, pont felétek megy, a Munkácsyn – diktálta Jocó a telefonba, majd a választ meghallgatva erősen bólogatni kezdett: – Oké, az úgy jó lesz, megyünk!
Tara közben már levette a hevedert, fejébe nyomta a cilinderét, és csípőre vágott kézzel várta, hogy Józsi letegye a telót.
– Nem kötik el, mi? Most mi lesz?
– Gyere – intett az a lánynak, és a pallókon keresztül a lejáró felé indult, útközben hámozva le magáról a hámot, karabinert. Csak félig visszafordulva kiabálta a többieknek: – A kötelet húzzátok be, tegyetek rendet, kajáljatok! Mindjárt visszajövünk!
Egy vaslétrán másztak le a lépcsőházba. A sok üres lakás kísértetiesen kongott, mialatt lerohantak a lépcsőn. Jocó, látva a lány bicegését, lassított.
– Most sérült meg a lábad?
– Á, egy éve is már! – lihegte Tara. – Baleset. Ez már így marad.
– Motorral megyünk. Bírod?
– Simán. Hová?
– A Szépművészetit tatarozzák arra a haverok. Látták a srácot, követik. Majd utánuk. Elkapjuk a figurát!
– Elbír kettőnket a mocid?
Jocó pillantása, amit hátra vetett, ezer szónál ékesebben beszélt.
Amikor aztán Tara is meglátta a szomszéd ház kapuja alatt várakozó terepmotort, minden kétsége elszállt.
– Fúú, egy enduro!
– Jaja. Ez elől nem teker el!
Gyorsan kitolta a kapun, majd beindította a gépet, mialatt Tara fancsali képpel odébbrúgta a kettévágott biciklizárat.
– Dobd be a palánkon! Bűnjel!
Miután ez megtörtént, Tara felpattant Jocó mögé, majd a Cagiva Elepant durva hanggal kísérve kilőtt az Andrássy út felé. Nekik sajnos kerülni kellett, nem vághattak a szembe forgalomba az egyirányú Lendvay utcán. Jocó keményen kihúzta a gépet, Tara nem győzött kapaszkodni és könnyezni – bukósisak nélkül majd kiszedte a szemét a hirtelen menetszél. A cilinder húzta a fejét, arra meg már nem volt keze, hogy a pilótaszemüveget újra felvegye.
A kis kerülő ellenére is percek alatt odaértek a Szépművészetihez, ahol egy srác, fülén a telefonnal intett nekik, majd futva eléjük jött.
– Sziasztok! Az a baj, hogy kint, a Podmaniczky sarkon egy furgonba hajították a gépet, és elhúztak. Tamás és Ákos most a rendőröket várják.
– Mert kihívták? Ó, basszus!
– Igen, mert a rendszámot le tudták nézni.
Jocó egy intéssel elkérte a telefont:
– Szia, Tomikám! Hallom, már izzítottátok a zsarukat!... Hát akkor még vagy egy fél óra, mire odaérnek, várjatok! Merre mentek?... Aha.
Közben Tara is fülest húzott elő a kabátkája gallérjából, felvette, majd a széles csuklópántján lévő kis billentyűzeten bepötyögött egy számot.
– Gyuri? Tara vagyok... Az a helyzet, hogy lenyúlták a biciklimet. Tudsz segíteni?... Tudom. Az alpinos srácok segítenek, ők már jelentették... Igen... Köszönöm!
– Nos, úrnőm? – fordult hátra Jocó, kezében a bukósisakkal – Folytatjuk az üldözést így, cilinderben, vagy inkább vigyelek a rendőrségre?
– Minek a rendőrség? Azt már intéztem. Nem fogok órákat ülni bent, egy semmirevaló jegyzőkönyvezésért, ami után az előadó majd megígéri, hogy két hét után lezárják az ügyet, ismeretlen tettessel.
– Az a Gyuri rendőr?
– Több.
– Kommandós? TEKes?
– A barátom. Maradjunk ennyiben! Merre megyünk?
– A Dózsa György út felé ment. Fehéres, ponyvás Ford Transit. Szétnézünk a környéken.
Megint úgy lőttek ki, mint a golyó, Tara viszont most már felvette a szemüvegét. A Dunáig és vissza bejárták az utat, de akárhány platós, ponyvás kisteheratót is láttak útközben, Józsi mindnél intett, hogy nem az. Sorra előzték az autókat, néhány idegesebb sofőr hosszas dudaszóval jutalmazta az éles elévágásukat.
Jó negyedórás száguldozás után Jocó végül lehúzódott az út szélére. Egy buszmegálló tábláján túl álltak meg, és csak egy kézjellel jelezte a mögötte kapaszkodó Tarának, hogy telefonban van. Fél perccel később a sisaküveget feltolva hátra fordult:
– Feri hívott, a Szépművészeti tetejéről. A plakátozós csajok láttak egy ponyvás kocsit, ami könnyen lehet a miénk, Káposztásmegyeren, a Megyeri út végénél.
– Miféle plakátozós csajok? – igyekezett túlkiabálni a motor és a forgalom zaját Tara.
– Ötfős csapat az is, alpin csajok. Óriásplakátokat ragasztanak, néha takarítanak. Biztos láttad már őket. Móni pasija rácuppant a kocsira a bandájával.  – Jocó, látva Tara felcsúszó szemöldökét, még hozzátette: – Figurabicajosok. Spéci BMX, MTB gépeket nyúznak a végállomás környékén.
Tara bólintott, hogy érti.
