2016/10/08

Magyar Hypocrisy kiteszi titoktartás az Európai Tanács határozatai



© Reuters / Balogh László EURÓPA 16:15 2016/10/07Get rövid URL 6122183 Kiderült, hogy a magyar miniszterelnök Orbán Viktor valójában szavazott az EU migráns áthelyezési terv, hogy oly hevesen ellenzi otthon - a pont megtámadja azt az Európai Bíróság - egy további jele a kétarcú működését a EU. © REUTERS / LAZSLO BALOGH Magyarország fenyegetett jogi lépéseket Migráns Returns A kérdés hatol az átláthatóság és a demokrácia az EU-ban. Uniós vezető csúcstalálkozók, döntéseit konszenzussal, ami a végleges megállapodás különböző kérdésekről. A február 2016 csúcs, a Tanács megállapodott a terv, hogy helyezze át 160.000 menekültek Olaszország és Görögország szerint a kvóta rendszer. Ítélve a küldött levél az Európai Tanács elnöke, Donald Tusk, úgy tűnik, hogy egyszer sem volt Orbán megvétózza bármely részén a nyilatkozatok - hatékonyan járul hozzá a áthelyezési terv, amit nem hangosan tiltakozik az ellen otthon .  mélyen diszfunkcionális Szerint a Budapest Beacon sajtó, sőt Orbán lett volna esélye, hogy megvétózza az EK vonatkozó döntéseket a menekültek nem kevesebb, mint hat alkalommal, közben kapcsolódó EK találkozók június 25-26 2015. október 15., 2015. december 07-18, 2015 február 18-19, 2016, március 17-18, 2016 és június 28,2016. "Ebben a felvételi, látunk egy klasszikus példája az európai vezetők elfogadja egy dolog a konszenzus-vezérelt Európai Tanács, a legmagasabb politikai testület az EU-ban, csak hogy menjen vissza a főváros és hibáztatni Brüsszelbe bevezetéséről akaratát az ország . Ez a gyakorlat is kiemelték legutóbbi jelentés Tanács Transparency "Transparency International Edd McMillan mondta  egy blog . "A vezetők és más döntéshozók az uniós országok képesek folytatni ezt a Janus-arcú megközelítés, mert a Tanács minden szinten, nem átlátható. Nem lehetséges, hogy megtudja, a helyzetben egy tagállam végéig egy nagyon hosszú folyamatot, ha a döntés végül elfogadott. Ez azt jelenti, hogy a tagállamok szabadon, hogy elfogadja a dolgokat, vagy ellenük anélkül, hogy felelősséggel számukra felé a polgárok számára. "

Read more: https://en.ria.ru/europe/20161007/1046099696/hungary-orban-migrant-relocation.html

2016/08/21

Augusztus 20 - a buszozó ember rémnapja


Bizonyára van ezért felelős ember a DKV-nál, bizonyára a Tanker Kft-n keresztül elhopponált tizenegymilliárdból is futná, de amíg a tisztességes munkavégzés csupán rémhírként terjedő szóbeszéd a cégnél, addig sajnos az informatív utastájékoztatás szintén csak plakáton olvasható európai érték marad városunkban.
Így aztán dolgozók százai késtek el, megállókban szembesülve kimaradó járatokkal, mint például tettem én is a negyed tízre várt 15y-os busszal. Majd újabb meglepetésként ért az ötven perccel később egészen új útvonalon kanyargó 15-ös. Szűkszavú vezetőjétől kellett kérdezgetnem, mégis, merre visz minket - és bár hiába szabadkozott, hogy ki van írva, sajnos sokadik átolvasatra sem láttam a megviccelős útvonalat se leírva, se térképrészleten. Hogy nem a szememmel van a baj, arról álljanak itt a fotók. A biztonság kedvéért érdeklődtem a többi utastól is, ám csak abban tudtak megerősíteni, hogy nem csak én vagyok palira véve ma reggel:


Mindenki késik és csodálkozik.




Alig egy óra késéssel - és a felvonulókat megszégyenítő táv lefutásával - azért csak sikerült bejutnom a munkahelyemre.
Nem így a fiam, aki Nagymacsra volt hivatalos, de miután a buszsofőr aznapra úgy értelmezte a menetidőt, hogy akár tíz(!) percel is indulhat hamarabb, bizony inkább lekutyagolta a távot, semmint még két órát várjon egy újabb, bizonytalan lehetőségre.

Akinek fontos odaérni - gyalogoljon!




További rémtörténetek sorát hallgathattam egész nap a munkatársaktól és betérő vendégektől, így tudom, hogy sem Hajdúböszörmény felől, sem Nyírbátor irányából nem lehetett élni a "Pontos közlekedés, kiszámítható szolgáltatás" címen hangoztatott szlogennel.

Ez is mehet a kék plakátra.




Az, hogy néhány buszra nem lehetett felférni, már szinte hungarikum - az igénytervezést bizonyára a sajátos nyelvünk teszi lehetetlenné, hiszen ez sem lehet(ne) pénz kérdése. Így, aki nem akart tömegiszonytól fulladozva, más szájából elszippantott levegőn vegetálva, heringnyomorban utazni, az várt egy újabb buszt, vagy kutyagolt.
Bizonyára meg van az oka, miért nem raktak ki a megállókba ideiglenes menetrendeket és miért nem tudták térképrészletekkel informálni az utazó közönséget a megváltoztatott útvonalakról, de:

Ilyenkor drága a bérlet a zsebemben!



2016/04/27

Naiv brutál

Extrém leárazáson vásárolt könyvek esetében nincs miért komoly elvárásokkal tekintenünk a beszerzett művek elé. Épp ezért igazán örömteli, amikor egy ilyen szituációban sikerül kifogni valami különlegességet.
A puha fedeles, Főnix Könyvműhely által 2012-ben szállított Zaj egy személyes ismerősöm fordítása. Azt eddig még nem tudtam, hogy doktorált, most azonban örömmel olvastam a neve előtti dr. rövidítést. Máskülönben bizonyára meg sem veszem a kötetet, hiszen külsőre elég jellegtelen, ráadásul nehezen olvasható, zajszennyezett szedésben és színnel került a borítóra az összes szöveg. A hátoldalon már a cím fordítása is elmaradt, a 15 éves korhatárt jelölő sárga karika pedig inkább a piff-puffos számítógépes játékokat idézi. Kinyitva megnyugtatott a kényelmesen, igényesen szedett oldalak szövegképe. Azonnal feltűnt, hogy kétféle szöveg váltogatja egymást a történetben – ez máris érdekesebbé tette a könyvet.
Elolvasás után sokáig néztem magam elé, próbálva megfejteni, hogy mi a rossz ebben a könyvben. Mert egyébként jó. Szórakoztat, mint egy sokadik kategóriás akciófilm, pörög, mint búgócsiga, a karakterek egyediek, akár valami új banda tagjai az első klipjükben, csak az egészben van valami félreütés.
A fordítással semmi gond sincs, még azt az erőltetett szlengezést is sikerült elkerülnie, amit egy nagyon vagány fiatalokból álló bandáról szóló sztori könnyen magára ránt. Ahol nem volt korrekt kifejezés a magyarban, ott maradt a teljesen megfelelő szakkifejezés, akár hadászati, akár populáris zsargonról legyen szó. Jól vált a monologizáló szöveg és a hivatalos leírás között, aki figyelmesen olvas, annak nem kavarodhat össze az elbeszélő jelene a visszaemlékezéseivel.
Az alap felütés is jó helyen viszi bele a történésbe az olvasót: elkezdődött az Esemény, amire a felkészült Sávhasználók előre felépített Stratégiával reagálnak. Magyarán: amikor összeomlik az állam, a felkészült huligánok módszeres bűnözésbe kezdenek. Mindehhez a használaton kívül maradt analóg rádióhullámsávokat használják kommunikálásra, ami persze így egy eléggé zajos közeggé válik. A történetünk „hőse” hamar levetkőzi a humánum gyengécske héját, és visszaemlékezésekkel tarkított, laza mesében tárja elénk, miként vezeti választott népét az ígéret földjére.
Ami viszont feltűnt, hogy az író az idősíkoknak a kavarásával szeretett volna valamiféle zajt csapni, közben némi statikus zörejeket is beleszőve az analóg adások szövegrészleteivel, ám a mutatvány nem igazán sikerült. Valami ügyesebb eszközt kellett volna használnia Darin Bradleynek a zajkeltéshez. Egy következetesen félreinformáló karaktert, vagy egy egészen másról szóló visszacsatolást a médiából, a környezetből, vagy egy rivális Csoportot, amelyik az üldözőjükké válik… de a törzsszöveg kavargatása ehhez kevés.
A stílus gördülékeny, a cselekmény egy utaztató regény vonalvezetése mentén bontakozik ki, ám az írói kvalitásokat nem fűszerezi a megfelelő háttértudás, és ez egyre-másra szüli a hiteltelen élethelyzeteket. A főszereplőket körülbelül a hatvanadik oldalon kellett volna közveszélyes terroristákként kiirtania egy ex-rendőrökből és ex-katonákból spontán szerveződött civil csoportnak, de a századikra már saját maguktól éhen és szomja pusztultak volna. Bár eléggé nehezen hihető – főleg a mai, közel-keleti események ismeretében – hogy egy ilyen Esemény során pont a gáz- és ivóvíz-szolgáltatás marad fenn, még hihetetlenebb, hogy egy alapvetően katonai- és rendőrállamban pont infantilis szerepjátékosok összeverődéséből válik a legütőképesebb túlélő Csoport. A teljes homály egyébként minden irányból körbeveszi a történetet: nem derülnek ki a főbb szereplők hátterei, motivációi, a külvilág akciói és reakciói, az előkészületek konkrétumai. Az egész inkább egy disztópikus környezetbe helyezett akció-videojátékra hasonlít, ahol nincs szükség evésre, ivásra, nem kell megágyazni, bekötni a kibomlott cipőfűzőt, csak menni és lőni, lőni, lőni…
Ám van itt más probléma is. Ha már számítógépes piff-puff játék, akkor bizony eléggé egyoldalú, ha hiányoznak a hibák. Az az elhallgatás ebben a ludas, amivel csak sejteti a történet mesélője, hogy azért nem ment minden simán. Viszont a rengeteg homályban hagyott külső részlet, a sok névváltozatás, a rengeteg titkolózás mellett ennek az elhallgatása már zavaró, fölösleges.  Mintha isten üzemmódban tolnánk a progit.
De még csak nem is ez a legnagyobb bajom vele. Talán semmi gond sincs a regénnyel, ha nem akarna több lenni egy hosszúra nyúlt akciónál. Ám ez a regény egy kivonatolt kézikönyvet tartalmaz, egészen használhatónak tűnő leírással arról, miként kell kialakítani egy rejtőzködő sejtet, ami az erőszak eszközével rövidtávú célokat érhet el. Jelen esetben egy kijutást egy ellenséges városból egy előre meghatározott Helyre. Vagy felrobbantani egy metróállomást, akár megengedhető veszteségként néhány Tag beáldozásával… továbbá egyszerű embereknek ad egyszerű recepteket, miként vetkőzzék le a bűntudatot, hogyan alakítsák át kollektív felelősséggé, milyen módszerekkel fanatizálják a Csoportjuk tagjait és hogyan virtualizálják lelketlen tárggyá a többi embert.
A túlélésről szól a legkevésbé a könyv, pedig lépten-nyomon hangoztatja, hogy az összes retardált agresszió annak érdekében történik; mert mivelhogy mindenki más is hasonlóan retardált agresszorként fog fellépni ellenünk. Vagyis ez egy agresszivitás verseny. Ha eléggé agresszív a kezdeti fellépés, ha elég stukkert és amót szerzünk meg, utána a víz, a szántóföld majd magától jön. Hogy mitől? Ezzel már nem foglalkozik a könyv, ahogy általában egyetlen számítógépes játékban sem lényeg az, ki, mikor és miért hagyott szétszórva gyógyító csomagokat a pályán… vagy ki és mikor takarította fel a vért a korábbi lövöldözés után. Ha mindenkit lelőttél, aki ellenség lehet, akkor nincs többé kitől félned. Csak saját magadtól.
Zaj úgy állítja be, mintha pont nem ez a fellépés varázsolna a legbirkább közösségből is lincselő tömeget ellenünkben. Mintha a legaljasabb dolgokat pont nem az agresszió folyamatos elkerülésével tudnák végbevinni a mai embereken. Mintha egy gyilkológépben bármikor is megbízhatnának a társai, és viszont. Mintha nem látnánk nap, mint nap, hogy mennyire rövid lefutású, szomorú történetek ezek.
Igazából a nagyon bátor és vagány fejbelövöldözések mögött egy állandósult, zsigerekbe fagyott félelmet érzek. Önmagából kiindulva, és kellő korlátoltsággal megverve, az átlag amerikai egy önző gyilkosnak képzeli a többi amerikai állampolgárt? Erre számíthat a világ, ha az USA-ban meginog a társadalmi, gazdasági rend? Darin Bradley csúnya képet fest az elidegenedő társadalmáról.
Oké, hogy Texas a militarizált agyú fegyverbuzik országa, akik egy szál rambókéssel mennének neki akármelyik országnak, ha azok nem az ő olajukat veszik, de azért egy magasan kvalifikált művésztanárnak illett volna kissé több biológiát vinni a történetébe, mert így az nem él. Sajnos ezen semmit sem segít a könyv végére biggyesztett riport, ami csupán arról győzött meg, hogy a szerző még erősen kiforratlan személyiség, labilis erkölcsi énképpel. Egy szakember bizonyára sokat tudna foglalkozni a problémáival, nekem csak szimplán taszító a Tag.

