Bestiárium

Az ember, ha már könyvet vesz a kezébe – vagy tölt le a gépére –, olvasásélményre vágyik. Hamar felméri, hogy a választottja meg tudja-e adni neki azt, amire vágyott, esetleg be kell érnie kevesebbel, vagy netán egészen más meglepetést tartogat számára. Gyakorlott olvasóval viszonylag ritkán fordul elő, hogy a megkezdett könyvet végül a sarokba kell hajítania. Rendszerint ajándékba sem kap olyan könyvet, amit elolvasni sem tud.
Néha azért előfordul.
Azzal az elhatározással kezdtem hozzá Ferdinandy Mihály Góg és Magógjához, hogy megismerjek egy olyan történelmi regényt, ami a szabaddá váló könyvpiac fényes hajnalán jelent meg, és talán csak méltatlanul maradt olyan ismeretlenségben, hogy a manapság fellendülő történelmi regényírás visszatekintéseiben sem bukkant még fel. Sajnos azonban az esszé tömörségű, inkább leírástól leírásig lavírozó, fordítás nélkül latinozó szöveg egyszerűen elfárasztott. Ez nem olvasásélmény, hanem csákányozás.
Vettem inkább egy szemtelenül leárazott könyvet, ami már a griffes borítójával felhívta magára a figyelmemet. A Sallai Péter alkotta, kódexfedelet mímelő  kép egy Harry Potter kiegészítőhöz tette hasonlatossá. Mégis, a fülszöveg hamar ráébresztett, hogy egészen más stílusú művet sikerült kimarkolnom a kínálatból: egy jó kis amerikai kalandregényt, ami egy elveszett könyv, a Karaván Bestiárium felkutatásának történetét meséli el.
Ahhoz a nemzedékhez tartozom, akinek a Bestiárium szóról azonnal szerepjátékos szabálykönyvek szörnyekkel telezsúfolt kiegészítő kötetei ugranak be, így kissé csalódottan konstatáltam, hogy a könyvben csak egészen kevés a grafika, a Függelékben sorolt tételeknél fordul elő egy-egy középkori jellegű kép. Mivel azonban a szerzőről,Nicholas Christopherről is egész jókat olvastam a borítófülön, végül csak kosárba került a Bestiárium. 
A regényt megelőző Plutarkhosz idézet annyira hidegen hagyott, hogy igazából csak most, a cikket írva tűnt fel. Nem túl szerencsés választás ez a párbeszéd Alexandrosz és valami "noném" indiai bölcs között. Maga a szöveg kényelmesen olvasható, jó szedésű. Az első komolyabb hibán csupán a 40. oldalon akadt meg a szemem, ami nem is tördelési, hanem fordítási malőr: az addig bőszen birkózó párosból hirtelen ökölvívók lettek. Ennél nagyobb baj azonban nem fordult elő, Radnóti Alice tisztességes munkát végzett fordítóként.
A történet viszont nagyon nehezen indult be. Fordulatokat, feszültséget, életveszélyt és világméretű rejtélyt vártam, de csak hosszas gyerekkori visszamerengést kaptam. Még egy kis kamaszos erotika sem fűszerezte a cselekményt – hacsak azt az ártatlanul elcsattant csókot nem számítom.