– Induljunk!
Újra kilőttek. Az alig öt perces úton Tara inkább nem is akarta tudni, mennyivel mentek. Kapaszkodott, hogy le ne vigye a menetszél, a gyorsulásoknál el ne emelkedjen a feneke az üléstől. Amikor megálltak a csajoknál, a félig felragasztott óriásplakát alatt már egy rendőrautó is ácsorgott, két egyenruhás, csákós fakabát a lányok csapatát kérdezgette, a harmadik, civilruhás az érkezők felé indult. Vékony, sportos alakját egy galléros bőrkabátba rejtette, tisztára, mint egy nyomozótiszt, valami nyolcvanas évekből való filmben. Csőfarmer, bőrcipő.
– Szép bukósisak – kezdte köszönés helyett a fazon, orrával a cilinder felé bökve, majd kezet nyújtott Jóskának: – Novák hadnagy. Történt egy kis baleset a nagy üldözősdi közben, ezért, ha kérhetem, egy kicsit rendezzük a sorainkat, mert nem kéne több baj.
– Kolompár József. Mi történt?
– Az egyik hölgy barátja biciklivel próbált a nyomában maradni a furgonnak, amiből egy feltételezhetően a ponyva alatt utazó személy kidobott egy sétapálca kinézetű tárgyat. A sértettet eltalálta a fején, így elesett a biciklivel. Szerencsére a védőfelszerelés megóvta a súlyosabb sérülésektől, de a vele maradó társa mentőt hívott hozzá. ­– Novák hadnagy Tara felé fordulva folytatta: – Gyurinak köszönhetően hamar összeraktuk a szálakat. Megnéznéd azt a sétapálcát?
– Persze – bólintott a lány, és engedelmesen bicegett utána a járőrkocsihoz. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a lakkozott sétapálcára, tetején a maroknyi kristályüveg-gömbbel, a tövében az ezüst foglalatba vésett K. T. monogrammal. – Mikor kaphatom vissza?
– Egyelőre nyomozati anyag. Jobb lesz, ha addig beszerzel egy közönséges sétapálcát.
– Van másik – húzta el a száját a lány.
– Ugye tudod, hogy a nyolc centit meghaladó pengehossz már szabályellenes?
– Miféle penge?
Novák hadnagy válasz nélkül hagyta a kérdést, csak a fejét csóválta, miközben lecsukta a csomagtartót.
Jocó lépett melléjük ismét:
– Most hívták Mónit, megvan a hely, hová vitték a bicajt! Mehetünk?
– A hölgy kimotorozta már magát a mai napra – szólt meglepően szigorúvá vált hangon Novák hadnagy. – Mi majd odavisszük, kocsival! Nyugodtan visszamehetsz dolgozni!
Jocó láthatóan zavarba jött a szituációtól. Egyáltalán nem tűnt boldognak az ötlettől, hogy lepasszolja a balhét a zsernyákoknak. A hadnagy sóhajtott egy nagyot, majd jóval békülékenyebb hangon folytatta:
– Nézd, ezek nem kispályások. Biztos, hogy ahová vitték a szajrét, az csak egy pihentető. Ha úgy látják, hogy gázos a cucc, lehet, van bent az ingatlanon valami fémdaráló, és az életbe többet nem látjuk azt a kerékpárt. Ha nyugiban hagyják őket, ott csaphatunk le rájuk, ahol talán már egy rakás másik lopott holmi is előkerül, komolyabb feljelentést írhatunk, esetleg le is sittelhetjük a főkolomposokat. Hát nem jobb lenne így?
Jocó nem sokáig gondolkozott. Bólintott, majd Tarához fordult ismét:
– Gyere, hadd fizessem ki az ebédet!
A lány visszabicegett hát a motorhoz, ami halk pattogással hűlt a vad száguldozás után. Csomagtartó dobozából előkerült Jocó tárcája.
– Szóval hiába mentem fel a tetőre, fizetni akkor is csak lent tudtatok volna? – kacagott fel Tara. Jocó kissé szégyenlősen vigyorgott.
– Ha nem szívatunk, még meglenne a biciklid!
– Meglesz! Ha ezt a Novákot állították rá az ügyre... – hirtelen elfelhősödött az arca –, csezdmeg, akkor ez tényleg komoly banda lehet!
– Akkor semmiképpen sem akarom, hogy itt most kiejtsetek! Megadom a számom, ha este hatkor végeztünk a tetőn, megyek én is a Homoktövis utcára! Ott akarok lenni, amikor elkapják őket! Felhívsz majd, ha történik valami?
Tara vigyorogva nézett fel a borostás fickóra.
– Megadod a számodat, mi? És majd hívjalak fel este!
– Ja. Randi a Homoktövis utcán. Már, ha a TEKes barátod nem lesz féltékeny... – vakarta meg vigyorogva Jocó a tarkóját.
– Ő barát barát. – Előrenyújtotta alkarvédőjét, amin az óraüveg alatt most nem a helymeghatározó, hanem egy androidos képernyőkép villant fel. – És én is netfonos vagyok. Ingyen hívhatsz.
Számot cseréltek, Jocó átadta az ebéd árát, aztán még hosszú másodpercekig álltak egymás előtt, idétlen hallgatásban. Végül Tara tett fel egy újabb kérdést, csak hogy megtörje az egyre kínosabb csöndet:
– Tényleg Kolompárnak hívnak?
– Hohó, de bizony ám! – vigyorodott el Jocó. – Látnád a nagyapámat! Ő még valódi kávébab!