Megjelenés: 
Rovat: Könyvespolc 

Tündérmese a háborúról


Nehezemre esik megírnom ezt a cikket. Mindenek felett tisztelem Terry Pratchettet és az ő munkásságát. Egész életében kiállt a humánum, az emberi jogok, a demokrácia és az orangutánok mellett. Amit legutóbb olvastam tőle, az is messze meghaladta a kortárs fantasy irodalom átlagát. A Baff! a kényelmesen belakott Ankh-Morporkba invitálja az olvasót, az egész Korongvilág messze legkidolgozottabb szegletébe, régről ismert, jó barátként üdvözölhető szereplők közé. Biztos kézzel vezetett történet visz végig a könyvben feltárt konfliktuson, a fokozódó izgalmak közepette, egészen a megnyugtató befejezésig. Teret kap a mágia, rövid kitekintést kapunk egy Kúm-völgy nevű helyre, a maga természeti és történelmi nagyszerűségében, ahol végül törpe és troll – ha nem is egymás nyakába borul –, de legalább nem is egymás torkának ugrik.
Elolvastam, élveztem, letettem a könyvet, aztán ahogy kerestem a vezérszálat, ami mentén cikket írhatok róla, elkezdtek nyugtalanítani az apróságok.
Baj van a törpékkel.
Ezek egy egész könyvön át egy eszméért akartak háborúzni, nem pedig az ARANYÉRT! Szinte szó sem esett a sárga fémről, pedig jól tudjuk, hogy egy törpe még hazudni is hajlandó, hogy az aranyát ágyba vihesse…
Szóval komoly és nagy háború van kitörőben, egymásnak feszül ősi törpe és troll ideológia, miközben már egy teljesen új világ épült fel körülöttük. Elég csak néhány fanatikus önjelölt vallási vezető, máris egész népcsoportok változnak át vérszomjas nacionalistákká.  Persze, nem a politikai vezetők, a fegyvereladásból élő kereskedők, a törpék által feltárt melaszvájatokra pályázó spekulánsok által hergelt ellentétekből fakad a gyűlölködés, hanem néhány eldurvult kocsmai verekedés, pár betalált sértegetés utóéleteként fejlődött ki a háborús állapot.
Ezt én nem veszem be.
A háborút mindig a legmocskosabb kapzsiság táplálja, ehhez gyárt ellenségképet az, akinek meg van a hatalma hozzá, hogy az egyszerű, elnyomott, nélkülöző nép haragját egy gazdaságilag megfelelő mértékben kifosztható népcsoport felé irányítsa. Ankh-Morpork etnikumai között annyira hiányzott minden ilyen háttérfeszültség, hogy ha van is identitásbeli ellenségeskedés két faj között, az élelmesebb polgárai hamarabb csinálnak belőle sportot, arénaküzdelmeket – és ezen keresztül busás hasznot hozó üzletet –, mintsem hogy csak a háborúnak az ötlete felmerülhetett volna bárkiben. Ha mégis kialakul a városban egy már vérig menő ellentét, a vezető arisztokrácia biztosan nem guvvadt szemű idiótaként bambul el felette, hanem minden eszközét bevetve igyekszik a saját pártjára állítani az erősebbiknek vélt felet, hogy általuk vigye keresztül politikai céljait… de semmi ilyesmi. Helyette egy eszelős Vinkó rohan keresztül az egész városon, hogy a szerencsétlen fiacskájának ötszázhuszonnyolcadjára is elolvassa ugyanazt a bugyuta mesét.
Igazi motiváció híján pedig nem lehetett hitelessé tenni azt az (állítólag) óriási forrongást sem, ami kettéválasztja az alapvetően emberek lakta megapoliszt. A régi, jó városőrök folytatta nyomozás mögött ez az egész úgy zajlik, mint valami farsangi készülődés: a helyi bűnszövetkezet igyekszik megkaparintani a hagyományőrző egyesületek feletti ellenőrzést, és védelmi pénzt szedni a hozzájuk kötődő családoktól. Közben pedig a feltárandó gyilkosság szálai egyre mélyebbre és mélyebbre nyúlnak… már szinte hihetetlenül mélyre egy egyébként folyóvölgyi város alatt. Ennek köszönhetően számomra a regény legizgalmasabb részét jelentette, amikor az ősellenség rendőrnő-páros korlátozott nézőszám mellett iszapbirkózó versenyt rendezett a lassan feltöltődő járatokban.
Értem én azt, hogy az egykori tényfeltáró újságíró miért is tartotta annyira lényegesnek egy adathordozó eszköz felkutatását, hogy azért aljas gyilkosságok sorát legyen képes elkövetni valaki. Jó lenne egy olyan világban élni, ahol az igazság komolyan befolyásolhatná a politikát, a gazdasági törekvéseket, vagy akár csak a háborús retorikát. Ez azonban csak itt, ebben a kitalált tündérvilágban, egy öregember képzeletében működhet. Csupán egy elvarázsolt Kúm-völgy mélyén lehet megnyitni az igazság mauzóleumát, ami látva láttatja, mennyire fölösleges ostobaság minden igaznak vélt indok a háborúskodásra.

Megjelenés: 
Rovat: Könyvespolc 

Góg és Magóg

„A cél ez: a barbár gallyat is beoltani a nagy fába, ami az Imperium, hogy annak részévé válhasson és tovább sarjadhasson, miként az oltvány teszi.”
A tudós bölcsész, Ferdinandy Mihály életének utolsó előtti művéről írtam néhány nem túl lelkes szót az előző cikkemben. Azt kívántam megfogalmazni vele, mennyivel olvasmányosabb könyv a Bestiárium a maga könnyedén szőtt történetével, lineáris vonalvezetésével, mint egy tudományos igénnyel megszerkesztett történelmi alkotás. Pedig ez a mű élete utolsó önálló kötete, mit már csak egy rövidebb írásaiból összeszerkesztett kiadvány követett, így hát tartozom azzal, hogy ha már felelevenítettem emlékét, most bővebben bemutassam.
Az öreg történész beleszületett a Monarchiába, akkor vált tudós fővé, amikor Magyarország a megalázó békekötés utáni sokkból próbált feltámadni, majd egy újabb háború messzi földekre űzte hazájától. Bölcs távolságtartással szemlélte szülőhazája történelmét, és míg idehaza mindenki a „rendszerváltás” mámorában pancsikolva várta a nyugati jólét beköszöntét, ő egy olyan történelmi eseményt vizionált rövid terjedelmű regénye lapjaira, aminek üzenetértékét csak most, negyed század múltával foghatjuk fel teljes súlyával.
Góg és Magóg : A birodalom végnapjai című esszé nem reflektál a szétesett Római Birodalom és a szétesett Szovjetunió párhuzamaira, a feltámadt nemzeti érdekek mentén élesedő konfliktusokra, a külső birodalmak egyszerű önzésből fakadó válaszreakcióira, hanem csak emberi közelségbe hozza Valens császár őrületét, amiben az egó és a hatalomféltés elvakítja a vezért a valódi problémák és azok megoldása iránt. Bepillantást nyerhetünk a kicsinyes, nagyon is emberi önzés poklába, ami lángra lobbantja a békés népek haragját, ellenséggé fordítja a baráti szövetségest, aljas gyilkossá alacsonyítja a dicső katonát.
Ferdinandy Mihály, a történelem alapos ismerője és értője utolsó éveiben Oxford biztonságosnak vélt távolából nézhette végig egy birodalom felbomlását, olyan országok megjelenését, amik születésekor még csak nem is léteztek, miközben egy évezredesnél nagyobb hagyománnyal rendelkező kis nép jól láthatóan kimaradt a rehabilitációs rendeződésből. Kicsinyes, emberi önzések mentén elkezdődött az, ami egykor már megtörtént ezeken a határvidékeken. Olyan viszályok magvait hintették el értő szeme láttára, amik termékeny talajt fogva azonnal kicsíráztak, s vérrel öntözték a tövüket szerte a Balkánon, a Baltikumban, a Kaukázusban…
Egyszer már megtörtént mindez. Egy alapjaiban megrendült birodalomra olyan külső nyomás nehezedett hirtelen, ami alatt összeroppant. A métely ekkor már régen rágta, gyengítette belülről is, hiszen a hódítások végeztével az egykori rabszolgatartó fosztogatók a határon belül kellett, hogy megtalálják az újabb kisemmizhető prédáikat. Hiénaként vetették rá magukat az első kitettebb helyzetbe kerülő, menekültté lett népcsoportokra, vak önzéssel kezdték szipolyozni, süketen arra a veszélyre, ami elől menekültek áldozataik. Ellenséget, vérükre szomjazó, bosszúszomjas problémát csináltak maguknak azokból, akikre a legnagyobb szükségük lett volna szövetségesként, amikor a valódi baj beköszöntött. Akkor a tapasztalatlanság, a vezetők személyi kultusza, a helyi akarnokok öncélúsága akadályozta az emberséges és célravezető döntések meghozatalát, kivitelezését. Ma már van egy Ferdinandy Mihályunk, aki bölcs rálátással kiemelte ezt az emblematikus időszakot, és példaként állítva elénk, élete végén, egy olyan történelmi korszakban, ami mintegy megismételte a régmúlt korok történéseit, szemléletes, szépirodalmi stílusban tette közkinccsé eme megtapasztalt tudását.
Ferdinandy arisztokrata felmenőinek köszönhetően két világháború őrületét nézhette végig elemző távolságtartással; milliók menekülését a háború sújtotta területekről, akár vagyonok elherdálása árán, akár egyetlen batyuval a hátukon. Írásában aztán rendkívül érzékletesen adta vissza ezt az élethelyzetet, plasztikus ábrázolású képeken jelennek meg a felégetett városok, az elmenekült lakosság után hátramaradt lakatlan házak, falvak, a létbizonytalanságba beleőrült, útonállóvá vedlő emberek, a végső elkeseredésükben halált megvető elszántsággal pusztító hordák. Bizonyára nem szerette volna harmadszorra végignézni, miként lobbantja lángra háború a világot, miként ölik ki az emberséget egész népcsoportokból, miként aljasítanak állatokká más népcsoportokat, miközben akár véres erőszakkal fojtják el a humánum gyönge hangjait, gyilkolnak le észszerűségre hajló vezetőket, korrumpálnak meg méltóságunkat fenntartani hivatott intézményeket, hamisítanak híreket, hazudnak gyűlöletkeltő bűnöket olyanok fejére, akik igazi, emberi értékek mellett kiállva próbálják megakadályozni az önzés, a becsvágy, a hataloméhség gátja vesztett áradását.
Élő szimbóluma az egész folyamatnak az út: A kiépített, kövezett főút, ami határok mentén kanyarog, védműveket köt össze. Ám mindez véget ér a civilizációval, hogy utána csak a félelemmel teli vagdalkozás maradjon annak, aki tovább akar haladni. A kultúra járóköveit hamar lerombolja a seregek jövése-menése, pokolkatlan a tűző nap alatt a páncélba öltözött katonáknak, kietlen sivatag, ha nem érkezik az utánpótlás a virágzó birodalom belsejéből. Ahol kiépítetlen földút fogadja a seregeket, ott a felvert por keseríti a katonák életét, ott az őszi esőzések idején sáros dágvány marasztalja a nehéz páncélt. Az út csak akkor maradhat meg, ha folyamatosan épül, összeköt újabb és újabb népeket, minden nappal kikövezik a következő métereket és kijavítják szerzett kátyúit. Kereskedőknek és utazóknak szolgálva segíti a fejlődést, hadak vasalt talpa alatt elporlik, semmivé lesz hamar. Minden elvesztett, ellenség kezére került métere a végső összeomlás közeledtét jelzi.
Szigorúan véve nincs története ennek a könyvnek. Kiragadott pillanat csupán a történelem nagy időfolyamából. Ha úgy nézzük, tükör napjainkból; ha értelmezni akarjuk, óvó regula arról, milyen hibákat ne vétsünk akkor, amikor egy külső erő civilizált kultúránk, felépített birodalmunk megroppanását okozhatja.
Annak ajánlom, akinek a történelem megélése a kedvenc olvasásélménye, akit nem zavar, ha lábjegyzet nélkül talál szövegbe ékelt latin mondatokat, vagy aki szívesen megismerné, miként láthatták a rómaiak az Európába özönlő hunokat. Aki fordulatos, érzelmes kalandregényre vágyik, annak kevesebbet nyújthat ez az alig 180 oldalas kis könyvecske.

