2016/04/27

Tündérmese a háborúról


Nehezemre esik megírnom ezt a cikket. Mindenek felett tisztelem Terry Pratchettet és az ő munkásságát. Egész életében kiállt a humánum, az emberi jogok, a demokrácia és az orangutánok mellett. Amit legutóbb olvastam tőle, az is messze meghaladta a kortárs fantasy irodalom átlagát. A Baff! a kényelmesen belakott Ankh-Morporkba invitálja az olvasót, az egész Korongvilág messze legkidolgozottabb szegletébe, régről ismert, jó barátként üdvözölhető szereplők közé. Biztos kézzel vezetett történet visz végig a könyvben feltárt konfliktuson, a fokozódó izgalmak közepette, egészen a megnyugtató befejezésig. Teret kap a mágia, rövid kitekintést kapunk egy Kúm-völgy nevű helyre, a maga természeti és történelmi nagyszerűségében, ahol végül törpe és troll – ha nem is egymás nyakába borul –, de legalább nem is egymás torkának ugrik.
Elolvastam, élveztem, letettem a könyvet, aztán ahogy kerestem a vezérszálat, ami mentén cikket írhatok róla, elkezdtek nyugtalanítani az apróságok.
Baj van a törpékkel.
Ezek egy egész könyvön át egy eszméért akartak háborúzni, nem pedig az ARANYÉRT! Szinte szó sem esett a sárga fémről, pedig jól tudjuk, hogy egy törpe még hazudni is hajlandó, hogy az aranyát ágyba vihesse…
Szóval komoly és nagy háború van kitörőben, egymásnak feszül ősi törpe és troll ideológia, miközben már egy teljesen új világ épült fel körülöttük. Elég csak néhány fanatikus önjelölt vallási vezető, máris egész népcsoportok változnak át vérszomjas nacionalistákká.  Persze, nem a politikai vezetők, a fegyvereladásból élő kereskedők, a törpék által feltárt melaszvájatokra pályázó spekulánsok által hergelt ellentétekből fakad a gyűlölködés, hanem néhány eldurvult kocsmai verekedés, pár betalált sértegetés utóéleteként fejlődött ki a háborús állapot.
Ezt én nem veszem be.
A háborút mindig a legmocskosabb kapzsiság táplálja, ehhez gyárt ellenségképet az, akinek meg van a hatalma hozzá, hogy az egyszerű, elnyomott, nélkülöző nép haragját egy gazdaságilag megfelelő mértékben kifosztható népcsoport felé irányítsa. Ankh-Morpork etnikumai között annyira hiányzott minden ilyen háttérfeszültség, hogy ha van is identitásbeli ellenségeskedés két faj között, az élelmesebb polgárai hamarabb csinálnak belőle sportot, arénaküzdelmeket – és ezen keresztül busás hasznot hozó üzletet –, mintsem hogy csak a háborúnak az ötlete felmerülhetett volna bárkiben. Ha mégis kialakul a városban egy már vérig menő ellentét, a vezető arisztokrácia biztosan nem guvvadt szemű idiótaként bambul el felette, hanem minden eszközét bevetve igyekszik a saját pártjára állítani az erősebbiknek vélt felet, hogy általuk vigye keresztül politikai céljait… de semmi ilyesmi. Helyette egy eszelős Vinkó rohan keresztül az egész városon, hogy a szerencsétlen fiacskájának ötszázhuszonnyolcadjára is elolvassa ugyanazt a bugyuta mesét.
Igazi motiváció híján pedig nem lehetett hitelessé tenni azt az (állítólag) óriási forrongást sem, ami kettéválasztja az alapvetően emberek lakta megapoliszt. A régi, jó városőrök folytatta nyomozás mögött ez az egész úgy zajlik, mint valami farsangi készülődés: a helyi bűnszövetkezet igyekszik megkaparintani a hagyományőrző egyesületek feletti ellenőrzést, és védelmi pénzt szedni a hozzájuk kötődő családoktól. Közben pedig a feltárandó gyilkosság szálai egyre mélyebbre és mélyebbre nyúlnak… már szinte hihetetlenül mélyre egy egyébként folyóvölgyi város alatt. Ennek köszönhetően számomra a regény legizgalmasabb részét jelentette, amikor az ősellenség rendőrnő-páros korlátozott nézőszám mellett iszapbirkózó versenyt rendezett a lassan feltöltődő járatokban.
Értem én azt, hogy az egykori tényfeltáró újságíró miért is tartotta annyira lényegesnek egy adathordozó eszköz felkutatását, hogy azért aljas gyilkosságok sorát legyen képes elkövetni valaki. Jó lenne egy olyan világban élni, ahol az igazság komolyan befolyásolhatná a politikát, a gazdasági törekvéseket, vagy akár csak a háborús retorikát. Ez azonban csak itt, ebben a kitalált tündérvilágban, egy öregember képzeletében működhet. Csupán egy elvarázsolt Kúm-völgy mélyén lehet megnyitni az igazság mauzóleumát, ami látva láttatja, mennyire fölösleges ostobaság minden igaznak vélt indok a háborúskodásra.

Megjelenés: 
Rovat: Könyvespolc