– És akkor te...?
– Anyai ágon ezt örököltem. Már apám is inkább nagyanyámra hajaz. Zavar?
– Ugyan már! Ha majd lesz időm, elmesélem, az én családom hányféle helyről származik!
Most az egyik egyenruhás kiáltott oda nekik, hogy indulnak, így Tara sietve visszabicegett a rendőrautóhoz, beszállt hátra, majd szinte beleborzongott, ahogy az enduro motor mély hangja felduhogott a háta mögött.
Novák hadnagy megvárta, amíg elindulnak, utána szólalt csak meg:
– Miért Gyurit hívtad?
– Ki mást csörgettem volna?
– Szóval semmit sem tudsz az akciónkról?
– Most jöttem rá, hogy valamibe beletenyereltem, amikor megláttam magát.
– Apropó, tenyér! Hogy van a kezed?
Tara fancsali vigyorral mutatta fel a kesztyűs, alkarvédős kezeit.
– A kütyüim egész jól takarják a hegeket. Sajnos plasztikára nem lesz pénzem még egy ideig.
– Gondoltál már tetoválásra?
Tara elkerekedő szemmel nézte a hadnagyot, majd elvigyorodott.
– Persze, hogy gondoltam! Csak épp arra még annyi pénzem sincs!
– Van egy ismerősöm... ha akarod, szólok neki.
– Most ez komoly?!
– Be kell vallanom, hogy bármennyi bajom is akadt veled a tavalyi... akciózásaid miatt, végeredményben tartozom neked. Ha ez a forró nyom nem lesz elcseszve, részemről komoly.
– Jessz! – könyökölt a levegőbe Tara hirtelen elragadtatásában, Novák hadnagy pedig mosolyogva folytatta:
– A legfontosabb, hogy ezek az alpinisták, meg a mindenféle haverjaik ne legyenek láb alatt, és főleg ne akarjanak magánakcióba kezdeni, amikor a kommandósok megérkeznek. Inkább abban segíthetnének, hogy más se keveredjen az operációs helyszínre, amíg tart a csihi-puhi!
– Lehet majd piff-puff is?
– Bőven.
– Most, hogy megvan Jocó száma, gyorsan lezurázunk egy körtelefont.
– Piros szívbe Jocó feliratot nem tetováltathatsz!
– Hadnagy úr, hamarosan megérkezünk!
– Menjen túl, majd a következő kanyarnál szállunk ki. Maguk térjenek vissza az őrsre, majd rádiókapcsolatban maradunk.
– Igenis, uram!
A sofőr ezek után jelentést tett a központnak, majd az út szélére kanyarodott, és miután Tara is kikecmergett, tovább hajtott.
– Na, lássuk a csapatot!
– Milyen csapatot?
– Az előbb mentünk el mellettük – nézett rá megütközve Novák hadnagy.
– Biztos még a leendő tetkóimnak örültem... Tudja, több ezer képet mentettem már le, sőt, egy tetováló gépet is terveztem... – Zavartan hallgatott el.
– Nem szeretsz a kütyüidről beszélgetni? – kérdezte a hadnagy, miközben lépteit Tara bicegéséhez igazította. – Talán zavar, hogy furának néznek?
– Akkor hordanám ezeket? Az zavar, hogy mindig, mindenki legyint, amikor még csak mesélek róla. Sokkal jobb, amikor már kész, és látom, hogy bámulják. – Elvigyorodott. – Látnia kellett volna az alpinos srácokat, amikor használtam a messzelátót!
– Az, amit a cilindereden hordasz?
– Igen. A szemüvegért egy vagyont fizettem a Vaterán, a törött digitális fényképezőgépet ingyen vágták hozzám egy szervizben.
– És tényleg működik?
– Zsír!
– Valahol értelek. Én se dicsekszem a legógyűjteményemmel.
Tara nagy szemeket meresztve nézett fel a hadnagyra, nem viccel-e. Nem úgy tűnt. További beszélgetésre azonban nem maradt idejük, mert a kanyaron túl tényleg ott csoportosult nyolc-tíz fiatal, némelyek bringával, mások deszkával a kezükben, vagy a lábuk alatt. Épp egy valamikor fehér, mára inkább rozsdafoltok tarka mintájába öltözött, szakadt Lada fékezett mellettük.
– Ó, a Zórádék! – nyögött fel a hadnagy, és megszaporázta lépteit a társaság felé. Tara igyekezett utána. Csodálkozva látta, hogy amikor a Ladából kiszálló, nagyjából hasonlóan tagbaszakadt, sörtehajú, baltával faragott arcú figurák meglátták, az első pillanatban mintha inkább vissza akartak volna ülni, olyan elbizonytalanodva markoltak rá a kocsijuk ajtajára.
– Sziasztok! – köszönt rájuk már messziről a hadnagy. – Oltári szerencsém van, hogy itt vagytok! Sanyi! Pista! – rázott kezet a kelletlenül vigyorgó testvérpárral. Utána a bőrkabátja gallérja mögé szólt:
– Központ! Kocsi lefújva! – majd jobb kezével a füle tövét nyomta meg, egy kicsit bámult, mint aki adást vesz, majd ismét a gallérja mögé szólt: – Rendben! Fiúk! – mosolygott fel ismét a Zórádékra – Hamarosan kimozdul a lapuló patkány, és akkor le kéne szállítanotok a nyomában. Számíthatok rátok?
– Hát... – válaszolt a Sanyinak nevezett – elég feltűnőek leszünk, nem?