Megjelenés: 
Rovat: Könyvespolc 

2016/04/11

Bestiárium

Az ember, ha már könyvet vesz a kezébe – vagy tölt le a gépére –, olvasásélményre vágyik. Hamar felméri, hogy a választottja meg tudja-e adni neki azt, amire vágyott, esetleg be kell érnie kevesebbel, vagy netán egészen más meglepetést tartogat számára. Gyakorlott olvasóval viszonylag ritkán fordul elő, hogy a megkezdett könyvet végül a sarokba kell hajítania. Rendszerint ajándékba sem kap olyan könyvet, amit elolvasni sem tud.
Néha azért előfordul.
Azzal az elhatározással kezdtem hozzá Ferdinandy Mihály Góg és Magógjához, hogy megismerjek egy olyan történelmi regényt, ami a szabaddá váló könyvpiac fényes hajnalán jelent meg, és talán csak méltatlanul maradt olyan ismeretlenségben, hogy a manapság fellendülő történelmi regényírás visszatekintéseiben sem bukkant még fel. Sajnos azonban az esszé tömörségű, inkább leírástól leírásig lavírozó, fordítás nélkül latinozó szöveg egyszerűen elfárasztott. Ez nem olvasásélmény, hanem csákányozás.
Vettem inkább egy szemtelenül leárazott könyvet, ami már a griffes borítójával felhívta magára a figyelmemet. A Sallai Péter alkotta, kódexfedelet mímelő  kép egy Harry Potter kiegészítőhöz tette hasonlatossá. Mégis, a fülszöveg hamar ráébresztett, hogy egészen más stílusú művet sikerült kimarkolnom a kínálatból: egy jó kis amerikai kalandregényt, ami egy elveszett könyv, a Karaván Bestiárium felkutatásának történetét meséli el.
Ahhoz a nemzedékhez tartozom, akinek a Bestiárium szóról azonnal szerepjátékos szabálykönyvek szörnyekkel telezsúfolt kiegészítő kötetei ugranak be, így kissé csalódottan konstatáltam, hogy a könyvben csak egészen kevés a grafika, a Függelékben sorolt tételeknél fordul elő egy-egy középkori jellegű kép. Mivel azonban a szerzőről,Nicholas Christopherről is egész jókat olvastam a borítófülön, végül csak kosárba került a Bestiárium. 
A regényt megelőző Plutarkhosz idézet annyira hidegen hagyott, hogy igazából csak most, a cikket írva tűnt fel. Nem túl szerencsés választás ez a párbeszéd Alexandrosz és valami "noném" indiai bölcs között. Maga a szöveg kényelmesen olvasható, jó szedésű. Az első komolyabb hibán csupán a 40. oldalon akadt meg a szemem, ami nem is tördelési, hanem fordítási malőr: az addig bőszen birkózó párosból hirtelen ökölvívók lettek. Ennél nagyobb baj azonban nem fordult elő, Radnóti Alice tisztességes munkát végzett fordítóként.
A történet viszont nagyon nehezen indult be. Fordulatokat, feszültséget, életveszélyt és világméretű rejtélyt vártam, de csak hosszas gyerekkori visszamerengést kaptam. Még egy kis kamaszos erotika sem fűszerezte a cselekményt – hacsak azt az ártatlanul elcsattant csókot nem számítom.
Utána egy számomra érthetetlen, éles váltás a vietnami háború elcseszett poklába repített, amiben történt ugyan némi izgalom, viszont mivel a szereplők nem lettek előtte felépítve, a főhősről, Atlasról,aki mesél, viszont tudom, hogy túlélte, nincs kiért igazán aggódnom. Elmúlik ez a fejezet is, mint egy kisebb fejfájás. Ha mindez azért kellett, hogy jobban felépíthessem magamban a főhős jellemét, akkor csalódnom kell, mivel a háború némi hippis utórezgéssel teljesen leszakad róla – a kitüntetéseivel együtt jelképesen szakít az egész katonás múltjával. Az egyetlen következmény a holtáig járó veterán járadék, ami csak tovább tompítja az amúgy sem túl harcol életutat. Atlasnak nem kell megküzdenie semmiért, de amiért esetleg küzdhetne, azért sem erőlködik. Az apja szeretete, a szomszéd lány szerelme, a tanulmányi sikerek, a katonai karrier mind elmennek mellette. Valamennyit kap, de semmiből sem lényegesen sokat. Nem lesznek halálos ellenségei, nem kerül igazi zűrbe, élete egyetlen igazán necces helyzetéből pedig szó szerint kirobban – megint csak tőle függetlenül. Egész életében mentesül az anyagi gondoktól, hiszen apai apanázsa  egyre csak nő, majd ehhez már a saját járulékai, keresete is hozzáadódik. Nincsenek kockázatos vállalkozásai, nem száll be másokéba sem, a legnagyobb pénzügyi akciójára akkor kerül sor, amikor gyerekkori szerelmének elintézi a tandíját. Vállalkozásai közül az egyetlen nagyobb volumenűre a regény legvégéig kell várni.
Igaz, hogy egy olyan könyv után kutat a maga langyosvíz vehemenciájával, amit korábban már többen megpróbáltak, és igaz, hogy ennek az elveszett kötetnek páratlanul hatalmas értéke van, még sincs egyetlen olyan szereplő sem a regényben, aki akár csak egy kicsit is versenyezne vele. Neadjisten megpróbálna keresztbe tenni neki. Az egész sztoriban mindössze egyszer verekszik, azt a popfont is szinte ki kell könyörögni tőle. Amikor orvvadászok és helyi felháborodott bennszülött törzsek harcosai agyusztálhatnák, hát éppen senki sem ér rá közülük.
Ehhez képest a Gorillák a ködben kész krimi!
A kötet legvégéig vártam, hogy akkor talán a misztikum kárpótol az elmaradt véres kalandokért.
Hát… ebből a szempontból sem egy Harry Potter. A főhős két nőrokonát is meggyanúsítja rókalánysággal, ám a japán mitológiai szörnyhöz társuló gyilkosságok elmaradnak. Kisfiúként nekem lázasabb képzelgéseim voltak az éjszaka árnyairól, mint amit Atlas egész elmesélt ifjúságában összehozott. Kicsit érződik rajta a latin amerikai színezet, de messze van még a neki szavazott Borges-i jelzőtől.
Maradt akkor a tényfeltárás. Utána néztem a neten, miféle Kalmár Bestiáriumról kéne tudnom, ám ilyen című könyvritkaságra nem hoz találatot a Google. A Kalmár, mint polipféle, elég sok bestiáriumban előfordul, így aztán sokáig tartott, mire elhittem, hogy ez a könyv vagy Nicholas Christopher agyszüleménye, vagy tényleg nagyon elveszett. Mivel a regényében csupa olyan forrásanyagot említ, ami teljességgel visszaellenőrizhetetlen, hajlok rá, hogy az előbbi felvetésben higgyek.
Miért olvastam el akkor mégis? Hiszen ennél még Ferdinandy Mihály töményen tudományos Góg és Magógja is többet ér! Azért, mert mindezektől függetlenül nagyszerű olvasási élményt nyújtott!
Fölkeltette bennem a szunnyadó kisgyermeket, aki annak idején eljátszotta, hogy oroszlán és tigris, és medve és Tarzan. Felhívta a figyelmemet rá, hogy az állatok kitalálása és szimbólumokként használata nem gyerekes lököttség, hanem mai napjainkig élő hagyomány. Ismét lehettem bősz állatvédő aktivista, háború ellenes aktivista, megint kaptam igazolást róla, hogy ezekért a célokért küzdeni kell, még ha az olyan punnyadt értelmiségiek, mint Atlas és barátai, inkább ölik az idejüket mindenféle léhaságokra, és sosem látott állatok rajzaival telefirkált seholsincs könyvekre.
Ott fogott meg, amikor azt olvastam:
„Az állatok kiirtása csupán a főpróba volt. Ha egyszer elhittük, hogy az állatok csupán érzéketlen dolgok, eldobhatóak, értéktelenek akkor már nem is volt olyan nehéz nekilátni az emberek kiirtásának.”
Utaztató regénynek is nagyon jó: bejártam vele a fél világot, és még el is hiszem, hogy a szerző a saját szemével látta a leírt városokat. Bizonyára Nicholas Christopher nyaralt Párizsban, Velencében, Afrikában, járt Rómában és hallott valamit Magyarországról is.
Az egyik igazán kellemes meglepetés Vartan Marczek gróf, aki magyar származású (bár már a név is mutatja, hogy az író úrnak elég távoli segédfogalmai vannak a magyarokról), és vagyona egy részét abból szerezte, hogy egyedüli joga volt osztrák sört importálni Magyarországra. Egyébként jelenleg inkább szerzetes, donga mellkasú európai indián, tömött bajusszal. Épp csak a huszárcsákó és a karikás ostor maradt el valahol. A könyv egyetlen igazán szerethető karaktere Marczek gróf, igazán örültem, hogy a könyv közepétől a végéig velünk marad. Sokat ad Atlas személyiségfejlődéséhez, az olvasónak pedig az örményekről árul el pár újdonságot. Persze ezeket az információkat is csak úgy kell fogadni, mint a Karaván Bestiárium létezéséről szólókat: bizonyára nem akadt az örménynél kevésbé ismerhetőbb nép Európában, amiről Nicholas Christopher írhatott. Még egy titkos, Indiából eredeztetett cigány rasszt is kitalált melléjük, így aztán maga is tovább növelte a kriptofajok számát.
Ráadásul a könyv úgy tör pálcát az öncélú tudományoskodás felett, és az abból élő teóriagyártó tudósok elefántcsonttoronyba zárt világáról úgy fest lesújtó képet, hogy egyszer sem kell leírnia konkrét nevet. A tolókocsiba deformálódott, perverz vigyorba facsarodott arcú Bruno, a maga kudarcra ítélt háborújával tökéletesen kifejező szimbólum.
A főhősnek egy erősen fusztrált gyerekkorból, csonka családból kell érett felnőtté kupálódnia. A regény legerősebb vonulata ez – végig kíséri, miként lesz a labilis kisfiúból az életét irányítani és élvezni tudó felnőtt. Amit nem adhat meg az iskola, nem adhat meg a katonaság, azt végül a saját, belső utazásán keresztül kell megtapasztalnia. Atlas okos, képes kívülről szemlélni a dolgait, és mindezeken túl igen szerencsés is. Akad egy nagynéni, aki megmenti az árvaháztól, az anyja elvesztésén túl az igazi tragédiák mindig máshol, mással történnek. Végig megmaradhat a maga sztoikus, külső szemlélődő álláspontján. Olyan, mintha Szepes Mária A Vörös Ororszlánjában a főhős mindig valami békés úri házba születne hol cselédnek, hol komornyiknak. A végső, misztikus (fény)kép már szinte túl direkt szimbóluma a megérkezésnek. Csak ha innen nézzük, akkor tekinthető befejezettnek a regény, minden más esetben hiányérzettel tesszük le a könyvet: kalandregényként, szerelmi történetként vagy élettörténetként inkább olyan, mint amit a 297. oldalon elnyisszantottak.
Azt természetesen nem árulom el, hogy a Karaván Bestiáriummal mi a helyzet – megtalálják-e vagy sem –, olcsón beszerezhető kiadvány a Metropolis Media kiadásában a Bestiárium, aki kíváncsi, olvassa el!

Megjelenés: 
Rovat: Könyvespolc 

2016/04/01

A fattyak lázadása

elveszetthosAdott egy tanár, a görög-római hitvilág és az amerikai szellemiség. Ebből született meg Percy Jackson figurája, amit néhány hónapja filmes verzióban ismerhettem meg. A félistenek népes sereglete egy táborba verődve felveszi a küzdelmet a szabadságukért küzdő titánokkal, majd végül leveri őket. A félistenek jellemzően mind suhancok, láthatóan nagy a halálozási ráta a köreikben, hiszen nem akad olyan, amelyik ennél komolyabb kort megélve, tapasztalt felnőttként állhatna az élükre. A felnőtt figurákat rendre más mitikus szörnyek, szatírok, kentaurok alakítják. Mivel a misztikus örökségünk eme újabb feldolgozását érdekesnek találtam, a film megmaradt szebb emlékeim között. A következő hónapokban láttam, amint Rick Riordan egyik ifjúsági regénye a másik után jelenik meg magyarul, de igazából nem éreztem affinitást az olvasásukhoz. Volt jobb. Nekem valóbb.
Történt azonban, egy kellemes, őszi délután, hogy párom munkatársának kocsijában rám köszönt Az elveszett hős. Tipikusan az az eset, amikor a borítókép és a gusztusos vastagság megkívántatta magát velem.
Miután kiudvaroltam magamnak a könyvet, azonnal hűtlenül elhagyott: először a párom tette magáévá, majd csak utána került hozzám.
Elolvastam.
Tipikus ifjúsági regény. Az események rövid fejezetekre tagoltak, a történet szálai egy dramaturgiai vonulatot követnek végig, van benne varázslat és szerelem és két-fiú-egy-lány főhősök, komikus figura és egy kiskedvenc elvesztése – csak, hogy ne legyen már tisztára Happy End a vége.
Azaz nem is a vége, hiszen jól irányzott odautalásokkal – sőt, előzetessel a folytatásból – már szinte felszólít a könyv vége, hogy várd a folytatást. A tartalom maga a kalandos bonyolítás mellett igazi értékeket hordoz, hiszen rendre bemutatásra kerülnek benne az istenek és híres-hírhedt utódaik, néhány ókorban történt szerencsétlen balesetet is felelevenít az olvasó számára, így mintegy lopva, némi görög-római műveltséget csempész a fejünkbe. Mindezt megerősíti a könyv végén található rövid „kislexikon”, ami amolyan isteni névmutató.
Tehát a félezer oldalt meglépő kötetet pár nap alatt elfogyasztottam, de csak napokkal később tudtam megfogalmazni, hogy egy alapvetően bestseller könyv miért hagyott bennem visszás érzelmeket.
Az első dolog, amit meg tudok nevezni, a jellemek sematikussága. Néhány jól leírható egyedi tulajdonságon túl a hősi karakterek szinte mind ugyanolyanok: hősiesen egyszerűek. Az elveszett hősben főszereplő Jászon a nevén túl csak a szuperhíró képességeiben különbözik a korábbi kötetek Percy Jacksonjától. A könyv végi előzetesben szinte csakis a megszólításuk különbözteti meg egymástól a két fiút.
A tiszteletlenség, amivel a félisteneken kívül szinte minden más szereplőt a már szinte degenerált egyszerűséggel vázol fel, szintén kellemetlen. Az istenek mind nárcisztikus egoisták, a közönséges emberek elvakított barmok (egyetlen kivétellel, aki viszont delphoi jósnőket megszégyenítő médium), a mitikus szörny-felnőttek pedig vagy menthetetlenül ostoba comic reliefek, vagy a saját kötöttségeikkel birkózó titkolózók, akik valami érthetetlen okból kisujjukat sem tudják mozdítani mindaddig, amíg a hősök oldalára nem állnak. Akkor aztán viszont hirtelen hatalmas megoldásokkal állnak elő.
Szóval végletes is, rendesen.
A jók nagyon jók, a rosszak meg a velejükig azok. Mármint azok, amik, hiszen hol elítélhető, ha egy évezredekig elnyomva tartott kreatúra legszívesebben agyoncsapdossa az ellenségeit, amint megteheti?!
Szóval a motivációk is érdekesek. Ebből a szempontból Az elveszett hős főszereplője Piper, a fél-cheroki-félisten csaj. Az ő dilemmája messze kiemeli a kötelességtudóan szupermenkedő és a születetten szuperzseni társai közül a karakterét. Sajnos egy pillanatra sem kerül megkérdőjelezésre, hogy melyik oldalon áll, mindig csak a lehetőséget lebegteti az író, ami azért elég gyenge eszköz a drámai hatás eléréséhez. A csaj igazi jellem. Miután letette a voksát az egyik fél mellett, egyetlen egyszer sem merül fel benne, hogy a másik oldalnak esetleg igaza lehet valamiben.
És akkor elértem a legnagyobb problémámhoz a könyvvel kapcsolatban. Az értékrend.
Igaz, a Félvér táboron belül külön ház Árész hadisten fattyaié, de a történetből az jön le, mintha az egész valahogy az ő befolyása alatt bonyolódna. Háború és harc mindenütt. Gigászok csatái félistenekkel. Még Aphrodite leányai sem maradhatnak mindent vágó tőrök nélkül. Tehát éljen a háború, éljen Amerika!
Továbbá nem csak a gondolkodásmódból és a főbb szereplők közül hiányoznak a felnőttek, de úgy általánosságban is igen leértékelődik a szerepük. A felnőttség elérése immáron egyértelműen baj, amit akár az örök szüzességi fogadalommal is érdemes elkerülni. A szituációból adódóan a hőseink mind csupa csonka családból származó, sérült gyerekek, akiknél az ember-szülő sem lehet normális: minimum infantilis, ha épp nem őrült bele az istennel való kapcsolatába. Egyetlen példa sem kerül elő, amiben az érett gondolkodású szülő az isteni affér után egy normális párkapcsolatot felépítve, egészséges családképet kínálna a gyermekének. Ennek vonatkozásában a főhőseink viszonyulása a felnőttek világához szinte már érthető. Csakis így válik emészthetővé, hogy a küldetés sikeréért miért is lehet simán feláldozni ezeket a kötődéseket, egészen odáig, hogy csupán az egyik lehetőség az, hogy a túszul ejtett szülő esetleg élve és ép elmével megússza az eseményeket. Akaratlanul is, de sajnos igen reális képet fest a mai amerikai társadalomról, benne a család értékrendjéről.
Még ennél is árulkodóbb azonban a fő ellenség személye. Gaia az Anyaföld. Nekünk, magyaroknak van rá külön szavunk, míg az Óperencián túl csak a latin vagy a görög jövevényszavakkal tudják kifejezni, ha épp nem a kizsarolható, sáros televényre gondolnak. A természet legyőzése immár kilép a felelős, felnőtt feladatkörből, és valódi küzdelemmé válik. Nincs kimondottan leírva, de Gaia ébredezése könnyen párhuzamba vonható mindazzal az emberi tevékenységgel, aminek káros hatásait a zsúfolt amerikai nagyvárosokban immár szinte nap, mint nap viselni kell: a szemét, a légszennyezés, a felelőtlen föld-, erdő- és tengerhasználat immáron bűzt, szélsőséges időjárást, hosszú, fagyos teleket, elmaradó terméseket okoz az amerikai kontinens északi felén, aminek a következményeit mindannyian olvashatjuk a napi hírekben.
A regényben aljas, gyilkos perszónának mutatja be a szerző, bizonyára hűen tükrözve a saját, személyes érzelmeit a Természet iránt. Jobbat nem tudván, ismét a nagy és szörnyűséges pofák alakjában manifesztálódnak az ellenséges erők. Úgy tűnik, az író-tanárbácsinak a biológia sem tartozott a kedvenc tantárgyai közé.
Marad hát a mitológiai szörnyeknél, amik közül elég sokat átpakolt a jó oldalra, a maradékkal pedig a korábban már említett fekete-fehér palettás munkaasztalon sakkozva nem sok alternatívája maradt. Egyedül a farkasok azok, amik kétféle minősítést is megkaptak, előfordulnak a jó és a rossz oldalán is. Sárkányokkal ez már elképzelhetetlen. Gonosz szatírok sincsenek. Gaia tehát használja, amije van: földből gyúrt kreatúrákkal kényszeríti hőseinket, hogy jó farmerek módjára, minden kezük ügyébe kerülő eszközzel műveljék azt. A végeredmény mégsem az aranykalászos mezőgazdász képzettség megszerzése, hanem valami csonka siker: Néhány önellentmondásos momentummal elérik, hogy az Anyatermészet „visszavonuljon”, időt adva hőseinknek, hogy felkészüljenek egy még nagyobb csatára.
De miért tud hatni Aphrodite lánya a saját nagyanyjára? Ha tud, akkor miért nem intézte el a problémát már jóval egyszerűbben az isteni anyuka? Egyáltalán: mire fel maradt az ellenfele Aphrodite Gaiának?
Ha pedig már a megkérdőjelezhető viszonyokról van szó: ez a hirtelen felbukkanó ellenséges tábor szintén érdekes kérdéseket vet fel. Az még érthető, ha amerikai szemlélettel egy európai viszonylatban mindig is békés egymásutániságban létező mitológiai fejlődéssor hirtelen egymással ellentétbe kerülő, szélsőséges csoportosulássá fajul. Elég, ha csak az építészetükkel állítjuk párhuzamba a jelenséget. Annak a magyarázatával viszont adós maradt Rick Riordan, hogy ezt az ellentétet miért csak az istenek döntései ellen lázadva, a felébredő Gaia pusztító hatása ellenében lehet feloldani? Egyáltalán: miért alakult ki? Amerikában minden csak az egymás ellen feszülő, versengő, egymással harcban álló kapcsolatokon nyugszik? Vagy annak végletes ellenpólusaként, az önmagunkat is feláldozó, vértestvériség mélységű szövetségként? Az ökotudatos szimbiózis csupán Gaia egyik misztikus tudományaként ismert arrafelé?
Szerintem nem. Csupán egy vidéki, San Antonióban született és azóta is ott élő tanító bácsi szemén keresztül nézve ilyen Amerika és a körülékes világ.