Utána egy számomra érthetetlen, éles váltás a vietnami háború elcseszett poklába repített, amiben történt ugyan némi izgalom, viszont mivel a szereplők nem lettek előtte felépítve, a főhősről, Atlasról,aki mesél, viszont tudom, hogy túlélte, nincs kiért igazán aggódnom. Elmúlik ez a fejezet is, mint egy kisebb fejfájás. Ha mindez azért kellett, hogy jobban felépíthessem magamban a főhős jellemét, akkor csalódnom kell, mivel a háború némi hippis utórezgéssel teljesen leszakad róla – a kitüntetéseivel együtt jelképesen szakít az egész katonás múltjával. Az egyetlen következmény a holtáig járó veterán járadék, ami csak tovább tompítja az amúgy sem túl harcol életutat. Atlasnak nem kell megküzdenie semmiért, de amiért esetleg küzdhetne, azért sem erőlködik. Az apja szeretete, a szomszéd lány szerelme, a tanulmányi sikerek, a katonai karrier mind elmennek mellette. Valamennyit kap, de semmiből sem lényegesen sokat. Nem lesznek halálos ellenségei, nem kerül igazi zűrbe, élete egyetlen igazán necces helyzetéből pedig szó szerint kirobban – megint csak tőle függetlenül. Egész életében mentesül az anyagi gondoktól, hiszen apai apanázsa  egyre csak nő, majd ehhez már a saját járulékai, keresete is hozzáadódik. Nincsenek kockázatos vállalkozásai, nem száll be másokéba sem, a legnagyobb pénzügyi akciójára akkor kerül sor, amikor gyerekkori szerelmének elintézi a tandíját. Vállalkozásai közül az egyetlen nagyobb volumenűre a regény legvégéig kell várni.
Igaz, hogy egy olyan könyv után kutat a maga langyosvíz vehemenciájával, amit korábban már többen megpróbáltak, és igaz, hogy ennek az elveszett kötetnek páratlanul hatalmas értéke van, még sincs egyetlen olyan szereplő sem a regényben, aki akár csak egy kicsit is versenyezne vele. Neadjisten megpróbálna keresztbe tenni neki. Az egész sztoriban mindössze egyszer verekszik, azt a popfont is szinte ki kell könyörögni tőle. Amikor orvvadászok és helyi felháborodott bennszülött törzsek harcosai agyusztálhatnák, hát éppen senki sem ér rá közülük.
Ehhez képest a Gorillák a ködben kész krimi!
A kötet legvégéig vártam, hogy akkor talán a misztikum kárpótol az elmaradt véres kalandokért.
Hát… ebből a szempontból sem egy Harry Potter. A főhős két nőrokonát is meggyanúsítja rókalánysággal, ám a japán mitológiai szörnyhöz társuló gyilkosságok elmaradnak. Kisfiúként nekem lázasabb képzelgéseim voltak az éjszaka árnyairól, mint amit Atlas egész elmesélt ifjúságában összehozott. Kicsit érződik rajta a latin amerikai színezet, de messze van még a neki szavazott Borges-i jelzőtől.
Maradt akkor a tényfeltárás. Utána néztem a neten, miféle Kalmár Bestiáriumról kéne tudnom, ám ilyen című könyvritkaságra nem hoz találatot a Google. A Kalmár, mint polipféle, elég sok bestiáriumban előfordul, így aztán sokáig tartott, mire elhittem, hogy ez a könyv vagy Nicholas Christopher agyszüleménye, vagy tényleg nagyon elveszett. Mivel a regényében csupa olyan forrásanyagot említ, ami teljességgel visszaellenőrizhetetlen, hajlok rá, hogy az előbbi felvetésben higgyek.
Miért olvastam el akkor mégis? Hiszen ennél még Ferdinandy Mihály töményen tudományos Góg és Magógja is többet ér! Azért, mert mindezektől függetlenül nagyszerű olvasási élményt nyújtott!
Fölkeltette bennem a szunnyadó kisgyermeket, aki annak idején eljátszotta, hogy oroszlán és tigris, és medve és Tarzan. Felhívta a figyelmemet rá, hogy az állatok kitalálása és szimbólumokként használata nem gyerekes lököttség, hanem mai napjainkig élő hagyomány. Ismét lehettem bősz állatvédő aktivista, háború ellenes aktivista, megint kaptam igazolást róla, hogy ezekért a célokért küzdeni kell, még ha az olyan punnyadt értelmiségiek, mint Atlas és barátai, inkább ölik az idejüket mindenféle léhaságokra, és sosem látott állatok rajzaival telefirkált seholsincs könyvekre.
Ott fogott meg, amikor azt olvastam:
„Az állatok kiirtása csupán a főpróba volt. Ha egyszer elhittük, hogy az állatok csupán érzéketlen dolgok, eldobhatóak, értéktelenek akkor már nem is volt olyan nehéz nekilátni az emberek kiirtásának.”
Utaztató regénynek is nagyon jó: bejártam vele a fél világot, és még el is hiszem, hogy a szerző a saját szemével látta a leírt városokat. Bizonyára Nicholas Christopher nyaralt Párizsban, Velencében, Afrikában, járt Rómában és hallott valamit Magyarországról is.
Az egyik igazán kellemes meglepetés Vartan Marczek gróf, aki magyar származású (bár már a név is mutatja, hogy az író úrnak elég távoli segédfogalmai vannak a magyarokról), és vagyona egy részét abból szerezte, hogy egyedüli joga volt osztrák sört importálni Magyarországra. Egyébként jelenleg inkább szerzetes, donga mellkasú európai indián, tömött bajusszal. Épp csak a huszárcsákó és a karikás ostor maradt el valahol. A könyv egyetlen igazán szerethető karaktere Marczek gróf, igazán örültem, hogy a könyv közepétől a végéig velünk marad. Sokat ad Atlas személyiségfejlődéséhez, az olvasónak pedig az örményekről árul el pár újdonságot. Persze ezeket az információkat is csak úgy kell fogadni, mint a Karaván Bestiárium létezéséről szólókat: bizonyára nem akadt az örménynél kevésbé ismerhetőbb nép Európában, amiről Nicholas Christopher írhatott. Még egy titkos, Indiából eredeztetett cigány rasszt is kitalált melléjük, így aztán maga is tovább növelte a kriptofajok számát.
Ráadásul a könyv úgy tör pálcát az öncélú tudományoskodás felett, és az abból élő teóriagyártó tudósok elefántcsonttoronyba zárt világáról úgy fest lesújtó képet, hogy egyszer sem kell leírnia konkrét nevet. A tolókocsiba deformálódott, perverz vigyorba facsarodott arcú Bruno, a maga kudarcra ítélt háborújával tökéletesen kifejező szimbólum.
A főhősnek egy erősen fusztrált gyerekkorból, csonka családból kell érett felnőtté kupálódnia. A regény legerősebb vonulata ez – végig kíséri, miként lesz a labilis kisfiúból az életét irányítani és élvezni tudó felnőtt. Amit nem adhat meg az iskola, nem adhat meg a katonaság, azt végül a saját, belső utazásán keresztül kell megtapasztalnia. Atlas okos, képes kívülről szemlélni a dolgait, és mindezeken túl igen szerencsés is. Akad egy nagynéni, aki megmenti az árvaháztól, az anyja elvesztésén túl az igazi tragédiák mindig máshol, mással történnek. Végig megmaradhat a maga sztoikus, külső szemlélődő álláspontján. Olyan, mintha Szepes Mária A Vörös Ororszlánjában a főhős mindig valami békés úri házba születne hol cselédnek, hol komornyiknak. A végső, misztikus (fény)kép már szinte túl direkt szimbóluma a megérkezésnek. Csak ha innen nézzük, akkor tekinthető befejezettnek a regény, minden más esetben hiányérzettel tesszük le a könyvet: kalandregényként, szerelmi történetként vagy élettörténetként inkább olyan, mint amit a 297. oldalon elnyisszantottak.
Azt természetesen nem árulom el, hogy a Karaván Bestiáriummal mi a helyzet – megtalálják-e vagy sem –, olcsón beszerezhető kiadvány a Metropolis Media kiadásában a Bestiárium, aki kíváncsi, olvassa el!

Megjelenés: 59.szám
Rovat: Könyvespolc