– Ugyan már! Szinte profik vagytok, nem? Én csak egy sárga taxit kaphattam volna. Az aztán feltűnő! Na, amíg még lapulás van, teszek egy sétát. – Tarához fordult: – Addig ismerkedjetek meg!
Azzal sietve a bérházak felé indult. Tara már járt erre korábban, tudta, hogy itt szinte minden bérház mögött erdőnyi ligetes rész terül el – eszményi terep a lelécelésre. Mindenfelé kisebb-nagyobb parkolók, a régi és újabb építésű bérházak bejáratai összevissza nyíltak.
– Ki volt az? – kérdezte az egyik biciklista, amikor a társaság felocsudott a meglepetésből.
– Kopó – bökte ki a választ a Pista nevű nagydarab, majd szúrós tekintetét Tarára vetette:
– És te?
– Az én bringámat hozták ide. Tara vagyok. Honnan ismeritek a Novákot?
– Azt ne akard tudni! – köpött ki a másik Zórád, majd végre kilépett a kocsiajtó mögül. Bevágta, majd rátelepedett a motorháztetőre. – Téged is az intézetisek közül válogatott ki?
– Nem. Nemes Gyurit ismertem...
– Ja, a Gyurit. Akkor jó. – A tesók ezzel láthatóan minden további érdeklődésüket elvesztették a lány iránt, inkább az előbb szóló biciklis sráccal kezdték megbeszélni, mi történt.
Tara számára így derült ki, hogy a biciklist, akinek a fejéhez vágták a sétapálcáját, Miklósnak hívják, és igen jó haverja a Zórádéknak. Bizonyára tehát az elkövető egy közepesebb szintű laposra veréséhez érkeztek, és ezért nem örültek túlzottan a hadnagy felbukkanásának.
Ahogy elnézte, az összeverődött banda minden tagja egy emberként tisztelte Miklóst, és valamiért mind megbocsáthatatlan bűnnek vették a megsebesítését. Egészen addig értetlenül állt a dolog előtt, amíg szóba nem került a MES, a Mountain Extrém Sportverseny, amire így bizonytalanná vált az indulása. Tara fejében innentől már hamar összeállt a kép:
Miklós lehet annak az extrém sportokat űző bandának a favoritja, akiknek színét-javát láthatja itt most. Bizonyára ez a MES valami komolyabb, pénzes verseny, amibe talán a Zórád fivérek is befektettek. A balesettel most ez került veszélybe, ezért a dühös gyülekezet itt, az ő biciklijének tolvaja körül. Kicsit elszontyolodva vette tudomásul, hogy jelenleg az ő személye és az ellopott biciklije a legutolsó a problémák sorában.
Már csak azt nem értette, minek is eredtek a furgon nyomába? Az a Mónika jól tudta, hogy csak egy ételkihordós csajszi, egy számára ismeretlen senki bringájáról van szó...
Időközben azonban Novák hadnagy is visszatért ellenőrző sétájáról. Mint aki biztos benne, hogy már nem kell bemutatkoznia, széles mozdulattal intette maga köré a srácokat. Tara döbbenten vette észre, hogy ő sem tudja kivonni magát a hadnagy megnyerő kisugárzásából; önkéntelenül lép közelebb a többiekkel együtt.
– Figyeljetek! Tudom, hogy a szart is ki akarjátok taposni abból a srácból, de most van egy jobb ajánlatom!
– Ki is fogjuk! – dörmögte közbe Sanyi, és a többiek helyeslőn bólogattak hozzá. A hadnagy szintén egyetértőn bólogatott velük, majd hirtelen Tarának szegezte a kérdést:
– Mennyit is ér a bicód?
– Őőő, talán vagy százötvenet...
– Oké. Kinek lopták el még a gépét mostanában? – nézett szét a köré gyűlteken, majd a négy jelentkező közül az egyikre mutatott:
– A tiéd mennyibe fájt?
– Úgy fél milla. De csak mert már repedezett az abroncs hátul.
– És a tiéd? – kérdezte a következőt.
– Az első úgy kétszázezer, a másik meg kétszer annyiba került.
– Neked?
– Fél milkó. Legalább.
– Nekem is.
– Meg lett bármelyikőtöknek is a lopott cucc?
Egységes, nemleges morgás volt a válasz.
– Figyeljetek! Ha most ügyesek vagyunk, ezek a rohadékok elvisznek minket a raktárukig, vagy lehet, rögtön az orgazdához! Akár az összes spéci gép előkerülhet!
– Á, az enyém már egy éve eltűnt!
– Elkapjuk, és még amíg meleg, kiköpetjük vele a raktár helyét!
Novák a fejét csóválta:
– Ne higgyétek, hogy az ilyen söpredék tud bármi fontosat! Ha lekövetjük, de nincs eredménye, még utána is elkaphatjátok, nem?
Ezzel nem tudtak vitatkozni.
– Mondjuk, leszállítjuk a raktárhoz, maga a tekikatonákkal elfogja a húgyagyúakat, aztán? Attól nekünk mér’ lesz jó? Ha még ott van mind a négy bicikli, Mikit nem fogja lábra állítani a hétvégéig!
– Mikinek semmi baja – legyintett Novák. – Megfigyelésre marad reggelig, aztán mehet haza. Legalább tényleg lesz egy kis orvosi ellenőrzés a verseny előtt, nem csak a pecsét a sportorvosiban. Ha viszont ott lesznek a bringák, az közel kétmillió érv, hogy a mandrókáink hosszú időre leülhessenek gondolkozni valami tisztességesebb melóról. Aztán zsákot se húzunk a fejükre, aki ott lesz, megtudhatja végre, kik sápolják évek óta a várost. Ki szeretne ott lenni?