Megjelenés: 
Rovat: Könyvespolc 

2016/03/29

A történelem vérfolyama

caspar3Az elmúlt hónap hiába volt irodalmilag túlpörgetett időszak a számomra, benne egy Könyvtárosok Hetével, abban egy DE!book rendezvénnyel, majd rögtön utána egy Debreceni Irodalmi Napokkal, talán éppen hogy ezért, egyetlen könyvet sem tudtam rendesen végigolvasni.
Azaz, mégis csak akadt egy, amit viszont oda-vissza többször is átrágtam, sőt emésztgettem, egyes részeit kiköptem, majd újra ízlelgettem…
Szóval Izolde Johannsen történelmi vámpíropuszának következő nagy fejezetét, a Franciaországot szerkesztettem, lektoráltam. Sajnos karácsonyra már nem lesz kész, ezt biztosan állíthatom, akárcsak azt, hogy ennek ellenére érdemes várni rá.
Aki még esetleg nem találkozott A kárhozat éjjele sorozattal, annak nagyon röviden:
Egy kelta eredetű, tizenöt esztendős fiú vámpírrá változik az ókori Rómában, és onnantól kezdve az ő fél-életének nyomon követésével élhetjük át Európa, aztán majd később a nagyvilág történelmi eseményeit.
Az írónő szerencsémre nagyon felkészült a saját témaköréből, így legfeljebb csak kisebb figyelmetlenségek okozta hibák fordulnak elő a történetben. A munkám nagyját a stilisztikai csiszolás teszi ki, így még élvezhettem is magát a sztorit.
Minthogy a kötet várhatóan meglépi majd a félezer nyomtatott oldalt, már most keresem a helyet a polcomon, ahová majd befér. Minthogy a teljes sorozat nyolc kötetesre tervezett, lassan a lakáscserén is gondolkoznom kell.
Az első rész az ókorral együtt ér véget, és ehhez méltóan a Róma címet viseli. A második kötet címlapján az Anglia felirat dicsekszik, bár maga a történet a keresztes háborúkon is átível.
A most megdolgozott kötet a 14., 15. századot öleli fel, A rettenthetetlen című filmből ismert skót felkelés ugyanúgy benne van, mint Jeanne d’Arc és a Rózsák Háborúja. Tehát a cím megint nem determinál, viszont megjegyzés szintjén még a Magyar Királyság is feltűnik benne. Ez azért említésre méltó, mivel ebből a nézőpontból szemlélve a történet főhősének, a Caspar nevű vámpírnak másfélezer éven át fel sem tűnik, hogy a Kárpátok medencéjében van egy királyság.
Minthogy az aktuális regény a vámpírtörténetek hagyományos eredőjének, Vlad Tepesnek az idején ér véget, sajnos még nem tudhatom, miként találkozik majd a korábbra visszadatált vámpír-mítosz az európai klasszikussal.
A nagy földrajzi felfedezések is ez után következnek, és ez a tény sokkal komolyabb határok közé szorítja a regény cselekményét, mint mondjuk az, hogy a főhősünk és annak több ismerőse kimondottan éjszakai életmódra kárhoztatott.
Az eddig eltelt másfélezer esztendő komoly jellemfejlődést is hozott magával: Caspar lassan képes elválasztani prédái birtoklásának gasztrikus és szexuális aspektusát, sőt, ha kicsit odafigyel, étkezéseivel sem szaporítja tovább eddigi, közel félmillió áldozatának számát.
A történetet az teszi igazán érdekessé, hogy bár vámpíros, mégsem ifjúsági irodalom. A gyermeki korból épp kiserdülőben lévő test, az éjszakai közeg, a legmagasabb politikai körökben forgolódás szinte törvényszerűen húzza hősünket a történelem legsötétebb, bűnöktől fortyogó, dekadens mélységeibe. Pedofil egyházfők, őrült királyok, vérengző bárók körül forgolódik, beteg, buja szeretők és feleségek karjai közt, ahol a gyilkosságok oly sűrűn követik egymást, hogy egy vámpír vadászata már fel sem tűnik közöttük. Ráadásul a gyalázatos szörnyűségek mellett, amiket a felkent méltóságok elkövetnek a pénzért, hatalomért, tényleg bocsánatos kis hibának tűnik Caspar különös étkezési szokása.
A hosszú történet során jól követhető az is, az emberiség tobzódása miként veti vissza a velük párhuzamosan élő más, értelmes fajok létezését, hogyan szorulnak egyre ködösebb, mitológiai háttérbe azok is, akiknek a történelem korábbi korszakaiban még az emberéhez hasonló, kezdetleges társadalmaik is léteztek. A vérfarkasok kolóniái elszeparált szigetekké válnak eddigre, a vámpír társadalom egy halványodó árnyékhatalom, az alakváltók, néreiszek, tündék elszórtan felbukkanó maradványfajok. Minden, ami „csak” élni akar, nem terjeszkedni, hódítani, uralomra törni, elsorvad az embertársadalmak nyomása alatt.
A lassan kifakuló mitológia mellett azonban ott sorakoznak a hasonlóképp gondolkodó emberi népek is: a természethez közeli, az ősi kultúrát, vallást követők szintén sorra tűnnek el az európai történelem forrongásában, a harmadik kötetben már szenzáció számba megy egy-egy valódi viking, kelta felbukkanása, a kor emberei értetlenül állnak eme régi civilizációk emlékei előtt, sőt már a latin is tudós fők holt nyelvévé degradálódott.
Mindezt a vámpírunk egyetlen folyamatként éli meg, számára már a középkor derekán tűrhetetlenné gyorsult a világ változása, amit csak egy részről tud feldolgozni a mindig új élményekre vágyó, gyermeki énjével. A mélabú, a múltba révedés is egyre gyakoribb, és ezekből a melankolikus állapotaiból néha egészen nehéz feladat kirángatni őt.
Franciaország egy másik érdekes vonása, ahogyan a kor egészségügyét láttatja. A higiéniát, a járványokat, a harctéri felcserkedést.
Maga a szerző az egészségügyben dolgozik, és amúgy is az egyik kedvenc témája az orvoslás történelme, így aztán óhatatlanul belekerülnek a történetbe azok az információk, amik még élőbbé, még árnyaltabbá teszik a kort és annak mindennapjait. Örvendetes, hogy nem kell olyan valótlanságokra figyelnem lektoráláskor, hogy fertőzéseket gyógyszerrel kezelnének, vagy komplikált műtéteket hajtanak végre egy-egy szereplő megmentéséért. Bizony, itt a vérhas még ugyanakkora veszély, mint a bubópestis, az emberek az ostoba életvitelük miatt százszor többen pusztulnak, mint hősként, kard által a csatatéren.
Ja, ez ma is így van.
Én már tudom, de persze még nem árulhatom el, hogy a következő, még jobban felpörgetett évszázadokat lefedő regény milyen új vonulatokat vezet be. A nagy földrajzi felfedezések, a keresztény Európa ezzel párhuzamos népirtásai, technikai és tudományos fejlődése miként hat Casparra, a kelta rabszolgából vámpírúrrá fejlődött szörnyetegre.
Nos, a Franciaország legutolsó fejezete már erről is sokat enged sejtetni, de ahhoz, hogy azt elolvashassuk, előbb ki kell várnunk, hogy megjelenjen végre a könyv.
Remélem, ha nem is a karácsonyfa alatt, de már az újév első megjelenései között ott üdvözölhetem az új regényt!

Megjelenés: 
Rovat: Könyvespolc 

2016/03/26

A gépember pszichoanalízise

Michael A. StackpoleŐrjöngés


orjonges1Valhalla Páholy időszakát több olyan hamvába holt kezdeményezés kísérte, ahol a piaci megkapaszkodáshoz trendinek gondolt irányzatok felvállalásával a korábbiaktól eltérő zsánerű kiadványokkal rukkoltak elő. Miközben az olvasók hiába vártak az igazán sikeres könyvek évekig halogatott folytatásaira, feltűntek az olyan sorozatok, mint például a Mutant Chronicles. Túllépve azon, micsoda piackutatási és marketinges szeppuku volt mindez, inkább magára a legutóbb kezembe került cyberpunk kiadványra térek rá.
Valhalla Páholy fő produktumának mindig is az Ynev világára írt fantasy számított. Az ott megszokott irodalmi és nyomdai igényesség etalonként állt a törzsvásárlók előtt. Máig visszhangzó felháborodást szült egy-egy gyengébb kiadvány, mint például a lapjaira széteső Bestiárium. A szerkesztési hibáktól nyüzsgő szöveg ritka esetnek számított, ám egy-egy kísérletinek szánt kiadvány estében lazult a szakmai önfegyelem. Ilyen lett végül az Őrjöngés is, amihez Zölley Imre adta a nevét szerkesztőként. A rengeteg szövegben maradt elütés, szóismétlés ellenére egy jól olvasható, lendületes sztorit kaptunk, kényelmesen nagy betűkkel, laza szedésben, két külön kötetre bontva. Nem csak az ekkor már rutinosnak számító fordító, Kornya Zsolt érdeme az élvezetes olvasmány, hanem maga az alapkoncepció nagyon ötletes.
Hogyan érezhet egy cyborg? Mit takargat a macsóságával? Érezhet-e félelmet a halálon túl? Vagy szerelmet?
Egy számítógépes játék faék egyszerűségű alapsztoriját dobja fel az író a főhős mélylélktani ábrázolásával. A főszereplő egy gyakorlott terapeuta rutinjával tárja föl önnön viselkedésének egyre mélyebbre rejtett okait, az olvasóval együtt ismeri meg új életre élesztett önmagát. Érzelgős önfeltáró regény helyett azonban egy gyilkológéppé tett ügynök pörgős (utó)életét kísérve láthatjuk, miként fejlődik drága cyborgunk a kezdeti Rexből Mr. Dentté.
A nagy külső ellenfelek nem sikerültek igazán félelmetesre, és ez tovább erősíti a computeres játék háttérérzetet. Nehéz komolyan venni egy olyan ellenséget, amit folyamatosan meglázott, vesztes pozícióban látunk, gonoszsága pedig kimerül holmi megalomán ömlengésben. Minthogy a szörnyek mögött nem áll ideológia, az egymással versengő emberi hatalmak sokkal kegyetlenebbeknek tűnnek náluk.
A világot ugyanis multicégek uralják, multikulturális népeiket pedig saját törvényeik szerint irányítják. A cégek között váltani pedig nehezebb, mint beállni a szörnyek szolgálatába. A konkurenciaharc véres eseményei sokkal érdekesebbek, mint a szörnyek kolóniáinak húsdarálás jellegű kiirtása. Ettől függetlenül az akciójelenetek is érzékletes leírást kaptak, jól bemutatva a világ sokszínűségét, a Naprendszer belakott bolygóitól kezdve a cégek saját szubkultúráin keresztül a szörnyek inhumán gondolatvilágáig. Egyedül ez utóbbiban bicsaklik meg a hitelesség, naivvá téve az amúgy mágikus hatalommal rendelkező, elsöprő erejűnek bemutatni kívánt ellenséget. Megint csak egy PC játék utolsó videójának tűnt a befejezés, semmint egy regény lezárásának.
A két kötet igazából nem csak könyvészeti bravúr, hanem valóban élesen elkülöníti az egyébként egy szálon futó eseménysort. A szerző a főhős pszichikai fejlődésének egy fontos lépésénél választotta ketté a sztorit, így azt kell mondanom, nem hónalj szagú erőltetés, hanem gördülékeny továbbvezetés a második könyv. A lezárásnál kapunk ugyan némi sejtetést, hogy hőseinknek még adónak további kalandjai, ám az aktuális bonyodalom minden szálaorjonges2 szépen felgombolyításra kerül. Nem kimondottan Happy End, de a végső poénnal megspékelve kellemes hangulatban teheti le a könyvet az olvasó.
A humor végig egy kellemesen csípős öniróniával fűszerezi a történetet, a jellemfejlődés pedig filozófiai mélységekig keresi a választ egy elképzelt jövő identitásproblémáira. Michael A. Stackpole tehát megtett mindent, ami emberileg megtehető, hogy tartalmat töltsön a cyberpunk akciójába.
Sajnos a sorozat vakvágánynak bizonyult, az 1995-ös Magyarországon még nem volt annyira nyerő, hogy komoly rajongótábora alakuljon ki a zsánernek. Alig fél tucat magyar szerzemény született, azok sem futottak be említésre méltó sikert a könyvpiacon. Külföldi szerzők jogdíját pedig még annyira sem termelték volna ki, így ez a dupla kötetes cyberpunk fordítás magyar nyelvű kuriózum maradt.
Ha a történelem kereke úgy fordul, és az emberiség biológiai násza saját maga alkotta gépeivel lesz a jövőnk, akkor ezek a történetek olyanná válnak, mint a mai kor emberének Jules Verne atommeghajtású tengeralattjárói: Bár nagyszerűek lennének megvalósultságukban, jobb szeretném, ha a jövő kevésbé mostoha sorsot tartogatna az utódaink
Megjelenés: 
Rovat: Könyvespolc 

2016/03/23

Fényt az éjszakába!


Születésnapomra egy olyan könyvet kaptam, ami nem található bolti forgalomban. Ritkán jutok hozzá ilyesmihez, így akár az irodalmi érdeklődésem homlokterébe esik a tartalom, akár könyvészeti szempontból lehet érdekesség a számomra, csak azért is nagyobb figyelmet szentelek az ilyen kiadványoknak.
Ezt a könyvet bizonyára soha le se veszem a polcról, ha nem ajándék formájában jut hozzám. Már a címe is gyanút keltő: A jó hír jobb, mint gondolod!
Élből kerülöm az ilyen hites, Jézust magyarázó könyveket. A kereszténység dogmatikus rendszerében mindenkit egyenbárányokká kényszerítő, elhivatott térítőmunkások izzadságszagú magyarázkodásait egy letűnt kor letűnt társadalmának idehagyományozódott szokásairól, rituáléiról, és egy – az akkori népek szellemi nívójához igazított – rendszerelméleti vallásfilozófiájáról. Mindaz, amit ez a tan átadhat a mai kor emberének, nagyszerűen benne van egy sokkal rövidebb, érthetőbb életfilozófiában, a Tao te King nyolcvanegy strófájában. Számomra bőven elegendő volt a megvilágosodáshoz, a megváltáshoz és a megbékéléshez. A Bibliát csupán művelődés okán olvastam el, ámde nem tudtam élvezni a nyelvezetét, a sok ismétlést, az érdektelen történeteket. Ráadásul rendszeresen felháborítottak a régiek oktondiságából, önzéséből fakadó folyamatos kegyetlenségei, a véres háborúk, iszonyatos büntetések véget nem érő sorolása, a további bűnökről már nem is beszélve. Az ó testamentum önző, akarnok istenképét, a köré felépülő primitív vallást, ami épp csak másik ruhába öltöztette a sámánista bálványimádás őskori rituáléit, a római korban szimbólumokká magyarázva tudta a kereszténység valami elfogadhatóbb vallássá konvertálni. Jézus tanításai és munkája átjön ugyan az evangéliumok szövegén, de az alapjain felépült, kétezer éve létező egyháznak és oldalhajtásainak történelme egy az egyben szembe köpik mindazt, amit ő szeretett volna elérni a tanaival. Az egyházak mind a pénzistent imádják, a keresztény vallást, mint eszközt és ideológiát használták a minél több áldozat behajtására. A lelki élet és a lelki fejlődés a munkájuk nyomán egy hosszú, „sötét” középkort, egyenbirkává nyírt köznépet és a római kor arisztokráciájának átmentését hozta magával. Az emberi önzés magasiskoláját mutatta be, amikor évszázadokra elzárta az ókorból öröklött tudást az emberektől, tűzzel-vassal irtotta ki a más hagyományokat követőket, és gyalázatos képmutatással szolgáltatott indokot a népirtó gyarmatosításokhoz.