Egy emberként lendültek a kezek a magasba.
– Rendben van. Mindenki netfonos, ugye? – Ismét egységes igen volt a válasz. – Akkor forró dróton megy majd a hír, merre, hová kell jönni. A lényeg, hogy amíg a kommandósok lezavarják az akciót, senki ne jöjjön abba az utcába, se a hátsó kapukon, se a kertek alatt. Ha ez összejön, a fél szememet becsukom, amíg átnézitek a készletet, van-e ismerős bicikli a helyszínen. Ami van, azt mihamarabb visszajuttatom. Jó lesz így?
A fellelkesült csapat egy emberként üdvözölte az ötletet.
– Akkor most oszoljatok szét, elég feltűnő ez a csapat!
A deszkások, bringások kisebb csapatokra oszolva indultak a dolguk után, míg végül csak a hangadójuk, a Zórád fivérek és Tara maradtak a hadnagy körül. Ő előbb az utolsó biciklishez fordult:
– Téged hogy szólíthatlak?
– Andris. Ha meg tudná mondani, Mikit melyik kórházba vitték, meglátogatnám.
– A Szent Lászlóba.
Andris ezek után gyorsan elköszönt, és eltekert, vissza, a belváros felé. Tara már épp azon elmélkedett, mennyire lehetnek idegesek a Victoria konyháján, amiért fél délután kimaradt, amikor Novák hadnagy, aki épp a megfigyelés beosztását beszélte meg a Zórád fivérekkel, egyszer csak szólt neki:
– Kisasszony, pattanjon be! Most ment el a furgonunk!
Még látta a kanyarban eltűnő fehér ponyvát, ám a két tesó már beröffentett motorral várt rá. Épp csak betette magát, az ajtót a nekilendülő Lada csapta be. Csikorgó gumikkal mászott fel a kocsi az útra, majd padlógázon gyorsítva vetette be magát a forgalomba. Tara aggódva pillantott a mellette ülő rendőrre, de az hűvös nyugalommal vizsgálta az utat maga előtt.
Hamar kiértek a Külső-Szilágyi útra. Amíg bőgve túráztatott motorral várták, hogy kifordulhassanak rá, Novák a következő kéréssel fordult a lányhoz:
– Tara, ha lennél szíves, majd a kukkereddel megnézni, jó irányba megyünk-e!
A lány gyors mozdulatokkal vette fel a pilótaszemüveget, majd a tetőtéri ablakot hátrahúzva felállt. Még ki sem kanyarodtak, máris meglátta a fehér ponyvával takart Ford Tranzitot.
– Balra, az emnullás felé!
– Biztos? – kérdezet a volánnál ülő Sanyi – Ha tévedsz, csak a víztározónál tudok fordulni!
Tara visszahuppant az ülésre, bólintott megerősítésként, aztán már csak kapaszkodott.
Amikor beálltak a forgalomba, hogy egy-két autó távolságból kövessék a furgont, sietve kalapálta be Jocó számát.
– Csá, lovagom! Most megyünk át a nullás autópálya alatt, a Szabadságliget felé. Most kanyarodunk le a horgásztó felé... ja, ugyanaz a kisteher... oké, hívlak! – Felvont szemöldökkel fordult a mellette ülőhöz: – Jocó azt kéri, hogy majd a biztos helyszínnel hívjam. Kéne majd egy gyülekező hely, és valaki, aki koordinálja a srácokat.
– Hm. Ahhoz előbb mi tudjuk meg, hol laknak a madárkák!
A furgon előbb jobbra, aztán balra kanyarodott, hosszan haladt a halastó és a vasút között, majd egy alagúton keresztül külvárosi, már szinte falusi városrészbe kerültek. „Dunakeszi-alsó”, olvasta Tara az alagútból kijövet, egy vasútállomást jelző tábla alatt. Sanyi kissé lemaradt, ne legyen feltűnő, hogy percek óta követi a Fordot, majd szinte csak a bekanyarodó hátsó lámpákat követve mentek utána a mellékutcák szövevényébe. Amikor Tara már azt hitte, elvesztették, Novák megszólalt:
– Itt most menj tovább egyenesen, Sanyikám! Itt vannak a Viola utcán, azt hiszem, tudom, kik azok.
– Régi ismerősök?
– Hajaj! Na, itt állj meg! Én sétálok egyet, a hölgyet vigyétek vissza a vasútállomásra! – Kérdőn Tarára nézett: – Jó gyülekező hely lesz?
– Zsír!
– Vállalod? Főleg az kéne, hogy a Viola utca elején, végén, meg a szomszédos utcákból minden ki és bemenőről készüljön fotó, vagy film. Neked van kamerád?
– Van – bökött a pilótaszemüvegére a lány. Novák hadnagy bólintott, megpaskolta a Zórád fivérek vállát, majd kiugrott a Ladából. Azok egy szó nélkül kanyarodtak rá a következő utcára, majd hamarosan a vasútállomáson fékeztek.
– Akkor eksön! – szólt Pista, miközben letekerte az ablakot az anyósülés mellett, és lazán kikönyökölt. Tara ekkor már hívta a számot.
– Csá! Szólnál a Móninak, hogy aki akciózna, azok húzzanak a Dunakeszi-alsó állomásra? Itt lesz az eligazítás... A Viola utcát kell megfigyelnünk... Ja. Zsír. A Novák intézi. Egy fehér Ladában ülök, majd meglátod! Szia!
Újabb számot hívott, majd hosszas hallgatás után száját elhúzva nyomott meg egy gombot az alkarvédőjén.
– Gyuri nem kapcsolható – jelentette be csalódottan.
– Biztos már harci teknőc.
Zórádék felröhögtek a viccükön, majd Sanyi a zsebébe túrt, egy félig ürült szotyiszacskót kotort elő. Hátra kínálta, majd Tara fejrázását a tükörből lecsekkolva, megfelezte a maradékot a tesójával. Hamarosan nyálas naprahaj röpködött kifelé az ablakon.
A lassan vánszorgó percek alatt Tara jól megnézte a lepukkant, szanaszét tegelt falú pályaudvart, a padon áruló cigányasszonyt, az állomásépület előtti, bezárt büfét, a spenótzöld bádogfalaival, az oldalára ragasztott, koszos, rongyos hirdetési cetlikkel. A friss leveleikkel dicsekvő, göcsörtös fák sem tudták feldobni a lepusztult látványt. A töredezett aszfaltot ellepte a poros, kavicsos homok.
Jó negyedóra is eltelt, mire befutott az első bicajos figura.
– Sziasztok! Többiek? – lihegte, miután kisebb porfelhőt verve lefékezett mellettük.
– Nyugi van – intette le Pista. – Gyűlünk.
Hamarosan befutott Pest felől egy vonat, amiről újabb tucatnyi bringás szállt le. Mások a gépük nélkül jöttek velük, így már húsznál többen voltak. Aztán a lenti forgalomból felkanyarodott a Cagiva is, és Tara repeső szívvel vette észre a csomagtartó elé szíjazott pótbukót. Azonnal kiszállt a kocsiból, majd üdvözölte, akiket még nem volt alkalma. Mire Jocó letette a mocit, hozzá is elért. Leplezetlen csodálattal nézett végig a kék-fehér, egésztestes, motoros overalba bújt fiún.
– Jól nézel ki!
– Tudom. Kicsíptem magam a randira. – Jocó vigyorogva vizsgálta a lányt. – Buli után hazavihetlek?
– Hát, biciklim úgysincs.
Közben újabb bringások futottak be.
Tara telefonja hívást jelzett. Novák volt az. Csak bólogatni tudott az elhangzottakra, majd amikor kinyomta, két kezét feltartva kért figyelmet az összesereglett srácoktól:
– Figyu, nagyon fontos! A Novák üzeni, hogy ne menjetek be a Viola utcába. Legalább tíz autó érkezett azóta, nagy balhé lesz! Fél óra, és kezdődik! Öt ember kell, akik a Margit utcai saroknál fotóznak. – Azonnal volt rá jelentkező, még több is. Tara rábökött öt srácra, majd közelebb intette őket: – Fontos, hogy ne kerüljetek tűzvonalba! Aki kijön, azokról kell fotó, vagy videó. Mindenkinél van teló, ugye?
Biztosították róla, hogy készültek, így folytatta:
– Az akció után ugyanitt találkozunk, lementem az anyagokat, akkor talán nem kell majd annyit a rendőrségre rohangásznunk.
– Miért pont te? – próbált belekötni az egyik, láthatóan idősebb srác, ám Tara, aki már készült erre, kapásból sorolta:
– Mert én ismerem Novák hadnagyot, az egyik tekikatonát, és az én bicómat lopták el. Kik mennének a Gizella utcára? Kell még néhány felügyelő, akik a Tulipánon, meg a Margaréta utcán járőröznének.
Végül összeálltak, elindultak a csapatok. Jocó a mocijával vállalta, hogy a szántók és a liget felé kivezető részen őrködik, elvégre a járgányával akár terepen is követni tud bármit, Zórádék meg úgy döntöttek, maradnak, hogy ha a város felé illanna el valaki, azt tudják befogni.
Tara tehát ismét motorozhatott, ám egyelőre még nem cserélte bukóra a cilinderét; egy újabb zsinórt húzott ki a gallérja alól, és a végén fityegő mini USB csatlakozót a szemüvege kialakított nyílásába dugta. Az enduro kavicsokat fröcskölve hagyta maga mögött a vasútállomást. Ahogy a lenti útra kanyarodtak, zárt kisbuszok sora érkezett az aluljáró felől – a tekikatonák is megérkeztek. Tara végigpásztázta a lesötétített ablakú járműveket, miközben a beépített kamerája már halk zizegéssel vett mindent.
Két perc alatt voltak a Gizlella úton. Jocó leállította a motort, és szinte abban a pillanatban felhangzott a megafonon kiadott parancs:
– Az épületet körbevettük! Adják meg magukat! Lépjenek elő az épületből felemelt kezekkel!
Pár másodpercre rá eldördült az első lövés, amit szinte azonnal több másik követett. Utána robbanások hallatszottak, és felbőgő motorok, gumicsikorgás...
– Kapaszkodj, Tara! – kiáltott hátra Jocó, miközben begyújtotta a motort. A következő pillanatban egy krosszmotor kanyarodott az útra, mögötte szirénák hangja vijjogott fel. A motoron ülőnél egy pisztoly volt, de lövöldözés helyett inkább a gép megtartására koncentrált, miközben észak felé menekült. Jocó párducként lendült a nyomába. Pillanatok alatt elérték a műút végét, ahol a menekülő gondolkodás nélkül kanyarodott rá a földútra. A mögötte felvert porban csak a lángpiros bukósisakját lehetett kivenni.