Mindezek után talán már érthető, miért nem akarom bármelyik egyház tanításait magyarázó könyvben újraértelmezve olvasni azt, hogy mit és hogyan akart megértetni egy kétezer éve született, nagyszerű ember a honfitársaival.
Ráadásul a tudományos oldal néhány nagyszerű elméletét is volt lehetőségem megismerni, így a keresztre feszítés misztifikálatlan, és jóval hihetőbb történetét, Jézus utóéletéről felállított teóriákat, vagy akár a fiatalabb korában tett távol-keleti tanulmányairól szőtt elméleteket. Mindezek tükrében még szánalmasabb mindaz az erőlködés, amivel a bomladozó Római Birodalom méhében éledező új vallás és ráépülő egyház kanonizálta a neki megfelelő szokásokat és meséket, miközben már ekkor ádáz küzdelmet folytatott a kényes adatokkal és tényekkel szemben. Az isteni igazságot hirdető tan követői a legaljasabb tettektől sem visszariadva tűntették el az apokrifnek számító iratokat, gyártottak akár több emberöltőre visszatekintő, kitalált családtörténeteket, hagiográfiákat, és írtak át ókorból megmaradt dokumentumokat a céljuknak megfelelően.
Mindezen ellenérzéseimet még kiegészíti a teljesen szubjektív világértelmezésem is. Abban aztán egészen másmilyen kiemelkedő szerep jut az evolúció kanyargós útján felbukkanó csupasz főemlősnek, mint amilyet az egoista istenhitek kántáltak a különböző korok népeinek.
Egészében tehát alig-alig találhattam okot, amiért A jó hír jobb, mint gondolod! felkerülhetett az olvasólistámra.
Elsőként a személyes ajánlás fordította rá a figyelmemet, az ígéret, hogy a könyvben egy egészen modern, mai embernek szóló tolmácsolást olvashatok majd. Érdekesen hatott továbbá, hogy csakis egy ajándékként adható, ingyenes terjesztésű kiadványként került hozzám, azaz a pénzisten jórészt kívül rekedt az alkotás folyamatából. A teljes szöveg olvasható és letölthető a http://hitbol.hu/konyv/a-jo-hir-jobb-mint-gondolod/ címről. Az is elfogadhatóbbá tette a könyvet, hogy egyetlen egyház sem hirdette magát sem a borítón, sem a belső lapokon jelképpel, címerrel, jelmondattal. Tiszta lappal indult hát, ideológiai alapkövezés nélkül, ami így már számomra is elfogadhatónak tűnt.
Aztán ez az ideológiai semlegesség eléggé hamar megszűnt, hiszen az első oldalakon kijelenti, hogy a kezdet az Ádám és Éva, és persze a bűn az adott. Ekkor gondoltam először, hogy talán félre kéne tennem a könyvet, így az első hat oldal után, és meghagyni a dogma dágványában dagonyázni a kedves írót és elhivatott olvasóit. A dogmával ugyanis az a nagy helyzet, hogy nem lehet vele vitatkozni. Akkor pedig marad egyáltalán értelme kérdéseket felvetni a dogmával kapcsolatos egyéb problémákra? Tekinthetem vallásfilozófiai műnek azt a könyvet, ami leszögezett kijelentések mentén magyaráz nekem valami merőben elméleti szüleményt?
Miután meghánytam-vetettem magamban ezt az alapvető kérdést, arra jutottam, hogy csak el kell olvasnom a könyvet, hogy választ kaphassak. Ha a műben a dogmatikus alapok mentén egy vasszilárdságú elméleti rendszert kapok, akkor nincs vita: ez a rendszer így áll, aki ebben hisz, annak van mire felépítenie lelki élete felhőkarcolóját. Ha viszont önellentmondásokra, logikátlanságokra lelek, akkor egy feltételes módú vita indítható, és akár egészen az alapokig visszafejthető a szellemi mondanivaló. Az alapvető dogmák „tiszteletben tartásával” értékelhető az író munkája, a könyv felépítése, szellemi tápanyagtartalma. Erre fókuszálva láttam hát neki a továbbolvasásnak, és innentől tollal a kezemben dolgoztam fel a fejezeteket.
A bűn, mint fogalom körüljárása után a könyv végig azt fejtegeti, miként kell a hívő kereszténynek a bűnhöz viszonyulnia, mi az, ami Krisztus követésének számít és mi az, amit odáig meg kell tennie a bűnös léleknek, hogy megszállhassa a szentlélek.
Minthogy egy elejtett megjegyzés erejéig azt is elárulta a szerző, hogy az ősbűnnek az önzés számít, volt mihez asszociálnom az evangéliumi és ó testamentumi idézetek, példázatok és azok magyarázatainak olvasása közben. Sajnos a huszonegyedik századi adoptáció ellenére erősen hímsoviniszta beállítottságot éreztem, a nők, a női szerepek egy jottányit sem mozdultak az ókorban született bibliai szemlélettől. Talán csak annyit, hogy már nem feltétlenül Éva az ősbűn okozója, hanem ebben a magyarázatban Ádám kezdi el azonnal ráfogni az Úr előtt a megtörténteket. A tízparancsolatot is úgy szemléli, mint előképet a jézusi tanításokhoz, amibe ugyebár a hazugság nem került bele, de a mai, szabatos párkapcsolatok, a szexuális felvilágosultság kész fertőnek számítanak.
Kissé zavaros, ahogyan fejtegeti, miként születünk eleve bűnös lélekkel, ami igazából a testi bűnök miatt bűnös. Ha egyszer a test a bűnök oka és hordozója, akkor ezt miért keveri a még csak nem is definiált lélekkel? Ha pedig a testi bűnök sorolásába kezd, akkor az ivás, az agresszív viselkedés, az önuralom hiánya miként kerül egymás mellé? Hogyan lehet ezzel együtt említeni a lopást? Biológiai szükségletek és nevelésbeli, szocializációs hiányosságok keverednek itt.
Az ölés viszont hiába számít főbűnnek, a halálbüntetéssel kapcsolatosan már nem volt egyértelmű állásfoglalása a szerzőnek. Mintha az isteni törvények mentén hozott jogalkotás megengedő lehetne ez irányban. Mintha komoly ellentét feszülne az öléselleniség és Krisztus kereszthalála között. Bár hosszan taglalja az isteni törvény és az emberi jog közötti párhuzamokat és ütközéseket, végig megtart egy olyan távolságot, amivel elkerüli a véleménynyilvánítást.
Ellentmondások pedig szép számmal akadnak.
Rögtön egy igen meredek képzavar egy döglött macskával:

„Egy macskát csak akkor lehet rávenni a sárban való dagonyázásra, ha előbb megölöd!”
Inkább nem próbálom ki. Szent meggyőződésem ugyanis, hogy egy döglött macskát már az ég adta egy világon semmire sem tudnék rávenni. Ennek kipróbálásáért inkább nem esek az ölés vallási és az állatkínzás emberi jogi bűnébe.