Tara kétségbeesve kapaszkodott Jocó derekába. Eddig jó volt a hátsó kapaszkodó, de most úgy érezte, simán lerepül a motorról a következő bukkanónál. A földút egy szántó mellett vitt, majd a másik oldalról egy nagy telep következett, amin a szag alapján valamiféle állatokat tartottak. Az enduro egyre közelebb került az előttük menekülőhöz. Az szemmel láthatóan kevésbé magabiztosan vette a terepakadályokat. A mély tarktornyomok rendre megdobták, majd a telep túlsó végén, a kanyarban kissé ki is csúszott. Alig tíz méter maradt köztük a távolság, a menekülő most már sűrűn hátra-hátrafordulva figyelte, hogyan érik be. Amikor már tényleg alig pár méter választotta el őket, egyszer csak elengedte a pisztolyt markoló kezével a kormányt, és kétszer hátra lőtt. A másodiknál Tara érezte az ütést, ahogy Jocó bal válla hátra rándult. Azonnal tudta, hogy a fiút eltalálták. A következő pillanatban hatalmas reccsenéssel borult fel az előttük száguldó, sárga motor, felvisított, majd már csak csörömpölt. Tara látta – és fejkamerájával vette –, ahogy a vezetője magasan a levegőben három teljes szaltót fordul, majd egy hatalmas puffanással kiterül a fekete szántóföldön, az alig sarjadzó gabona között. Jocó lassított, majd megállt. A lány lecsusszant mögüle, de el nem engedte, mert érezte, hogy már csak ő tartja nyeregben a meglőtt fiút. Ahogy délben a biciklijén, letaposta a kitámasztó kart, majd óvatosan előrébb lépett.
A motoros ruha bal vállát ütötte át a golyó, az alatta lévő seb már a fél oldalát eláztatta vérrel. Tara felemelte a sisak plexijét. Jocó hullasápadt arca úszott a verítékben, pupillája tűhegynyire szűkült. Nem szólt egy szót sem, csak maga elé meredve zihált. Küzdött az eszméletvesztéssel. Tara, miközben Jocót támasztotta, adrenalintól remegő kézzel nyomkodta az újrahívás gombot, de Novák hadnagy az istennek se vette fel a telefont.
A távolban feltűnt egy újabb kocsi, ahogy körültekintő óvatossággal közeledett a traktor vájta földúton. Nem szirénázott, csak a fénysziréna villogott a tetején.
 
A cilinderes biciklista komor ünnepélyességgel támasztotta le fekete chopper bringáját a betonkerítés mellett. U alakú csőzárral rögzítette, aztán kivette a hátsó dobozból a nagy csokor virágot, leemelte a vázra rögzített, csontfejű sétapálcáját, majd kis bicegéssel az előtte magasodó kórházépület bejárata felé indult.
Odabent a falakat úgy másfél méter magasságig világoszöld olajfesték fedte, majd egy sötétbarna választócsík fölött fehér meszelés következett. Neoncsövek sápadt fénye oszlatta a koraesti félhomályt. Kétoldalt sorszámozott ajtók nyíltak különböző vizsgálókba, rendelőkbe. A folyosón fürdőköpenyes öregek csoszogtak, a fal melletti, műanyag támlás székeken ücsörögtek. Néha egy-egy fehér köpenyes orvos, vagy kékruhás műtős sietett el mellette. Voltak tolószékkel közlekedők, másokat gurulós asztalon kifektetve toltak épp valahová. A cilinderest szinte mindenki megnézte magának, de senki se szólt hozzá. Kopogva, bicegve jutott el a folyosó végén nyíló, üvegezett ajtóig, amin nagybetűs táblák hirdették, hogy miket várnak el a látogatóktól, ám ő egy sor olvasgatás nélkül nyitott be. A folyosó itt is folytatódott, immár azonban nem vizsgálók, hanem kórtermek nyíltak a két oldalán. Megkereste a száznégyest és egy koppintás után, választ se várva benyitott.
– Szia, Tara!
– Szia... jó estét mindenkinek!
Vagy öten fordultak a belépő felé. A megemelt háttal fekvő, felkötözött kezű fiú ágya körül ott ült két munkatársa, akiket még a tetőn látott, de már nem tudta felidézni a nevüket. A testes, sápadt bőrű, hosszú, fekete hajú asszonyságról Tara azonnal feltételezte, hogy Jocó anyja, a mellette szorosan helyet foglaló, hátranyalt hajú férfiról pedig, hogy az apja. Mellettük, majdnem Jocó lábánál még egy ritkás, őszfehér hajú öregember is üldögélt, avítt szabású öltönyben. Ráncos bőre színe, mint a frissen pörkölt kávébab...
– Kochbauer Tamara – nyújtott kezet az öregnek, amint beljebb lépett. Az meglepő fürgeséggel felpattant a műanyag székről, majd egy tökéletes úr eleganciájával hajolt a kacsó fölé, hogy csókot leheljen a csipkés bőrkesztyűre.
– Kolompár József, kisasszony! A legidősebb.
Tara nevetve fogadta az ismerős szituációt. Utána az időközben szintén felállt apa köszönését fogadta, aki már csak kisebb meghajlással kísérte a kézfogást.
– Én vagyok az ifjabb. A legifjabbat már ismeri, a feleségem pedig Oláh Ibolya, aki legalább olyan jól énekel, mint akit a tévében mutogatnak.