A megfogalmazás hibáján túl még akkor sem érthető számomra ez a példázat test és lélek kapcsolatáról, ha megpróbálom szimbolikusan értelmezni. A test determinál némi biológiai szükségletet, amin egyszerűen nem tud túllépni a lélek, bármennyire is emelkedett. Csak azért a bűnök közé sorolni ezeket, mert anno egy ókori irat így találta jónak… hát, mára bizonyára a kihalt fajok sorát szaporítanánk a Földön, ha Jézus után az emberiség szó szerint megváltásban részesül.
Egy szó, mint száz: jóval szofisztikáltabban kellett volna felépíteni a bűn fogalmát, és annak megnyilvánulási formáit a könyvben. Így eléggé durva lépésekben jutunk egy olyan kinyilatkozásig, ami szerint a gyermeki ártatlanság tulajdonképpen az elemi gonosz állapot, az egyetlen jó pedig az igazságosság. Ez utóbbi kifejtésére azonban az első fejezetekben még nem kerül sor. Ehelyett a bűn eredetéről kezdődik egy hasonlóan kusza, Ezékiel 28:12-13 alapján kifejtett magyarázkodás, Lucifer eléggé profán bemutatásával. Hamar ellentmondásba kerül az alig három oldallal korábban fejtegetett gondolatokkal az emberi természetről. A változatlanságból miként jött a változás? Miért nem tud választ arra, mi is történt valójában Luciferrel? Miért kell dogmatikusan kijelenteni erről, hogy gonosz?
Válaszok nincsenek, csak logikátlanul sorjázó kijelentések.
A probléma kifejtése egy oldalnyira sikeredett, amiből számomra az jött le, hogy az öntudatra ébredés volt az a hatalmas változás, amiért Lucifernek szárnyaszegetten kellett aláhullani. Ebből kiindulva pedig a bűntelen emberiség élete nagyjából úgy képzelhető el, mint egy kifejlett rovarállamé, ahol a Jóisten-termeszkirálynő a feromon-igével irányítja a sok tudatlan (termesz)dolgozót… nem a Szikra kiadó újra nyomott klasszikusainak egyikét olvasom éppen?!
Tovább haladva sem kaptam megnyugtató választ a bűnről. Ha minden az Isten teremtése, akkor a bűn is az. Hiába próbáljuk meg elképzelni Isten hiányaként, a Mindenség attól mindenség, hogy mindenütt ott van. Ha pedig ilyenformán visszavezethető a bűn isteni eredete, akkor én hajlok arra, hogy mint minden más teremtményét – Luciferestől, krampuszostól, bűnöstől együtt – alapvetően jónak tartsam. Az egó, az öntudat, a környezettől való elkülönülés képessége mind-mind áldás. A könyvben sorolt példák – a darázsfészek, a rákos daganat – még csak párhuzamba sem állítható a bűnnel, hiszen ezek egó nélküli, azaz az eredendő bűntől teljesen mentes létezők. Logikailag levezetve, a bűntelenséget igazából lobotómiával érhetné el az ember. Onnantól pedig ennek az egész kérdéskörnek egy korosabb patkány is nagyobb figyelmet szentelhet, mint az a bűntelené vált, nyáladzó izé…
Demivelhogy a bűnt, mint olyat szerintem nem ok és cél nélkül teremtette Isten, én inkább nem olvadtam fel a boldog öntudatlanságban, hanem tovább olvastam (ÉN) a könyvet, hátha indirekt módon rájöhetek, mégis miért is jó, hogy eredendően bűnösök vagyunk. Túltettem magam az oldalakon át következő, súlyosan demagóg kijelentéseken, mint például, hogy „Nem tudunk megtanulni jónak lenni”, „egyedül Isten jó”, „Az énközpontúság a bűnös élet lényege. … Az ilyen életben az ember csak bűnt képes elkövetni… ”, és azon, hogy bár logikusan a szabad akarat és a személyiség is Isten adománya, mégis következetesen ez az eredendő bűn, amivel születünk. Még akkor is, ha egy újszülött kb. annyi szabad akarattal rendelkezik, ami a szopcsizáshoz és a síráshoz elég, míg a személyiség kialakulása egyeseknél életük végéig várat magára… de sebaj, mert a következő fejezet végre az igazsággal foglalkozik!
Miután jól lebeszél minket a mártírkodásról és önsanyargatásról azzal, hogy ezek bár ellentétei a testi élvezeteknek, mégsem vezetnek el az igazsághoz, még tovább degradál minket azzal, hogy már akkor is bűnösök vagyunk, ha egyáltalán elképzelünk valami olyasmit, ami a bűnhöz kapcsolódik. Pl. nem kell gyilkolnunk ahhoz, hogy bűnbe essünk, elég csak gyűlölni hozzá valakit. Tökmindegy, hogy ezért a másik mit tesz. Szóval, megint kezd a szerző kissé szembe menni az ember, mint faj, biológiai működésével. Ismét csak a lobotómia marad a bűntelen élet egyetlen lehetőségeként…
Közben persze egy pár példázat és idézet is közbeékelődik, így az okfejtés egyre inkább egy antropomorfizált, felhők között lakó nyári Mikulásról szól, akit „jóindulatra bírni” próbálunk, mikor úgy élünk, ahogy „Isten elvárja tőlünk”. Az antropomorfizálás egyébként végig egy furcsa eszköze maradt a könyvnek, ami miatt többször megkérdőjeleződött bennem, hogy a szerző felnőtt olvasóknak szánta-e a könyvét. Nagyjából a Télapóval együtt illik elvetni az ilyen nagyszakállú képzelődéseket a felsőbb entitásokról. Akinek Jézus, mint testbe zárt példakép nem elég jó a keresztény istenkép emberi aspektusainak megjelenítéséhez, annak még a képes bibliai olvasmányok valók, nem vallásfilozófiai okfejtések.
Másik igen visszatetsző jelenséggel is találkoztam itt, az igazság felfedezése közben: a zsidóság, az izraeli nép alsóbbrendűként beállításával. Ezt még akkor is aljas dolognak tartom, ha egyébként a magyarázat eszközeként használva arra akar rávilágítani, mi a különbség az ó szövetség törvényei és az újszövetség evangéliumai között. A fejezet végén pedig még mindig nem tudtam eldönteni, mi az igazság: Ha szenvedünk a testi valónk biológiai igényeinek megtagadásától, vagy, ha rossznak tartjuk a testi igényeink kielégítését, és ezért bűntudattól szenvedve élünk?
A két Ádámról szóló fejezetben is olvastam néhány érdekes gondolatot:
„Egyetlen ember volt engedetlen, és emiatt lett a sok bűnössé. Ez nem tűnik túl igazságosnak, csakhogy ez nem igazságosság kérdése! A világegyetem törvénye, hogy mindennek következménye van: az ember döntései kihatnak utódaira is.”
Az addig rendben van, hogy a döntések következményei kihatnak a jövő generációkra. Ezt bárki tapasztalhatja. Viszont, a világegyetem törvénye miért nem igazságos?! A világegyetem törvénye isteni törvény, és ahogy az már korábban kijelentésre került, az igazságosság a jó. Rögtön a 12. oldalon leszögezésre került. Az ősbűn tehát teljesen igazságos módon vetül Ádám minden leszármazottjára, továbbra is csak az a kérdés, hogy maga a bűn mennyire rossz az embernek? Lehet-e a szabad akaratunkból eldönteni, hogy a bűnt, a szabad akaratot, mint Ádám áldását, vagy Ádám szenvedését vesszük magunkra? Végezetül pedig, hol marad Éva? Az anyaságról, a szülésről, az asszonyi sorsról is hosszan értekezik a Szentírás, ennek 21. századi változásai, a női szerepek megújulása szerintem kihagyhatatlan lett volna abból a könyvből, ami a bibliai tanítások korszerű magyarázatát vállalja fel. Sajnos azonban Éva felől kielégületlen maradtam.
A következő nagy fejezet a lélek bemutatását vállalta fel – meglátásom szerint nem túl nagy sikerrel. Rögvest egy degradáló kinyilatkozással minden más földi lény fölé emeli az embert – annak ellenére, hogy ugyebár születetten bűnös lélekkel rendelkezünk. Tehát se kutya, se delfin nem érhet fel az ember bűnös lelkéhez, de a rovarállamok aztán már tényleg eszünkbe se jussanak! Még akkor se, amikor azt olvassuk, hogy a tudatunk lehetővé tette, hogy uralmunk alá hajtsuk a bolygót. Mintha nem épp attól szenvednénk, hogy a hatalmas nagy eszünkkel sikerült gallyra vágni a saját természetes környezetünket. Szívhatjuk a füstöt, ehetjük a vegyszert, ihatjuk a mérgeket. Mindezt tehetjük egy olyan társadalmi berendezkedésben, amiben az egyetlen köztiszteletnek örvendő isten a pénz, a kiváltságos egy százalékot pedig a demokratikus értékrendek mentén adósrabszolgává tett milliárdok szolgálják ki.
Kissé tehát szkeptikusan olvastam a sorokat, főleg, miután a teremtést, mint a Bibliában leírt mesét, teljesen szó szerint kéri elfogadni a szerző. Meg a feltámadást. A 21. században! A genetika, ökológia, minden tudomány a maga eredményeivel mehet a francba, ne akarjuk tudni, hogy a halál után elbomló agy információi hogyan és miként, de majd a Jóisten akaratából egyszer majd visszatérnek… Mert ugye a személyiség azért még egy megőrizendő dolog, akkor is, ha az ego és annak öntudata eredendően bűn…
„Test nélkül a lélek működésképtelen, Isten azonban egy napon új testbe helyezi majd. Az igazaknak egy sokkal jobb testet fog adni, mint a jelenlegi, de a személyiség azonos marad. Ugyanaz a személy fog visszajönni a feltámadáskor, nem csak egy klón!”
Azt gyanítom, mindezek a feltámadásról szóló mesék igazából azoknak a babonás bűnösöknek kellenek, akik a hatalmas és uralkodó egójuk miatt félik a halált, és az ezzel együtt járó személyiségvesztést. Így azonban a szerző belebukik az első fejezetben fejtegetett gondolatmenetébe, amiben az egó az eredendő bűn, a lélek halálát jelentő állapot. Ott még a bűnös ember egyetlen esélye az volt, ha az önző egóját felajánlja Istennek, és az isteni törvények szolgálatába állítva lényegében lemond az önálló személyiségről. Személyiség és önzés nélkül viszont nincs lehetőség az öntudatos gondolkozásra sem, így ugrott az öntudat, ami lényegében a lélek.
Tehát vagy bűnösök maradunk, és hisszük a feltámadás-mesét, amit persze így esélyünk sincs kiérdemelni, vagy jöhet a lobotómia…
Én inkább elfogadom, hogy egyéniségem egyszeri és megismételhetetlen, aminek az agyam halálával vége van, hacsak nem szkennelik fel a tudatomat valami szuperszámítógépbe… a feltámadás meg a birkáknak szóló tündérmese. A lelki életem fejlesztése pedig nem egy ilyen mese miatt marad fontos a számomra, hanem azért, hogy az önző egóm egy közösségi egóvá fejlődhessen, amivel a gyerekeim, a jövő generációk boldogulását szolgálhatom. Ezt a könyvet olvasva sem találtam ennél észszerűbb és magasztosabb célt.
Ám ezek után már nem hagyhattam ki, hogy mit ír az Isten lelkéről. Ez a fejezet is antropomorfizálással és némi hallucinációk bibliai idézésével vezette fel a nagyszerű következtetést, miszerint Isten lelke (azaz tudata) mindenütt jelenvaló. Aki pedig megvilágosodik, az ezzel a lélekkel egyesül. Mivel én még egyetlen emberrel sem találkoztam, aki hirtelen mindenütt jelenvalóvá vált volna, lehet, ez a megvilágosodás, a jézusi tanok elhozatala, és a kereszt általi megváltás nem volt egy sikeres projekt. De éltem a gyanúval, hogy talán csak én látom rosszul az elmúlt kétezer esztendőt, így inkább olvastam tovább.
A krisztusi élet és a lélek párhuzamba állításánál nagyon hamar olyan gondolatok kerültek a szemem elé, amik teljességgel szembe mentek a tíz oldallal korábban olvasottakkal:
„Természetesen sok keresztény azt gondolja, hogy a lélek egy önálló, egyéniséggel bíró valami, amely halálunk után saját, tudatos életre képes. Azt hiszik, hogy az ember halálát követően – miután testi funkciói végleg leállnak – lelke egy transzcendentális világban él tovább. Ez azonban egy hamis nézet, amit a Biblia nem támaszt alá, ráadásul számtalan tévtanítás eszmei alapját képezi, pl. hogy az ember közvetlenül halála után megkapja jutalmát, és vagy a mennybe, vagy az örökké égő pokolba kerül.”
Tehát mindez hamis nézet, de azért a feltámadásban hinni kéne…
Persze a tudományos, orvosi megközelítés sem elfogadható, miszerint a lélek csupán agyi áramkörök funkcionális tünete, de a korrekt, bibliai meghatározással végül adós marad a szerző. Valahol a babona és a tudomány között sejthető az elfogadható tartomány. Ám hiába erőltetem az agyam, csak nem jut eszembe, hol olvasható a lélek definíciója a Bibliában…
Mivel azonban az egyik nem definiált fogalom magyarázza a következő fogalmat, az Isten Lelkét, inkább visszamenekülök a korábban már elfogadottá tett Tudat=Lélek alapvetéshez.
Nagyvonalú magyarázatokat követően, néhány dogmatikus kijelentés ismerteti velem, hogy a testi gondolkodás szüli a bűnt, a lélek lakhelye a szív, ami szüli a testi gondolkodást, ám mindez a megtérés után is megmarad. Ebből számomra az következik, hogy a hit csupán gondolkodásmód-béli különbség.
Még meredekebb kijelentés, hogy „az embernek születésétől fogva gyenge, énközpontú, velejéig romlott természete van. Önmagától képtelen ez ellen bármit is tenni.” Ezek után szívesen olvastam volna valamit arról, hogy mégis, mi tartja vissza ezen kis szörnyszülötteket az öléstől, lopástól, paráznaságtól? Merthogy nem sok így viselkedő kisgyereket és kölyökállatot láttam eddig, tehát valami kényszerítő erő mégiscsak visszafogja őket a bűnös viselkedéstől.
Rögvest ezután egy újabb eszmefuttatás szerint az örökéletű lélek tulajdonképpen nem más, mint az egyén gondolkodásmódja. Persze a krisztusi gondolkodásmódot csakis Istentől nyerhetjük el, annyira természetfeletti. Érdemes azonban küzdeni ezért, mert „az ember lelke azonos az ember életével, az Isten lelke azonos Isten életével”, és bizony az ember halandó testben van. Tehát ezek szerint az embernek alapból még sincs halhatatlan lelke.
Persze, ha onnantól kezdve nem vétkezhetünk, hogy megszállt bennünket a szentlélek, akkor ismét felvetődik a kérdés, hogy Lucifer, aki Istenhez a leghasonlóbb, miként tehette ezt meg mégis? A szabad akarat nem volt osztályrésze az angyaloknak…
A nevelés sem sokat ér, ha nincs hozzá egy kis krisztusi behatás. Ha úgy nézzük, inkább káros a sok leírt okosság, mert a megtért lélek többé már úgyse vétkezik, a többi szócséplés meg csak félre viszi a népeket. Tehát semmi értelme a nevelés-oktatásnak, hiszen: „a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít” (2Korinthus 3:6) és „az ÚR [Jézus] pedig a Lélek” (2Korinthus 3:17). De azért az ige nagyon fontos, és tanulmányozni kell az Írást, hogy segítsen meglelni Krisztust. Csak azt nem értem, hogy ha a tudat a lélek és ezt kapjuk meg isteni minőségben Jézustól, akkor miért nem kapunk eleve egy olyan tudatot, ami már a születéskor hordozza az igét? Vagy lehet, hogy ez pont így van, és ez magyarázza, miért beszélhetünk gyermeki ártatlanságról? Inkább hajlanék ezt elfogadni, mint azt, hogy születésünktől kezdve egy parázna rablógyilkosként várjuk, hogy a testi adottságaink kifejlődjenek annyira, hogy ki tudjuk élni bűnös vágyainkat… de akkor ezt mi és hogy rontja el?
Ennyi ellentmondás és nehezen értelmezhető kijelentés után ideje összefoglalnom az eddig elfogadható tényeket, amikre építkezve tovább haladhatunk:
A könyv első hatvan oldala tehát elfelejtette a női áldozatokat, lealázta a zsidókat és még csak említésre sem méltatta az iszlám, buddhista, taoista világvallások ide vágó tanait. A bűn az öntudattal, a vétkezés az egoista gondolatokkal, a lélek a tudattal szinonim, viszont bőven akadtak ellentmondások a feltámadással, a túlvilági élettel, a megvilágosodás hatásaival kapcsolatban. A bűnnel kapcsolatosan sem lett tisztázva, mi a lélek bűne, mik a test biológiai szükségleteiből eredő bűnök és hogy az egyes törvények megszegése mikor bűn, és mikor engedelmesség. Nem tesz le szilárd voksot az ember által kiosztott halál bűnös mivolta mellett. A Biblia számtalan helyen említ Isten nevében elkövetett gyilkosságokat, háborúkat, amik szembe mennek a tízparancsolattal, a jézusi tanításokkal. Mégis, a törvények megszegőinek kivégzése mintha teljesen rendben lenne, még csak ki sem tér a halálbüntetés kérdésére.
A könyv második nagy részegysége a kinyilatkoztatást magyarázza, hasonlóan meggyőző stílusban, mint korábban a bűn természetét. Rögvest a legelején szembe állítja egymással Jánost és Mózest, amiből logikusan azt kell levonnom végül, hogy József hazudik; jobb, ha féljük Isten hatalmát, és meg se próbáljuk reávetni szemünknek világát. Isten jó fej, amiért inkább ködbe burkolózva, kiválasztottjainak háttal fordulva, avagy égő csipkebokor mögül szól. A megvilágosodást, mint transzcendentális folyamatot teljesen földhöz ragadt, profán képekkel helyettesítve írja le. Megint kisiskolás olvasókönyvnek tűnik David Clayton írása.
Nagyon bátran kijelenti azt is, hogy Jézus sohasem vétkezett. Ha csak a Bibliában olvasható történetekre gondolunk, máris ott van a dühkitörése a templomban a farizeusokkal, vagy a termést megtagadó fügefával szemben. Egyébként egy sor se árulkodik arról, hogy mi történt vele gyerekkorában. A Szentírás egyetlen helyen sem ír olyat konkrétan, hogy Jézus sohasem vétkezett. Ellenben megkeresztelkedett, ami azt jelzi, hogy neki is újjá kellett születnie Krisztusban, és ez máris nagyon érdekessé teszi az egész helyzetet…
Bizonyára vannak agresszióra képtelenül született gyermekek, és bizonyára orvosi elnevezése is van az ilyen idegrendszeri elváltozásnak, ám nem hiszem, hogy a biológiailag egészséges, életképes emberek közé tartoznának. Krisztus természete tehát nehezen elképzelhető egy már születésétől adott személyiségnek, az viszont nincs a Bibliában, hogy milyen nevelés, oktatás és személyiségfejlődés során alakult ki. Csakis a kész példa van előttünk, az oda elvezető utat pedig mindenkinek magának kell meglelnie. Minden személynek el kell döntenie, hogy az egyéni önzését felváltja-e egy univerzális önzéssel, hogy betölthesse őt az isteni természet.
Az egyedi önzetlenség megkövetelése a megváltásért a legegyetemesebb önzés Istentől. A legfőbb jó megnyilvánulása az, ahogyan Isten a teremtésén keresztül szereti önmagát: ez a legfelsőbb egó – az isteni önimádat. Aki ezt megérti, ráébred Sátán lényegére is. A könyv, mint az Istenhez leghasonlóbbat említi, hatalmának alapja az önzés gyökere, az én-központúság. Leegyszerűsíti a létezését az ember megkísértésére, szimpla önzésre.
Tényleg ennyi lenne az ördög dolga? Ezért került már az ember bűnbeesése előtt a Pokol trónusára, és egyedül az ember vétkeinek tükrében van értelme a létezésének?
Az egyértelmű, hogy a teremtés része, ez vitán felüláll. Azt sem kérdőjelezném meg, hogy minden, ami isteni, az jó. Isten egyik remeke Lucifer, annyival több és jobb az embernél, hogy elég csak azt meghatározni, amiben különbözik a Teremtőtől. Ez sem nehéz feladat, hiszen le van írva a Bibliában: Sátán nem más, mint aki kételkedik a saját tökéletességében. Márpedig ezzel a Teremtő tökéletességét kérdőjelezi meg, hiszen Sátán a Mindenség része, ráadásul a leghasonlatosabb magához a Mindenhatóhoz. Sátán tehát Isten kétkedése. Isten, amikor megkérdőjelezi a saját teljességét, azzal virtuálisan leválaszt egy részt sajátmagából, hogy mintegy kívülről szemlélve önmagát, válaszokat kereshessen a benne megfogalmazott kérdéseire. Sátán nagyszerű munkája ezeknek a kérdéseknek teret adni, lehetőséget a válaszok megtalálására; lényegében nem különbözik hát Istentől, csupán egy olyan folyamat működtetője, aminek az eredményeként egy virtuális valóság (egy belső én) leválasztódik a tökéletes egészről, miközben a része marad. A teremtés azon kicsi kis eltérése, ami kimozdítja a világot a tökéletes harmónia változatlanságba meredt öröklétéből, és fenntartja a világban az örökös változást. Az angyalok összhangzatában az alig hallható kis puki. Nem a hang a lényeg, hanem a változás, amit elindít. De vajon az ördög dolga meglelni a válaszokat?
Miközben hitetlenkedve figyelem, hogy a Földet benépesített emberiség milyen elszántan szolgálja Sátánt a pénzzel, a háborúival és egyéb önző kegyetlenkedéseivel, én is felteszem magamnak a kérdést: miért hagyja mindezt megtörténni a Jóisten? Milyen magasztosabb, felsőbb cél érdekében történhet meg az a számlálhatatlan tragédia nap mint nap, amivel homlokegyenest szembe megyünk a jézusi tanításokkal? Kell, hogy legyen célja, különben teljesen fölösleges energia és időpocsékolás lenne az emberiség részéről a Sátán buzgó szolgálata. Reméltem, hogy a bűnhöz hasonlóan, erre is indirekt módon találok választ a könyv olvasása közben.
Ezzel a szemlélettel tovább haladva már egészen érdekesnek hatott, amit David Clayton a kísértés okáról írt:
„A kísértések csak akkor kapnak erőre, ha elkezdünk azon töprengeni, mi is történne, ha belemennénk.”
Vitatnám. Mai világunk nem arról szól, hogy esetlegesen, gondolati úton eljuthatunk valami kísértő fantáziálásig. Nem. Konkrétan kisgyerekkorunktól kezdve arcunkba tolja a környezetünk a kísértést. A szexuális csábítás benne van a hétköznapjaink használati tárgyaiban. A pénzisten imádását percenként erősítik a különböző „vásárolj, vagy senki vagy” típusú motiválások. A szexualitás önmagáért való érték, a bosszú egy elfogadott indok, a hatalmi törekvés egy támogatott célkitűzés. Pont az, aki megáll ennek az össztűznek a közepén és elkezd töprengeni az okokról, a további lehetőségeiről, nos, ő az, akinek talán esélye van felülemelkedni a csábításon, a kísértésen. Az egyenrózsaszín vásárló-birka, a divatmacsó és ideálcicája esélytelen.
Jézus megdolgozott a kereszten az emberiség megváltásáért, ám az emberiség ma már alig-alig kér a túlvilági megváltásból. A szentlélek elnyerése egy olyan lehetőség, ami helyett ma mindenki inkább a saját valóságában keresi az egyéni megváltását. Ki a pénzben, ki a hatalomban, esetleg a betonbiztos pozíciójában és a kapcsolatrendszerében, de szinte senki sem a Mennyországban. Ha valamiben, akkor ebben tényleg 21. századi a könyv: egyetlen egyszer sem kecsegtet a túlvilági boldogsággal. Az író is érzi, kétezer esztendő múltával mennyire lejárt lemez ez. A végső feltámadás dogmatikus leszögezése is túlzás, de a lélek tárgyalásánál valamiért nem tudott kitérni előle. Viszont így erőtlen maradt a könyv. Nincs benne a megváltás jutalma. Az „örök élet” és az „isteni lélek”, amihez a megváltás útján juthatunk, eléggé homályos és hiteltelen ígéretek. Nem futkosnak a vízen manapság több száz éves matuzsálemek, akik egy csettintéssel gyógyítják a rákos betegeket. Isten földi helytartói erkélyekről ostorozzák a háborúzó és népeket nyomorgató nagyhatalmakat, miközben a háttérben próbálják elkenni egyházaik pénzmosási és pedofil ügyeit.
Az emberiség itt és most akarja a megváltást, nem valami misztikus mese láthatatlan jövőjében. Az emberiség most ugyanúgy dolgozik a kereszten, mint ahogy tette azt Jézus a Golgotán. Az isteni jóság ugyanúgy elhagyta az emberiséget, mint akkor, ott a Megváltót. Krisztus azonban a könyv szerint emberként is jóságos maradt, nem hagyta sem az önvédelem agressziójának, sem az ördög csábításának, sem az emberi test követeléseinek, hogy önzetlenségéből kimozdítsa, és ezáltal teljesítette be a megváltást. Nem tudom, az emberiség miként lesz képes ezt utánacsinálni, vagy mi lesz a sorsa, ha mégsem sikerül.
Számomra az a bökkenő, hogy a végén Jézus meghalt. Ha emberként halt meg, akkor az emberi halál következményeként ő is a feltámadásra várhatna, ki tudja meddig. Minthogy azonban harmadnapra feltámadt, valami mégsem stimmel a könyv állításával. A Mindenhatónak a Sátán és Teremtő fele megküzdött Krisztusban és a nyertes fél hozta vissza az emberi testet az életbe, hogy majd végül látványos mennybemenetellel érhessen véget a földi pályafutása.
De vajon ki nyert?
A könyvben a megváltás tervéről olvashatjuk, hogy az erkölcsi törvények áthágása halált hoz az elkövetőjére. Logikusan az vezethető le, hogyha az eredendő bűn az ego, ami ugye isteni eredetű, a halál oka pedig a bűn, akkor az öntudat együtt jár a haláltudattal. Ebből első megközelítésre az következik, hogy csak az öntudatlan ember nem tud a saját, elkerülhetetlen haláláról. Ez sajnos minket, tudattal rendelkező olvasókat vajmi kevéssé vigasztal. Kevesen választanák a könyvet olvasók közül a lobotómiát, csak azért, hogy megszabadulhassanak a haláltudatuktól.
Ennél jobb terv kell a megváltáshoz. De egyáltalán miért van szükség a megváltásra?
Az ó testamentumban még csak várják a majdani Megváltót. Adottak az isteni törvények és a haláltudat. Aki vét a törvények ellen, az megismeri a bűntudatot. A bűntudattól meg lehet ugyan szabadulni áldozattal, de a bűntől nem. Itt a könyvben megint összekavarodik az isteni büntetés és a társadalmi jog. A szövegben a bűn isteni büntetése a halál, pedig az egy természeti törvényszerűség. A változás egyik velejárója. A bűn, ahogy azt már fentebb levezettük, a haláltudatot hordozza magában büntetésként. A társadalmi jog tud büntetésként halált kiszabni, és bizony a könyv egy árva sort sem ír arról, hogy ez a fajta emberi önrendelkezés, amivel felülírja a tízparancsolat egyik törvényét, mégis, milyen megítélés alá kerül Isten szempontjából. Van-e bűnbocsánat a halálbüntetést kirovó bírónak, az emberi ítéletet végrehajtó bakónak? Logikusan nincs.
Ám könnyen belátható, hogy mekkora lelki emelkedettség kell a bűnös emberiségben ahhoz, hogy akár csak a bosszú vérgőzös mámoráról lemondjon. Évezredek óta foglalja törvényeibe az ember az ehhez való jogát, és a mai napig élteti a filmipar, mint alapvető motivációt. Dicső, keresztény országok sorában hallani sem akarnak a halálbüntetés megszüntetéséről, a nem keresztény országokról meg már ne is beszéljünk!
Ez az összemosás azonban eléggé átlátszó és gyenge lábakon álló megoldás ahhoz, hogy az emberi halálosztásnak isteni eredetet biztosítsunk.
Igazából azonban az ó testamentumi társadalom számára nincs igazi eszköz, amivel a törvények betartására szoríthatná a tagjait. A haláltudat adott. Ez azonban az önző egyént arra sarkallja, hogy mindazt az időt, amit öntudattal tölthet a létezésben, minél több örömmel töltse meg. Vágyai kielégítése a legfőbb célja, akár mások korlátozása árán is. Akár bűnök elkövetésén keresztül. Amíg megúszhatja büntetés nélkül, amíg remény van rá, hogy a büntetés mértéke kisebb lesz, mint a bűnnel megszerezhető öröm, addig sajnos az ember a bűnt választja. Ha pedig a büntetés elveszi a lehetőségét a további örömszerzésnek, mert pl. kasztrálják, kiégetik a nyelvét, csonkítják – azaz a szemet szemért elven okoznak neki maradandó hátrányt –, akkor maga az élet veszíti el számára az értékét, ami miatt motiválhatatlanná lesz, avagy képtelenné válik a munkára, szaporodásra. Ezzel a társadalmi értékét veszíti el. Ebből a dilemmából hamar megszületett az a természetes, ám inkább állati szintű megoldás, hogy a populációra káros egyedeket ki kell szelektálni. Ha nem lehet száműzni, ha a méltó büntetés értéktelenné tenné, egyszerűen halállal kell büntetni. A társadalom további hajlamos tagjai számára pedig elrettentő példának kell állítani, ezért aztán a kiűzést, a kivégzést gyakorta kísérik kegyetlenkedések, kínzások és meglehetősen nagy nyilvánosság.
Ehhez képest a könyv egy nyakatekert példázaton keresztül azt magyarázza, hogy az erőszakszervezet, a halálbüntetés ígérete igazából egy óvás attól, hogy az emberek elkövessék a vétkeiket az isteni törvényekkel szemben. Merthogy az még mindig jobb, ha a pap feloldozása után a bűnös nyakára szorul a hurok, minthogy bűnös lélekkel elkárhozna. Ezzel azt a képet festi elénk, mintha Istennek versengenie kellene a Sátánnal: „Istennek határt kellett szabnia a bűnnek, mert különben az emberiséget teljesen hatalmába kerítette volna”. Ez abból a félrement okoskodásból következik, ami a bűnt, mint valami betegséget, a halál okának tette meg. Pedig az eredendő bűn, az öntudatra ébredő egó csupán arra ébresztette rá az embert, hogy a földi léte véges, a testi változások, az öregedés halállal végződik.
Még egy hármas felosztást is kapunk, ami elmagyarázza, miként lépkedhet az ember a saját lelki fejlődése során az „Isten, mint szigorú betartató” képzettől a „törvényekkel irányító kegyes Isten”-en át az „isteni lélek a lényeg”-ig, a megváltásig, és ezen keresztül a bűntelen életig. Van benne valami, csak ez inkább az ember oldaláról, a primitív istenképzetek fejlődését bemutatva érthető, nem valami vallásfilozófiai lépcsőként. Nem ad feloldozást a halálbüntetés problémájára. Így viszont nagyon kétséges, hogy amikor Krisztust emberi ítélet alapján halálra ítélik, sőt, ezt végre is hajtják rajta irgalom nélkül, akkor tényleg azt a munkát végezte be a kereszten, ami az emberiség megváltásához vezetett. A könyv állítása szerint Isten megbocsátott az emberiségnek, amikor az ember megölte a hozzá küldött fiát. Hogy ezt miért tette, azt megint egy igen-igen nyakatekert magyarázattal igyekszik elfogadtatni a könyv. Állítólag az ó szövetségben a bűnbocsánatot az ember egy áldozati állat vérével nyerhette el az Istentől. Rémlik valami történet, ahol Isten Ábrahámtól saját Izsák nevű fiát kéri áldozatul, az öreg pedig minden további nélkül meg is tenné az emberölést… majd ezen keresztül eljutunk odáig, hogy a legfőbb bűn bocsánatáért a legnagyobb áldozat nem is lehet más, mint maga Isten fiának vére. Tehát ez a nagyon primitív, Legyek Urát idéző totemimádásos rituálé ad magyarázatot arra, miért tekintheti a Jóisten megváltásra érdemesnek a pár ezer év alatt ilyen lelki magaslatokba fejlődött emberiséget – amelyik továbbra is tesz a tízparancsolatra, és az ölés bűnébe feledkezve szelektálja a saját populációját.
A hosszú oldalakra nyúló magyarázat mindezek tetejébe pompásan szembe megy egy alig húsz oldallal korábbi kinyilatkozásával:
Ha Jézus csak Ádám sarja lett volna, akkor Ő is csak ezt tudná továbbadni. Ahhoz, hogy életet adhasson, nem e világból valónak kellett lennie. Egy másik nemzetségből kellett származnia, hogy egy új elemet vihessen az emberi életbe. Sőt, Jézusnak teljességgel isteni lénynek kellett lennie!! Ugyanis csak egy Istennel egyenlő isteni lény adhat olyan életet, amely tökéletesen igaz, és amely nem pusztán szabályoknak engedelmeskedik, hanem önmagában, természetéből fakadóan tiszta, igaz és szent.” – írja a 97. oldalon, miközben a 79. oldalon szó szerint ez áll:
Jézus valójában félretette isteni hatalmát és dicsőségét. Emberként jött Földünkre, az emberi lét minden korlátozását vállalva. Ő asszonytól lett (Galata 4:4), és testében ő is attól a genetikai romlástól szenvedett, amelyet Ádám bukása hozott az emberiségre, illetve eljövetelekor már négyezer éve halmozódott. Genetikai örökségét tekintve teljes mértékben közülünk való volt, valóban Ádám nemzetségéhez tartozott.
Ilyen lényeges kijelentésekben legalább lehetne egységes. Nem mindegy ugyanis, hogy miként halt meg Jézus, hiszen ez határozza meg, miként és miért támadhatott fel harmadnapra. A Mindenható munkájának melyik oldalát építette a visszatérésével? A könyvben olvasható megváltás tervét, vagy a Sátán számára akarta átengedni a gyilkosait?
Ha a megváltás tervét, akkor van egy hatalmas kérdőjel a halálbüntetéssel kapcsolatban, amit ez a könyv nem válaszol meg. A tízparancsolat elleni vétek halálbüntetést érdemel, ám a jogalkotásban már mégsincs értelme, mivel az nem nevelő hatású. Az ellentét feloldásához dogmatikusan kijelenti, hogy a halált a bűn okozza, amit az ember Ádám óta hordoz a génjeiben, és csak Jézus oldozhatja fel alóla. Jézus egymaga váltotta meg az emberiséget a kereszten, méghozzá úgy, hogy levetkőzte minden isteni tulajdonságát, majd emberként is megmaradt jónak, önzetlennek, miközben kínhalált halt. Ezáltal mindenki atyjává lett, és aki követi az ő példáját, annak át tudja örökíteni az isteni lelket, amivel újjászületve a megtért ember megváltásban részesül. Az ilyen isteni lelkű ember megszabadul a haláltól, és bebocsátást nyer a földi élete után a Paradicsomba. Mármint a Biblia szerint. A könyvben csak a feltámadásról esik szó, amikor minden ember egy jó testben, az eredeti személyiségével visszatér egy örök életbe. Mivel erre a jutalomra még csak közvetett bizonyítékok sincsenek, továbbá sem vízen járó, sem holtakat feltámasztó emberek nem kerülnek ki az egyház neveléséből, erősen kétséges, hogy ez így igaz lenne.
Ha azonban azt nézzük, hogy a szeretet és az önzetlen jóság földi megtestesítőjét egy római bíró halálra ítélte, a kiválasztott nép pedig hagyta végrehajtani rajta az ítéletet, akkor Isten a tízparancsolat megszegéséért simán átengedhette az emberiséget Sátán szolgálatára. Akkor Jézus feltámadása fölöttébb emberi vágyak megszólaltatásáért történt, amikor tanítványainak az egyház megalapítását adta feladatul. Akkor a Mennyország ígéretét már a testi vágyak, a hatalom és a vagyon hajszolására kész embereknek teljesen fölösleges volt fölajánlania. Az megmarad a keveseknek, akik lelki fejlődésük útján elértek odáig, hogy egójukat lecseréljék az isteni lélekre. Az elmúlt kétezer esztendő pedig nagyszerű példák tárházát kínálja arról, hogy az ember mire képes a hatalomért, a pénzért és a földi örömökért. Ebben az egyház vezető-szervező szerepet játszik egészen napjainkig.
De mi lehet az a munka, amiben az emberiség immár több ezer esztendeje kínnal és vérrel áldozva dolgozik? Milyen kérdések fogalmazódhattak meg a Mindenhatóban? Milyen kétségek merülhettek fel a legmagasabb értelemben? Mi célból kell ez a földi pokol Sátán uralma alatt?
A könyv természetesen az első verzió, a megváltás terve mellett teszi le a voksot, és ennek a problémának mentén kezdi el boncolgatni az emberiséget sújtó átok természetét, az átok megtörésének módját. Feltételezi, hogy Lucifer megmérgezte valamivel a teremtést „ami nem tartozott az eredeti tervhez”. Ezzel simán megkérdőjelezi Isten mindenhatóságát. Kijelenti, hogy Lucifer szerint „Isten nélkül jobb lenne az élet”, továbbá, hogy bolondság magunkban kutatnunk Isten után. Mintha az ember nem a teremtés része lenne, ami által kell, hogy legyen bennünk is valami isteni. Márpedig, ahogy ezt ugyanez a könyv a 48. oldalán alaposan kifejti Istenről: „Ő maga van jelen mindenütt, Lelke által!” David Clayton szerint „Isten nem akar olyan világegyetemen uralkodni, ahol Ő nem kívánatos személy”. Mintha személy lenne, aki megválogathatja, hogy Mindenhatóként hol uralkodik és hol nem. Továbbá a „A szabad akarat révén szabadította fel magát az ember Isten felügyelete alól, s most ugyanez az akarat tartja fogva rabszolgaként, Isten pedig nem tud közbelépni.” Ezek szerint a Mindenható csakis az ember akarata által mindenható.
Mivel a „hit által üdvözülünk”és „Krisztus kizárólag szent életet képes élni”, ezért „aki valóságosan elnyerte Krisztus igazságát, az Krisztusban tökéletes harmóniában él majd a törvénnyel (Róma 8:4; 3:31; 1János 2:6).” Viszont, mivel „az ó szövetség soha nem volt képes az embert igazzá tenni”, az ezen alapuló kormányzati rendszer „nem Isten végleges terve volt, csupán egy szükségmegoldás”. Ha azonban „az a kormányzati forma, amely a törvény gyámsága alatt tartja az embert, nem kielégítő”, akkor ugyanezért nem léphet túl a keresztény hit az egyedi üdvözítéseken, és nem válhat vallássá, törvényalkotó rendszerré, államformává. Korlátozó eszközként elveszíti az eredeti funkcióját; nem felszabadít a törvény kényszerítése alól, hanem elveszíti üdvözítő voltát. Egyáltalán semmilyen államforma nem elfogadható a keresztény eszmerendszer szerint, hiszen aki részesül az isteni lélekben, annak ösztönös reakciója, hogy a tízparancsolatot betartva cselekszik, ha vétkezik annak csakis a természeti (társadalmi) környezet kényszerítő hatása lehet az oka. Innentől az állam, és annak jogi szabályozó rendszere számára fölösleges, hiszen az is csak ezeknek az áthágásoknak a büntetését szabályozhatnák, semmi mást.
Viszont akkor miért kellett évszázadokon át, egészen napjainkig a királyságokon keresztül kézben tartania az egyháznak a keresztény államokat? Miért kellett a legszigorúbb jogállamisággal embermilliók élete és halála fölött rendelkezniük Krisztus szolgálóinak és katonáinak? Miféle célért működtek a gyarmatosító királyságok, és azok egyházi hittérítői?
Ahogy haladok előre a könyvben, egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a szerző belekeveredett egy körforgalomba, amiből nem találja a kijáratot, és inkább arról próbálja meggyőzni magát, hogy tulajdonképpen nem is akar többet ennél a körözésnél. Úgy a 100. oldal után ismét visszakerülünk a lélek fogalmához, a jó és a rossz meghatározásához, az ebből adódó emberi és isteni törvényekhez, ezek különbözőségéhez. Azt lassan már értem, hogy a hazudozás és mellébeszélés miért nem került fel a mózesi tiltólistára. Nehéz lett volna betartani, miközben Mózes épp azt meséli, mit csinált a hegyen annyi ideig. Ahogy azt a könyv 160. oldalán olvashatjuk, a féligazságok, a csúsztatások a Sátán nyelve. Még a tízparancsolat sem tehette meg, hogy a Sátán munkáját megakadályozza. De mégis, miért?
Mit okozott az, hogy a teljes valóságtól eltérő képet festhettünk a szavainkkal? Azt okozta, hogy a tudatunkban – az egyéni és a kollektív tudatunkban egyaránt – kialakítottunk egy virtuális valóságot, ami pont annyira térhetett el a megtapasztalható valóságtól, amennyire a kétkedésünk engedte. Az a kétkedés, ami fel tudta tenni azokat a kérdéseket, hogy mi van, ha mégis úgy igaz, ahogy az a másik állítja? Mi van, ha tényleg vannak szellemek? Ha a halál után van egy lélek, ami még megőrzi a személyiségünket? Ha ezeknek a lelkeknek van egy élők számára láthatatlan országa?
Vagy; mi van, ha a betett pénzem egy megelőlegezett gazdasági növekedéshez viszonyítottan kamatozik? Ha a pénzem értékét a következő ötven évben megnyert háborúimhoz és az addig kitermelt kőolajam értékéhez viszonyítva állapíthatnám meg?
Vagy; mi van, ha üzleti befektetésnek tűntetem fel a vállalatomban a legújabb sportkocsim vásárlását? Ha vállalkozásként üzemeltetem az üzletszerű kéjelgést? Ha szerződést íratok alá azokkal, akiken a legújabb gyógyszereimet tesztelem?
Dolgozik bennünk a kisördög, mi pedig szabad akaratunkból dönthetünk, hisszük-e a mesét, a mítoszt, a vallási tanítást, a pap szentbeszédét, a sámán delíriumos halandzsáját, a bankár ajánlatát, a politikus jövőképét, vagy sem. Ha van Hit, akkor arra felépülhet egy egész egyház, állami berendezkedés, azon elindulhat egy tudományos kutatás, egy felfedező expedíció. Ha nincs Hit, akkor a mellébeszélőt jobb esetben bolondnak nézik, rosszabb esetben jön a kiközösítés, megkövezés, máglyán elégetés…
Kitől van tehát ez a virtuális valóságokat létrehozó képesség? Isten áldása, vagy az ördög adománya? Azt nézzük, hogy azt a bizonyos almafát Isten teremtette, vagy azt, hogy az ördög vette rá az emberpárt, hogy belekóstoljon? A Pokol, vagy a Mennyország virtualitása fontosabb?
Ha a könyv szerint mondottakat vesszük igaznak, a hazugság, a féligazság Lucifer tudománya. Az ezen felépült virtualitások mind hozzá tartoznak. Így mindaz, amiről kiderül, hogy nem a teljes igazságot tárják elénk, abban ott van az ördög munkája. Így lesz érthetővé, hogy a keresztény tanítások miért ragaszkodnak még a 21. században is a teremtés mítoszához, a Paradicsom létezéséhez, a Bibliában leírt minden egyes csodához. Miért írnak inkább könyvtárakat megtelítő magyarázkodásokat az erkölcsileg megkérdőjelezhető tettekről, mintsem hogy meghaladottá nyilvánítanák akárcsak egyetlen sorát is.
Nem tehetik meg.
Amint bevallanák ugyanis, hogy bizonyára némi mellébeszélés, szónoki hangulatkeltés volt csupán ez, vagy az a csoda, látomás vagy megnyilatkozás, egy-az egyben Sátánnak adnák át az egészet. Mózes az ördög segítségével fogadtatta el a tízparancsolatot? Máriának a Sátán súgta, hogy mesélje a szűzen fogantatását?
Erre az útra nem tévedhet rá az isteni igazságot hirdető kereszténység.
Én azonban lehetek tiszteletlen, és feltehetem azt a kérdést, hogy mégis, miért kellett az emberiségnek rálépni Sátán útjára? Az isteni, természeti törvényektől eltávolodva, miért kellett egy képzelt világ kitalált szabályai szerint felépíteni egy saját környezetet, aminek legyőzendő ellenségévé lett a természet?
Már az első bibliai kép, a fügefalevélbe ruházkodás jól mutatja, miként kezdte az ember az öntudatra ébredése pillanatában leválasztani magát a természetes környezetéről. A következő kép nem a tűz használata, vagy a lakhelyépítés, hanem a munka. „Orcád verejtékével keresed kenyered.” A munka virtuális megszemélyesítője pedig a pénz. Ettől a két átoktól a mai napig nem tud megszabadulni az emberiség, és ezen az úton haladva, tudományos és társadalmi fejlődésünk lépcsőfokain mászva egyre mélyebbre és szélesebbre vájjuk a szakadékot a természetes létformánk és virtualizált világunk között. Ha Sátán birodalma az, amit Isten a saját természetétől elválaszt, hogy kétkedni tudjon saját tökéletességében, akkor az ember ezt a birodalmat fejleszti Ádám óta. Ebben a folyamatban Jézus megjelenése, tanítása és a kereszten végzett munkája egyetlen eredménnyel járt: Készített egy kiskaput, amin át az emberiség már nem csak a haláltudatból táplálkozó megfélemlíthetőségén keresztül volt rábírható az önző egója feladására, hanem megalkotta a halálon túli élet reményét, a Mennyország ígéretét és a végső feltámadás jövőképét. Az élő, virtuális világának poklában szenvedő bűnös ember végre megnyugvást lelhetett abban, hogy ha a jézusi tanok szerinti önzetlen, társadalomépítő hívővé válik, akkor az egóját átmentheti egy túlvilági virtualitásba, ahol már nem kell a munka és a testi kívánalmak terhe alatt görnyedeznie.

Az eddig olvasottak alapján emberi társadalom nem működhet a természeti törvények szerint mindaddig, amíg a társadalmat alkotó egyének mind fel nem adják az önző egójukat. Addig azonban kénytelenek saját szabályozást kitalálni a virtuális valóságukhoz. A könyv azt magyarázza, hogy a törvény ahhoz kell, hogy általa felismerhetővé legyen a bűn.
Mert a törvény cselekedeteiből senki sem igazul meg előtte, hiszen a törvény csak a bűn felismeréséért van.” (Róma 3:20)
Ha azonban kiemeljük ebből a meséből, akkor a törvények igazából egy egészen jól behatárolható feladatkört töltenek be: keretet adnak a virtualizált világunknak, a természettől leválasztott társadalmunknak, hogy ezek mentén lehetőséget adjon a civilizációnk fejlődésének. Minél fejlettebb a civilizációnk, annál messzebb kerülünk a valódi természettől, amit az isteni törvények irányítanak. Mivel azonban az ember maga megmaradt hús-vér valóságnak, a test kívánságait a természet törvényei szerint ki kell elégítenie, hacsak nem akar elpusztulni. A test fájdalommal, az egó a haláltudattal küzd azért, hogy a test természetes igényeinek kielégítése nehogy elmaradjon. Hajlamosak vagyunk elhinni azt a mesét, hogy a civilizáció fejlődése a testi igényeink kielégítését szolgálja. Hogy a földi szenvedést, a munkát hivatott levenni az emberiség válláról, hogy helyette több időnk és energiánk maradjon… mire is? A természeti erőforrások egyenlőtlen elosztása nem csak a természetben alakította ki a versengést, hanem a társadalmakra is mindig jellemző. A pénz, mint a munka virtualizálása, még jobban kiélezte ezt. Ha a tudományos fejlődésünk, a gépesítésünk az emberi társadalom javát szolgálná, mára már csak gépek dolgoznának, az embernek pedig csak a lelki-szellemi életére és a művészi kibontakozására lenne gondja. Ehelyett az ember mocskosabb pokolban él, mint tette azt a középkorban, és olyan globális szintű problémákkal küzd, mint még soha ezelőtt. A természeti erőforrások egyre igazságtalanabb megosztása az önzés kiteljesedése felé vezet, az egó felülírja a közösségi érdekeket, az elidegenedés társadalmi jelenségekben mutatkozik meg. A jézusi ígéret, a Mennyország egyre kevesebbeket érint meg, hiszen sokkal hihetőbb, evilági beteljesüléseket ígérő mesék bolondítják a népet, főleg a pénzen keresztül. Ám a tudomány fejlődése is egyre csak halványítja a lelki élet fontosságát, hiszen a dogmatikus környezetéből kirángatva, ez a homályosan megfogalmazott valami, a Lélek egyre megfoghatatlanabbá válik. A felnőtté válás, az érett személyiség kialakulása egyre későbbi korra tolódik ki, miközben a családi-, a munkahelyi- és virtuális közösségekben más-más arcukat mutatják az emberek. Gyakran egészen eltérő az élő ember és az internetes közösségi oldalakon megjelenő digitális személyisége.
Korunk fő kérdése ebben a könyvben az lehetne, miként akar, vagy tud a jézusi tanítás megfelelni ezeknek a legújabb társadalmi kihívásoknak. Ide azonban messze nem jutunk el.
A jó hír jobb, mint gondolod! megragad a krisztusi megbocsátás és a hit által elnyerhető megbékélés kitárgyalásánál. Mivel azonban a jó háromnegyedén túljutva egyáltalán nem tudott meggyőzni róla, hogy érdemes elfogadnom a dogmarendszerét, hogy ezáltal egy olyan vasszilárdságú eszmerendszerhez jussak, amire bizton ráépíthetem a lelki életem felhőkarcolóját, immár inkább csak az érdekességekért haladtam tovább. Taoista értékrendszerem hűvös távolságtartásából olvastam az olyanokat, mint „Isten pedig így válaszol: >>Így már van alapja annak, hogy ismét barátok legyünk. Soha nem vártam el tőled, hogy többé egyszer se bukj el, hiszen nyomorult féreg vagy, aki nálam nélkül semmi jót nem tehetsz – de ha elismered, hogy az én segítségemre van szükséged, akkor van közünk egymáshoz.<<
Barátságos.
Volt egy korszak, amikor korlátolt elgondolásaitok miatt a gyermeki érvelésnek engedtem teret, s ennek fényében bántam veletek. Most azonban eljött az ideje, hogy nagyobb világosságot nyerjetek, és jobban megértsétek Istent és valódi szándékait! Isten szeretne nagyobb világosságra vezetni benneteket valódi természetét illetően, de ehhez fel kell adnotok szűk látókörű nézeteiteket!
Ezek alapján nekem egy fejlődési folyamat bontakozik ki, amit a Jóisten vezényel az emberiség számára. A változás azonban nem egy tól-ig folyamat. Ha a Megváltás egy kétezer esztendővel ezelőtti állomása volt ennek, akkor ma egy újabb részfolyamatot végzünk. Akár Sátán munkáját végezzük, akár az Antikrisztus eljövetelét készítjük elő, akár a Végítélet napját várjuk, az sem lehet a végcél. Ha az ember a teremtés koronája, és ez nem csak egy egoista mese, akkor mi jöhet az ember után? A fejlődés, a változás nem áll meg, legfeljebb a mi hús-vér világunk vált valami másra. Talán a gépek fejlesztése, a digitalizálás térnyerése mutatja a jövőt? A következő Megváltás már egy digitális Mennyország ígéretét hozza? Talán Sátán munkája pont az, hogy eljuttassa az emberiséget odáig, ahol képes lesz megismételni a teremtést a saját, digitális virtualizációjában? Vagy az Antikrisztust kell megszülnie ennek a természettől teljesen elrugaszkodott emberi társadalomnak? Esetleg tényleg valami világvége – az emberi világ vége – felé tartunk? Mi bizonyítjuk, hogy a teremtés tönkretehető?
Szerencsére nem keresztényként kaptam kézhez ezt a könyvet. Ha keresztény neveltetésem okán természetesnek venném a könyv dogmatikus kijelentéseit, a végén könnyen úgy érezhetném, hogy Jézus és tanításai mára időszerűtlenné váltak, a túlvilág ígérete elerőtlenedett, és a mai világ tényei azt mutatják, hogy a Földön Sátán uralkodik, az emberiség kínnal és vérrel szolgálja évezredek óta, és akárhová is tart, jelenleg bizonyosan nem a földi Paradicsom kapujában áll. Saját értékrendemből szemlélve azonban nem ingatott meg ilyen irányba A jó hír jobb, mint gondolod című David Clayton könyv. Számomra Isten továbbra is a legfőbb törvény, a változás fenntartója, az ember meg túl kicsiny és mellékes porszem hozzá, hogy különösebb jelentősége legyen a világban. Ha jobbá akarjuk tenni a világunkat, akkor valóban le kell vetkőznünk a személyes önzésünkből, jó pár korszerűtlenné vált, túlhaladott dolgunkat el kéne engednünk, hogy kiélvezhessük végre a tudományos eredményeink gyümölcsét, és az egyszeri és megismételhetetlen földi életünket.
Akinek sziklára épült a hite, az érdekességként nyugodtan elolvasgathatja ezt a könyvet, aki viszont még keres, annak sajnos nem tudom azt ajánlani, hogy ebben a könyvben kutasson válaszok után a kereszténységgel kapcsolatos, 21. századi kérdéseire.