– Jaj, drágám! – legyintett Jocó anyukája, és ő is felkelt a székéről. Mosolyogva nyújtott kezet. – Tehát ön az, akiért a fiam majdnem lelövette magát.
Tara kissé megütközve nézett az asszonyra. Az viszont, látva Tara hökkent arckifejezését, elnevette magát:
– A fiam terepmotorozik, alpin munkásként dolgozik. Most pár hétig legalább biztonságban tudom!
– Azt hiszem, eleget voltunk – jegyezte meg az öreg.  – Hagyjuk Jocót egy kicsit a barátaival is beszélgetni!
Búcsúpuszik cuppantak, majd az idősebbje végre lekoccolt. Tara még mindig az előzőleg elhangzottak hatása alatt, kissé megilletődötten nyújtotta át a virágcsokrot.
– Azt hiszem, tartozom egy naaagy köszönettel, amiért kilyuggattad magad.
Jocó kissé zavartnak tűnt, miközben az ép kezében a csokrot forgatta.
– Szépek ezek a vörös rózsák. Meg ez a pöttyös izé...
– Liliom.
Az ágy túlsó felén a két srác ekkor kezdett el pukkadozni a visszafojtott nevetéstől.
– Hát ti? – nézett rájuk túljátszott felháborodással a beteg. – Mit vigyorogtok? Még csak virágot sem hoztatok nekem!
Végre mind a négyükből kirobbant a felszabadító röhögés. Zavaruk ezennel tovaszállt.
– Bocsi, Jocó, de nem gondoltuk, hogy a szívedre veszed!
– Ha akarod, elszaladhatunk egy szál rózsáért!
– Inkább két hamburgert hozzatok! A szemem kiesik ettől a kórházi koszttól!
– Oké, de nem sietünk! – álltak fel a srácok, és sietve elhagyták a helyszínt.
– Okos fiúk ezek – nézett a becsukódó ajtóra Jocó, majd visszaadta a csokrot – Letennéd a csokik mellé, kérlek? Majd jók lesznek cserealapnak.
– Micsoda?! Te elcserélnéd az én rózsáimat?
– Vili. Én itt most a túlélésért küzdök! Nem a sebem miatt, hanem mert el akarnak sorvasztani!
– Ó, te szegény! Ha ezt tudom, hozok valami maradékot a Victoria konyhájáról!
– Szuper ötlet! Holnap is jössz? – élénkült meg Jocó.
Tara felkacagott.
– Ennyire azért nem lehet rossz!
– Ne tudd meg! Még legalább két napig benntartanak!
– Én ne tudnám? – komorodott el hirtelen a lány arca. – Két éve itt töltöttem a karácsonyt, a szilvesztert és még egy hónapot.
Jocó elkerekedő szemmel nézett rá:
– Mondtad, hogy volt egy baleseted...
– Ja. Az. Egy busszal borultunk. Kigyulladt, de én szerencsére kirepültem a robbanás előtt. A többi utas, meg a sofőr meghalt.
– Hallottam róla. Szóval te vagy az a túlélő, akit az mentett meg, hogy bekapcsolta a biztonsági övet a buszon! Veled példálóztak hónapokig a hírekben!
– Nem az mentett meg, hanem, hogy üléssel együtt kiszakadtam a buszból, és érkezéskor nem én voltam alul.
– Akkor neked nagy frász lehetett, hogy száguldoztam veled!
– Ugyan – legyintett flegmán mosolyogva Tara –, már feldolgoztam a balesetet! Mind a harmincnyolc halottal együtt!
– És ami három napja történt?
– Abban majd még segítened kell!
Hallgattak. Mindketten tudták, hogy a másik motoros srác ott halt meg a szemük előtt. Beszakadt a tüdeje, és a saját vérében fulladt meg.
– Volt bent nálam a Novák.
– Kihallgatott?
– Jegyzőkönyvet vett fel – vigyorodott el Jocó. – Kihallgatni a gyanúsítottakat szokták.
– Ja, igaz. Te most tanú vagy, vagy áldozat?
– Mindkettő. Kapok is majd valami kockázatviselési összeget. Amolyan jutalomféle. Állítólag akár másfél milla is lehet, a kieső munkám, meg a rehabilitációs kezeléseim miatt.
Tara füttyentett.
– Ejha! Nekem is jöhetett volna egy golyó! Ennyit én a buszbalesetem után se kaptam!
– Azért inkább ne! Habár... még kijuthat.
– Merthogy?
– A Novák mondott egy olyat, hogy ezt a fajta közös munkát akár folytathatnánk is.
– Ó! – szaladt szét egy újabb mosoly Tara arcán – Akkor a fülemig ki leszek varrva! Lehet, hogy még a legógyűjteményét is megmutatja majd?
– Hmm. Jobb szeretném, ha inkább az én legógyűjteményemet néznéd meg!
Tara arca lángba borult, amikor leesett neki, milyen kétértelmű volt az előbbi, ábrándos sóhaja. Köpni-nyelni nem tudott zavarában, csak a fejét csóválva vihogott, és kezével intgetve tiltakozott, miközben a megfelelő szavakat keresgélte. Jocó vigyorogva próbálta kimenteni a kínos szituból:
– Az a fazon tényleg legókat gyűjt?

– Jabizony! jött meg végre a hangja. Meg tetoválós ismerősöket. Ígérte, hogy összehoz eggyel egy grátisz varrásra. Mit szólnál, mondjuk a piros szívhez, Jocó felirattal?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése