Születésnapomra egy olyan könyvet kaptam, ami nem található
bolti forgalomban. Ritkán jutok hozzá ilyesmihez, így akár az irodalmi
érdeklődésem homlokterébe esik a tartalom, akár könyvészeti szempontból lehet
érdekesség a számomra, csak azért is nagyobb figyelmet szentelek az ilyen
kiadványoknak.
Ezt a könyvet bizonyára soha le se veszem a polcról, ha nem ajándék formájában
jut hozzám. Már a címe is gyanút keltő: A
jó hír jobb, mint gondolod!
Élből kerülöm az ilyen hites, Jézust magyarázó könyveket. A kereszténység
dogmatikus rendszerében mindenkit egyenbárányokká kényszerítő, elhivatott
térítőmunkások izzadságszagú magyarázkodásait egy letűnt kor letűnt
társadalmának idehagyományozódott szokásairól, rituáléiról, és egy – az akkori népek
szellemi nívójához igazított – rendszerelméleti vallásfilozófiájáról. Mindaz,
amit ez a tan átadhat a mai kor emberének, nagyszerűen benne van egy sokkal
rövidebb, érthetőbb életfilozófiában, a Tao te King nyolcvanegy strófájában.
Számomra bőven elegendő volt a megvilágosodáshoz, a megváltáshoz és a
megbékéléshez. A Bibliát csupán művelődés okán olvastam el, ámde nem tudtam
élvezni a nyelvezetét, a sok ismétlést, az érdektelen történeteket. Ráadásul
rendszeresen felháborítottak a régiek oktondiságából, önzéséből fakadó
folyamatos kegyetlenségei, a véres háborúk, iszonyatos büntetések véget nem érő
sorolása, a további bűnökről már nem is beszélve. Az ó testamentum önző,
akarnok istenképét, a köré felépülő primitív vallást, ami épp csak másik ruhába
öltöztette a sámánista bálványimádás őskori rituáléit, a római korban szimbólumokká
magyarázva tudta a kereszténység valami elfogadhatóbb vallássá konvertálni.
Jézus tanításai és munkája átjön ugyan az evangéliumok szövegén, de az alapjain
felépült, kétezer éve létező egyháznak és oldalhajtásainak történelme egy az
egyben szembe köpik mindazt, amit ő szeretett volna elérni a tanaival. Az
egyházak mind a pénzistent imádják, a keresztény vallást, mint eszközt és
ideológiát használták a minél több áldozat behajtására. A lelki élet és a lelki
fejlődés a munkájuk nyomán egy hosszú, „sötét” középkort, egyenbirkává nyírt
köznépet és a római kor arisztokráciájának átmentését hozta magával. Az emberi
önzés magasiskoláját mutatta be, amikor évszázadokra elzárta az ókorból
öröklött tudást az emberektől, tűzzel-vassal irtotta ki a más hagyományokat
követőket, és gyalázatos képmutatással szolgáltatott indokot a népirtó
gyarmatosításokhoz.
Mindezek után talán már érthető, miért nem akarom bármelyik egyház tanításait
magyarázó könyvben újraértelmezve olvasni azt, hogy mit és hogyan akart
megértetni egy kétezer éve született, nagyszerű ember a honfitársaival.
Ráadásul a tudományos oldal néhány nagyszerű elméletét is volt lehetőségem
megismerni, így a keresztre feszítés misztifikálatlan, és jóval hihetőbb
történetét, Jézus utóéletéről felállított teóriákat, vagy akár a fiatalabb
korában tett távol-keleti tanulmányairól szőtt elméleteket. Mindezek tükrében
még szánalmasabb mindaz az erőlködés, amivel a bomladozó Római Birodalom méhében
éledező új vallás és ráépülő egyház kanonizálta a neki megfelelő szokásokat és
meséket, miközben már ekkor ádáz küzdelmet folytatott a kényes adatokkal és
tényekkel szemben. Az isteni igazságot hirdető tan követői a legaljasabb
tettektől sem visszariadva tűntették el az apokrifnek számító iratokat,
gyártottak akár több emberöltőre visszatekintő, kitalált családtörténeteket, hagiográfiákat,
és írtak át ókorból megmaradt dokumentumokat a céljuknak megfelelően.
Mindezen ellenérzéseimet még kiegészíti a teljesen szubjektív világértelmezésem
is. Abban aztán egészen másmilyen kiemelkedő szerep jut az evolúció kanyargós
útján felbukkanó csupasz főemlősnek, mint amilyet az egoista istenhitek kántáltak
a különböző korok népeinek.
Egészében tehát alig-alig találhattam okot, amiért A jó hír jobb, mint gondolod! felkerülhetett az olvasólistámra.
Elsőként a személyes ajánlás fordította rá a figyelmemet, az ígéret, hogy a
könyvben egy egészen modern, mai embernek szóló tolmácsolást olvashatok majd.
Érdekesen hatott továbbá, hogy csakis egy ajándékként adható, ingyenes
terjesztésű kiadványként került hozzám, azaz a pénzisten jórészt kívül rekedt
az alkotás folyamatából. A teljes szöveg olvasható és letölthető a
http://hitbol.hu/konyv/a-jo-hir-jobb-mint-gondolod/
címről. Az is elfogadhatóbbá tette a könyvet, hogy egyetlen egyház sem hirdette
magát sem a borítón, sem a belső lapokon jelképpel, címerrel, jelmondattal.
Tiszta lappal indult hát, ideológiai alapkövezés nélkül, ami így már számomra
is elfogadhatónak tűnt.
Aztán ez az ideológiai semlegesség eléggé hamar megszűnt, hiszen az első
oldalakon kijelenti, hogy a kezdet az Ádám és Éva, és persze a bűn az adott.
Ekkor gondoltam először, hogy talán félre kéne tennem a könyvet, így az első
hat oldal után, és meghagyni a dogma dágványában dagonyázni a kedves írót és
elhivatott olvasóit. A dogmával ugyanis az a nagy helyzet, hogy nem lehet vele
vitatkozni. Akkor pedig marad egyáltalán értelme kérdéseket felvetni a dogmával
kapcsolatos egyéb problémákra? Tekinthetem vallásfilozófiai műnek azt a
könyvet, ami leszögezett kijelentések mentén magyaráz nekem valami merőben
elméleti szüleményt?
Miután meghánytam-vetettem magamban ezt az alapvető kérdést, arra jutottam,
hogy csak el kell olvasnom a könyvet, hogy választ kaphassak. Ha a műben a
dogmatikus alapok mentén egy vasszilárdságú elméleti rendszert kapok, akkor
nincs vita: ez a rendszer így áll, aki ebben hisz, annak van mire felépítenie lelki
élete felhőkarcolóját. Ha viszont önellentmondásokra, logikátlanságokra lelek,
akkor egy feltételes módú vita indítható, és akár egészen az alapokig
visszafejthető a szellemi mondanivaló. Az alapvető dogmák „tiszteletben
tartásával” értékelhető az író munkája, a könyv felépítése, szellemi
tápanyagtartalma. Erre fókuszálva láttam hát neki a továbbolvasásnak, és
innentől tollal a kezemben dolgoztam fel a fejezeteket.
A bűn, mint fogalom körüljárása után a könyv végig azt fejtegeti, miként kell a
hívő kereszténynek a bűnhöz viszonyulnia, mi az, ami Krisztus követésének
számít és mi az, amit odáig meg kell tennie a bűnös léleknek, hogy
megszállhassa a szentlélek.
Minthogy egy elejtett megjegyzés erejéig azt is elárulta a szerző, hogy az
ősbűnnek az önzés számít, volt mihez asszociálnom az evangéliumi és ó
testamentumi idézetek, példázatok és azok magyarázatainak olvasása közben.
Sajnos a huszonegyedik századi adoptáció ellenére erősen hímsoviniszta
beállítottságot éreztem, a nők, a női szerepek egy jottányit sem mozdultak az
ókorban született bibliai szemlélettől. Talán csak annyit, hogy már nem
feltétlenül Éva az ősbűn okozója, hanem ebben a magyarázatban Ádám kezdi el
azonnal ráfogni az Úr előtt a megtörténteket. A tízparancsolatot is úgy
szemléli, mint előképet a jézusi tanításokhoz, amibe ugyebár a hazugság nem
került bele, de a mai, szabatos párkapcsolatok, a szexuális felvilágosultság
kész fertőnek számítanak.
Kissé zavaros, ahogyan fejtegeti, miként születünk eleve bűnös lélekkel, ami
igazából a testi bűnök miatt bűnös. Ha egyszer a test a bűnök oka és hordozója,
akkor ezt miért keveri a még csak nem is definiált lélekkel? Ha pedig a testi
bűnök sorolásába kezd, akkor az ivás, az agresszív viselkedés, az önuralom
hiánya miként kerül egymás mellé? Hogyan lehet ezzel együtt említeni a lopást?
Biológiai szükségletek és nevelésbeli, szocializációs hiányosságok keverednek
itt.
Az ölés viszont hiába számít főbűnnek, a halálbüntetéssel kapcsolatosan már nem
volt egyértelmű állásfoglalása a szerzőnek. Mintha az isteni törvények mentén
hozott jogalkotás megengedő lehetne ez irányban. Mintha komoly ellentét
feszülne az öléselleniség és Krisztus kereszthalála között. Bár hosszan
taglalja az isteni törvény és az emberi jog közötti párhuzamokat és
ütközéseket, végig megtart egy olyan távolságot, amivel elkerüli a
véleménynyilvánítást.
Ellentmondások pedig szép számmal akadnak.
Rögtön egy igen meredek képzavar egy döglött macskával:
„Egy macskát csak akkor lehet rávenni a
sárban való dagonyázásra, ha előbb megölöd!”
Inkább nem próbálom ki. Szent meggyőződésem ugyanis, hogy egy döglött
macskát már az ég adta egy világon semmire sem tudnék rávenni. Ennek
kipróbálásáért inkább nem esek az ölés vallási és az állatkínzás emberi jogi
bűnébe.
A megfogalmazás hibáján túl még akkor sem érthető számomra ez a példázat test
és lélek kapcsolatáról, ha megpróbálom szimbolikusan értelmezni. A test
determinál némi biológiai szükségletet, amin egyszerűen nem tud túllépni a
lélek, bármennyire is emelkedett. Csak azért a bűnök közé sorolni ezeket, mert
anno egy ókori irat így találta jónak… hát, mára bizonyára a kihalt fajok sorát
szaporítanánk a Földön, ha Jézus után az emberiség szó szerint megváltásban
részesül.
Egy szó, mint száz: jóval szofisztikáltabban kellett volna felépíteni a bűn
fogalmát, és annak megnyilvánulási formáit a könyvben. Így eléggé durva
lépésekben jutunk egy olyan kinyilatkozásig, ami szerint a gyermeki ártatlanság tulajdonképpen az elemi gonosz állapot, az egyetlen jó pedig az igazságosság. Ez
utóbbi kifejtésére azonban az első fejezetekben még nem kerül sor. Ehelyett a
bűn eredetéről kezdődik egy hasonlóan kusza, Ezékiel 28:12-13 alapján kifejtett
magyarázkodás, Lucifer eléggé profán bemutatásával. Hamar ellentmondásba kerül
az alig három oldallal korábban fejtegetett gondolatokkal az emberi
természetről. A változatlanságból miként jött a változás? Miért nem tud választ
arra, mi is történt valójában Luciferrel? Miért kell dogmatikusan kijelenteni
erről, hogy gonosz?
Válaszok nincsenek, csak logikátlanul sorjázó kijelentések.
A probléma kifejtése egy oldalnyira sikeredett, amiből számomra az jött le,
hogy az öntudatra ébredés volt az a hatalmas változás, amiért Lucifernek
szárnyaszegetten kellett aláhullani. Ebből kiindulva pedig a bűntelen emberiség
élete nagyjából úgy képzelhető el, mint egy kifejlett rovarállamé, ahol a
Jóisten-termeszkirálynő a feromon-igével irányítja a sok tudatlan
(termesz)dolgozót… nem a Szikra kiadó újra nyomott klasszikusainak egyikét
olvasom éppen?!
Tovább haladva sem kaptam megnyugtató választ a bűnről. Ha minden az Isten
teremtése, akkor a bűn is az. Hiába próbáljuk meg elképzelni Isten hiányaként,
a Mindenség attól mindenség, hogy mindenütt ott van. Ha pedig ilyenformán
visszavezethető a bűn isteni eredete, akkor én hajlok arra, hogy mint minden
más teremtményét – Luciferestől, krampuszostól, bűnöstől együtt – alapvetően
jónak tartsam. Az egó, az öntudat, a környezettől való elkülönülés képessége
mind-mind áldás. A könyvben sorolt példák – a darázsfészek, a rákos daganat – még
csak párhuzamba sem állítható a bűnnel, hiszen ezek egó nélküli, azaz az
eredendő bűntől teljesen mentes létezők. Logikailag levezetve, a bűntelenséget
igazából lobotómiával érhetné el az ember. Onnantól pedig ennek az egész
kérdéskörnek egy korosabb patkány is nagyobb figyelmet szentelhet, mint az a
bűntelené vált, nyáladzó izé…
Demivelhogy a bűnt, mint olyat szerintem nem ok és cél nélkül teremtette Isten,
én inkább nem olvadtam fel a boldog öntudatlanságban, hanem tovább olvastam
(ÉN) a könyvet, hátha indirekt módon rájöhetek, mégis miért is jó, hogy
eredendően bűnösök vagyunk. Túltettem magam az oldalakon át következő, súlyosan
demagóg kijelentéseken, mint például, hogy „Nem
tudunk megtanulni jónak lenni”, „egyedül
Isten jó”, „Az énközpontúság a bűnös
élet lényege. … Az ilyen életben az ember csak bűnt képes elkövetni… ”, és
azon, hogy bár logikusan a szabad akarat és a személyiség is Isten adománya,
mégis következetesen ez az eredendő bűn, amivel születünk. Még akkor is, ha egy
újszülött kb. annyi szabad akarattal rendelkezik, ami a szopcsizáshoz és a
síráshoz elég, míg a személyiség kialakulása egyeseknél életük végéig várat
magára… de sebaj, mert a következő fejezet végre az igazsággal foglalkozik!
Miután jól lebeszél minket a mártírkodásról és önsanyargatásról azzal, hogy
ezek bár ellentétei a testi élvezeteknek, mégsem vezetnek el az igazsághoz, még
tovább degradál minket azzal, hogy már akkor is bűnösök vagyunk, ha egyáltalán
elképzelünk valami olyasmit, ami a bűnhöz kapcsolódik. Pl. nem kell gyilkolnunk
ahhoz, hogy bűnbe essünk, elég csak gyűlölni hozzá valakit. Tökmindegy, hogy
ezért a másik mit tesz. Szóval, megint kezd a szerző kissé szembe menni az
ember, mint faj, biológiai működésével. Ismét csak a lobotómia marad a bűntelen
élet egyetlen lehetőségeként…
Közben persze egy pár példázat és idézet is közbeékelődik, így az okfejtés
egyre inkább egy antropomorfizált, felhők között lakó nyári Mikulásról szól,
akit „jóindulatra bírni” próbálunk,
mikor úgy élünk, ahogy „Isten elvárja
tőlünk”. Az antropomorfizálás egyébként végig egy furcsa eszköze maradt a
könyvnek, ami miatt többször megkérdőjeleződött bennem, hogy a szerző felnőtt
olvasóknak szánta-e a könyvét. Nagyjából a Télapóval együtt illik elvetni az
ilyen nagyszakállú képzelődéseket a felsőbb entitásokról. Akinek Jézus, mint
testbe zárt példakép nem elég jó a keresztény istenkép emberi aspektusainak
megjelenítéséhez, annak még a képes bibliai olvasmányok valók, nem
vallásfilozófiai okfejtések.
Másik igen visszatetsző jelenséggel is találkoztam itt, az igazság felfedezése
közben: a zsidóság, az izraeli nép alsóbbrendűként beállításával. Ezt még akkor
is aljas dolognak tartom, ha egyébként a magyarázat eszközeként használva arra
akar rávilágítani, mi a különbség az ó szövetség törvényei és az újszövetség
evangéliumai között. A fejezet végén pedig még mindig nem tudtam eldönteni, mi
az igazság: Ha szenvedünk a testi valónk biológiai igényeinek megtagadásától,
vagy, ha rossznak tartjuk a testi igényeink kielégítését, és ezért bűntudattól
szenvedve élünk?
A két Ádámról szóló fejezetben is olvastam néhány érdekes
gondolatot:
„Egyetlen ember volt engedetlen, és
emiatt lett a sok bűnössé. Ez nem tűnik túl igazságosnak, csakhogy ez nem
igazságosság kérdése! A világegyetem törvénye, hogy mindennek következménye
van: az ember döntései kihatnak utódaira is.”
Az addig rendben van, hogy a döntések következményei kihatnak a jövő
generációkra. Ezt bárki tapasztalhatja. Viszont, a világegyetem törvénye miért
nem igazságos?! A világegyetem törvénye isteni törvény, és ahogy az már
korábban kijelentésre került, az igazságosság a jó. Rögtön a 12. oldalon
leszögezésre került. Az ősbűn tehát teljesen igazságos módon vetül Ádám minden
leszármazottjára, továbbra is csak az a kérdés, hogy maga a bűn mennyire rossz
az embernek? Lehet-e a szabad akaratunkból eldönteni, hogy a bűnt, a szabad
akaratot, mint Ádám áldását, vagy Ádám szenvedését vesszük magunkra? Végezetül
pedig, hol marad Éva? Az anyaságról, a szülésről, az asszonyi sorsról is
hosszan értekezik a Szentírás, ennek 21. századi változásai, a női szerepek
megújulása szerintem kihagyhatatlan lett volna abból a könyvből, ami a bibliai
tanítások korszerű magyarázatát vállalja fel. Sajnos azonban Éva felől
kielégületlen maradtam.
A következő nagy fejezet a lélek bemutatását vállalta fel –
meglátásom szerint nem túl nagy sikerrel. Rögvest egy degradáló
kinyilatkozással minden más földi lény fölé emeli az embert – annak ellenére,
hogy ugyebár születetten bűnös lélekkel rendelkezünk. Tehát se kutya, se delfin
nem érhet fel az ember bűnös lelkéhez, de a rovarállamok aztán már tényleg
eszünkbe se jussanak! Még akkor se, amikor azt olvassuk, hogy a tudatunk
lehetővé tette, hogy uralmunk alá hajtsuk a bolygót. Mintha nem épp attól
szenvednénk, hogy a hatalmas nagy eszünkkel sikerült gallyra vágni a saját
természetes környezetünket. Szívhatjuk a füstöt, ehetjük a vegyszert, ihatjuk a
mérgeket. Mindezt tehetjük egy olyan társadalmi berendezkedésben, amiben az
egyetlen köztiszteletnek örvendő isten a pénz, a kiváltságos egy százalékot
pedig a demokratikus értékrendek mentén adósrabszolgává tett milliárdok
szolgálják ki.
Kissé tehát szkeptikusan olvastam a sorokat, főleg, miután a teremtést, mint a
Bibliában leírt mesét, teljesen szó szerint kéri elfogadni a szerző. Meg a
feltámadást. A 21. században! A genetika, ökológia, minden tudomány a maga
eredményeivel mehet a francba, ne akarjuk tudni, hogy a halál után elbomló agy
információi hogyan és miként, de majd a Jóisten akaratából egyszer majd
visszatérnek… Mert ugye a személyiség azért még egy megőrizendő dolog, akkor
is, ha az ego és annak öntudata eredendően bűn…
„Test nélkül a lélek működésképtelen,
Isten azonban egy napon új testbe helyezi majd. Az igazaknak egy sokkal jobb
testet fog adni, mint a jelenlegi, de a személyiség azonos marad. Ugyanaz a
személy fog visszajönni a feltámadáskor, nem csak egy klón!”
Azt gyanítom, mindezek a feltámadásról szóló mesék igazából azoknak a babonás
bűnösöknek kellenek, akik a hatalmas és uralkodó egójuk miatt félik a halált,
és az ezzel együtt járó személyiségvesztést. Így azonban a szerző belebukik az
első fejezetben fejtegetett gondolatmenetébe, amiben az egó az eredendő bűn, a
lélek halálát jelentő állapot. Ott még a bűnös ember egyetlen esélye az volt,
ha az önző egóját felajánlja Istennek, és az isteni törvények szolgálatába
állítva lényegében lemond az önálló személyiségről. Személyiség és önzés nélkül
viszont nincs lehetőség az öntudatos gondolkozásra sem, így ugrott az öntudat,
ami lényegében a lélek.
Tehát vagy bűnösök maradunk, és hisszük a feltámadás-mesét, amit persze így
esélyünk sincs kiérdemelni, vagy jöhet a lobotómia…
Én inkább elfogadom, hogy egyéniségem egyszeri és megismételhetetlen, aminek az
agyam halálával vége van, hacsak nem szkennelik fel a tudatomat valami
szuperszámítógépbe… a feltámadás meg a birkáknak szóló tündérmese. A lelki
életem fejlesztése pedig nem egy ilyen mese miatt marad fontos a számomra,
hanem azért, hogy az önző egóm egy közösségi egóvá fejlődhessen, amivel a
gyerekeim, a jövő generációk boldogulását szolgálhatom. Ezt a könyvet olvasva
sem találtam ennél észszerűbb és magasztosabb célt.
Ám ezek után már nem hagyhattam ki, hogy mit ír az Isten lelkéről. Ez a fejezet
is antropomorfizálással és némi hallucinációk bibliai idézésével vezette fel a
nagyszerű következtetést, miszerint Isten lelke (azaz tudata) mindenütt
jelenvaló. Aki pedig megvilágosodik, az ezzel a lélekkel egyesül. Mivel én még
egyetlen emberrel sem találkoztam, aki hirtelen mindenütt jelenvalóvá vált
volna, lehet, ez a megvilágosodás, a jézusi tanok elhozatala, és a kereszt
általi megváltás nem volt egy sikeres projekt. De éltem a gyanúval, hogy talán
csak én látom rosszul az elmúlt kétezer esztendőt, így inkább olvastam tovább.
A krisztusi élet és a lélek párhuzamba állításánál nagyon hamar olyan
gondolatok kerültek a szemem elé, amik teljességgel szembe mentek a tíz
oldallal korábban olvasottakkal:
„Természetesen sok keresztény azt
gondolja, hogy a lélek egy önálló, egyéniséggel bíró valami, amely halálunk
után saját, tudatos életre képes. Azt hiszik, hogy az ember halálát követően –
miután testi funkciói végleg leállnak – lelke egy transzcendentális világban él
tovább. Ez azonban egy hamis nézet, amit a Biblia nem támaszt alá, ráadásul
számtalan tévtanítás eszmei alapját képezi, pl. hogy az ember közvetlenül
halála után megkapja jutalmát, és vagy a mennybe, vagy az örökké égő pokolba
kerül.”
Tehát mindez hamis nézet, de azért a feltámadásban hinni kéne…
Persze a tudományos, orvosi megközelítés sem elfogadható, miszerint a lélek
csupán agyi áramkörök funkcionális tünete, de a korrekt, bibliai
meghatározással végül adós marad a szerző. Valahol a babona és a tudomány
között sejthető az elfogadható tartomány. Ám hiába erőltetem az agyam, csak nem
jut eszembe, hol olvasható a lélek definíciója a Bibliában…
Mivel azonban az egyik nem definiált fogalom magyarázza a következő fogalmat,
az Isten Lelkét, inkább visszamenekülök a korábban már elfogadottá tett
Tudat=Lélek alapvetéshez.
Nagyvonalú magyarázatokat követően, néhány dogmatikus kijelentés ismerteti
velem, hogy a testi gondolkodás szüli a bűnt, a lélek lakhelye a szív, ami
szüli a testi gondolkodást, ám mindez a megtérés után is megmarad. Ebből
számomra az következik, hogy a hit csupán gondolkodásmód-béli különbség.
Még meredekebb kijelentés, hogy „az
embernek születésétől fogva gyenge, énközpontú, velejéig romlott természete
van. Önmagától képtelen ez ellen bármit is tenni.” Ezek után szívesen
olvastam volna valamit arról, hogy mégis, mi tartja vissza ezen kis
szörnyszülötteket az öléstől, lopástól, paráznaságtól? Merthogy nem sok így
viselkedő kisgyereket és kölyökállatot láttam eddig, tehát valami kényszerítő
erő mégiscsak visszafogja őket a bűnös viselkedéstől.
Rögvest ezután egy újabb eszmefuttatás szerint az örökéletű lélek
tulajdonképpen nem más, mint az egyén gondolkodásmódja. Persze a krisztusi
gondolkodásmódot csakis Istentől nyerhetjük el, annyira természetfeletti.
Érdemes azonban küzdeni ezért, mert „az
ember lelke azonos az ember életével, az Isten lelke azonos Isten életével”,
és bizony az ember halandó testben van. Tehát ezek szerint az embernek alapból
még sincs halhatatlan lelke.
Persze, ha onnantól kezdve nem vétkezhetünk, hogy megszállt bennünket a
szentlélek, akkor ismét felvetődik a kérdés, hogy Lucifer, aki Istenhez a
leghasonlóbb, miként tehette ezt meg mégis? A szabad akarat nem volt
osztályrésze az angyaloknak…
A nevelés sem sokat ér, ha nincs hozzá egy kis krisztusi behatás. Ha úgy
nézzük, inkább káros a sok leírt okosság, mert a megtért lélek többé már úgyse
vétkezik, a többi szócséplés meg csak félre viszi a népeket. Tehát semmi
értelme a nevelés-oktatásnak, hiszen: „a
betű megöl, a Lélek pedig megelevenít” (2Korinthus 3:6) és „az ÚR [Jézus] pedig a Lélek” (2Korinthus
3:17). De azért az ige nagyon fontos, és tanulmányozni kell az Írást, hogy
segítsen meglelni Krisztust. Csak azt nem értem, hogy ha a tudat a lélek és ezt
kapjuk meg isteni minőségben Jézustól, akkor miért nem kapunk eleve egy olyan
tudatot, ami már a születéskor hordozza az igét? Vagy lehet, hogy ez pont így
van, és ez magyarázza, miért beszélhetünk gyermeki ártatlanságról? Inkább
hajlanék ezt elfogadni, mint azt, hogy születésünktől kezdve egy parázna
rablógyilkosként várjuk, hogy a testi adottságaink kifejlődjenek annyira, hogy
ki tudjuk élni bűnös vágyainkat… de akkor ezt mi és hogy rontja el?
Ennyi ellentmondás és nehezen értelmezhető kijelentés után
ideje összefoglalnom az eddig elfogadható tényeket, amikre építkezve tovább
haladhatunk:
A könyv első hatvan oldala tehát elfelejtette a női
áldozatokat, lealázta a zsidókat és még csak említésre sem méltatta az iszlám,
buddhista, taoista világvallások ide vágó tanait. A bűn az öntudattal, a
vétkezés az egoista gondolatokkal, a lélek a tudattal szinonim, viszont bőven
akadtak ellentmondások a feltámadással, a túlvilági élettel, a megvilágosodás
hatásaival kapcsolatban. A bűnnel kapcsolatosan sem lett tisztázva, mi a lélek
bűne, mik a test biológiai szükségleteiből eredő bűnök és hogy az egyes
törvények megszegése mikor bűn, és mikor engedelmesség. Nem tesz le szilárd
voksot az ember által kiosztott halál bűnös mivolta mellett. A Biblia számtalan
helyen említ Isten nevében elkövetett gyilkosságokat, háborúkat, amik szembe
mennek a tízparancsolattal, a jézusi tanításokkal. Mégis, a törvények
megszegőinek kivégzése mintha teljesen rendben lenne, még csak ki sem tér a
halálbüntetés kérdésére.
A könyv második nagy részegysége a kinyilatkoztatást
magyarázza, hasonlóan meggyőző stílusban, mint korábban a bűn természetét.
Rögvest a legelején szembe állítja egymással Jánost és Mózest, amiből logikusan
azt kell levonnom végül, hogy József hazudik; jobb, ha féljük Isten hatalmát,
és meg se próbáljuk reávetni szemünknek világát. Isten jó fej, amiért inkább
ködbe burkolózva, kiválasztottjainak háttal fordulva, avagy égő csipkebokor
mögül szól. A megvilágosodást, mint transzcendentális folyamatot teljesen
földhöz ragadt, profán képekkel helyettesítve írja le. Megint kisiskolás
olvasókönyvnek tűnik David Clayton
írása.
Nagyon bátran kijelenti azt is, hogy Jézus sohasem vétkezett. Ha csak a
Bibliában olvasható történetekre gondolunk, máris ott van a dühkitörése a
templomban a farizeusokkal, vagy a termést megtagadó fügefával szemben. Egyébként
egy sor se árulkodik arról, hogy mi történt vele gyerekkorában. A Szentírás
egyetlen helyen sem ír olyat konkrétan, hogy Jézus sohasem vétkezett. Ellenben
megkeresztelkedett, ami azt jelzi, hogy neki is újjá kellett születnie Krisztusban,
és ez máris nagyon érdekessé teszi az egész helyzetet…
Bizonyára vannak agresszióra képtelenül született gyermekek, és bizonyára
orvosi elnevezése is van az ilyen idegrendszeri elváltozásnak, ám nem hiszem,
hogy a biológiailag egészséges, életképes emberek közé tartoznának. Krisztus
természete tehát nehezen elképzelhető egy már születésétől adott
személyiségnek, az viszont nincs a Bibliában, hogy milyen nevelés, oktatás és
személyiségfejlődés során alakult ki. Csakis a kész példa van előttünk, az oda
elvezető utat pedig mindenkinek magának kell meglelnie. Minden személynek el
kell döntenie, hogy az egyéni önzését felváltja-e egy univerzális önzéssel,
hogy betölthesse őt az isteni természet.
Az egyedi önzetlenség megkövetelése a megváltásért a legegyetemesebb önzés
Istentől. A legfőbb jó megnyilvánulása az, ahogyan Isten a teremtésén keresztül
szereti önmagát: ez a legfelsőbb egó – az isteni önimádat. Aki ezt megérti,
ráébred Sátán lényegére is. A könyv, mint az Istenhez leghasonlóbbat említi, hatalmának
alapja az önzés gyökere, az én-központúság. Leegyszerűsíti a létezését az ember
megkísértésére, szimpla önzésre.
Tényleg ennyi lenne az ördög dolga? Ezért került már az ember bűnbeesése előtt
a Pokol trónusára, és egyedül az ember vétkeinek tükrében van értelme a
létezésének?
Az egyértelmű, hogy a teremtés része, ez vitán felüláll. Azt sem kérdőjelezném
meg, hogy minden, ami isteni, az jó. Isten egyik remeke Lucifer, annyival több
és jobb az embernél, hogy elég csak azt meghatározni, amiben különbözik a
Teremtőtől. Ez sem nehéz feladat, hiszen le van írva a Bibliában: Sátán nem
más, mint aki kételkedik a saját tökéletességében. Márpedig ezzel a Teremtő
tökéletességét kérdőjelezi meg, hiszen Sátán a Mindenség része, ráadásul a
leghasonlatosabb magához a Mindenhatóhoz. Sátán tehát Isten kétkedése. Isten,
amikor megkérdőjelezi a saját teljességét, azzal virtuálisan leválaszt egy
részt sajátmagából, hogy mintegy kívülről szemlélve önmagát, válaszokat
kereshessen a benne megfogalmazott kérdéseire. Sátán nagyszerű munkája ezeknek
a kérdéseknek teret adni, lehetőséget a válaszok megtalálására; lényegében nem
különbözik hát Istentől, csupán egy olyan folyamat működtetője, aminek az
eredményeként egy virtuális valóság (egy belső én) leválasztódik a tökéletes
egészről, miközben a része marad. A teremtés azon kicsi kis eltérése, ami
kimozdítja a világot a tökéletes harmónia változatlanságba meredt öröklétéből,
és fenntartja a világban az örökös változást. Az angyalok összhangzatában az
alig hallható kis puki. Nem a hang a lényeg, hanem a változás, amit elindít. De
vajon az ördög dolga meglelni a válaszokat?
Miközben hitetlenkedve figyelem, hogy a Földet benépesített emberiség milyen
elszántan szolgálja Sátánt a pénzzel, a háborúival és egyéb önző
kegyetlenkedéseivel, én is felteszem magamnak a kérdést: miért hagyja mindezt
megtörténni a Jóisten? Milyen magasztosabb, felsőbb cél érdekében történhet meg
az a számlálhatatlan tragédia nap mint nap, amivel homlokegyenest szembe
megyünk a jézusi tanításokkal? Kell, hogy legyen célja, különben teljesen
fölösleges energia és időpocsékolás lenne az emberiség részéről a Sátán buzgó
szolgálata. Reméltem, hogy a bűnhöz hasonlóan, erre is indirekt módon találok
választ a könyv olvasása közben.
Ezzel a szemlélettel tovább haladva már egészen érdekesnek hatott, amit David Clayton a kísértés okáról írt:
„A kísértések csak akkor kapnak erőre, ha
elkezdünk azon töprengeni, mi is történne, ha belemennénk.”
Vitatnám. Mai világunk nem arról szól, hogy esetlegesen, gondolati úton
eljuthatunk valami kísértő fantáziálásig. Nem. Konkrétan kisgyerekkorunktól
kezdve arcunkba tolja a környezetünk a kísértést. A szexuális csábítás benne
van a hétköznapjaink használati tárgyaiban. A pénzisten imádását percenként
erősítik a különböző „vásárolj, vagy senki vagy” típusú motiválások. A
szexualitás önmagáért való érték, a bosszú egy elfogadott indok, a hatalmi
törekvés egy támogatott célkitűzés. Pont az, aki megáll ennek az össztűznek a
közepén és elkezd töprengeni az okokról, a további lehetőségeiről, nos, ő az,
akinek talán esélye van felülemelkedni a csábításon, a kísértésen. Az
egyenrózsaszín vásárló-birka, a divatmacsó és ideálcicája esélytelen.
Jézus megdolgozott a kereszten az emberiség megváltásáért, ám az emberiség ma
már alig-alig kér a túlvilági megváltásból. A szentlélek elnyerése egy olyan
lehetőség, ami helyett ma mindenki inkább a saját valóságában keresi az egyéni
megváltását. Ki a pénzben, ki a hatalomban, esetleg a betonbiztos pozíciójában
és a kapcsolatrendszerében, de szinte senki sem a Mennyországban. Ha valamiben,
akkor ebben tényleg 21. századi a könyv: egyetlen egyszer sem kecsegtet a
túlvilági boldogsággal. Az író is érzi, kétezer esztendő múltával mennyire
lejárt lemez ez. A végső feltámadás dogmatikus leszögezése is túlzás, de a
lélek tárgyalásánál valamiért nem tudott kitérni előle. Viszont így erőtlen
maradt a könyv. Nincs benne a megváltás jutalma. Az „örök élet” és az „isteni
lélek”, amihez a megváltás útján juthatunk, eléggé homályos és hiteltelen
ígéretek. Nem futkosnak a vízen manapság több száz éves matuzsálemek, akik egy
csettintéssel gyógyítják a rákos betegeket. Isten földi helytartói erkélyekről
ostorozzák a háborúzó és népeket nyomorgató nagyhatalmakat, miközben a
háttérben próbálják elkenni egyházaik pénzmosási és pedofil ügyeit.
Az emberiség itt és most akarja a megváltást, nem valami misztikus mese
láthatatlan jövőjében. Az emberiség most ugyanúgy dolgozik a kereszten, mint
ahogy tette azt Jézus a Golgotán. Az isteni jóság ugyanúgy elhagyta az
emberiséget, mint akkor, ott a Megváltót. Krisztus azonban a könyv szerint
emberként is jóságos maradt, nem hagyta sem az önvédelem agressziójának, sem az
ördög csábításának, sem az emberi test követeléseinek, hogy önzetlenségéből
kimozdítsa, és ezáltal teljesítette be a megváltást. Nem tudom, az emberiség
miként lesz képes ezt utánacsinálni, vagy mi lesz a sorsa, ha mégsem sikerül.
Számomra az a bökkenő, hogy a végén Jézus meghalt. Ha emberként halt meg, akkor
az emberi halál következményeként ő is a feltámadásra várhatna, ki tudja
meddig. Minthogy azonban harmadnapra feltámadt, valami mégsem stimmel a könyv
állításával. A Mindenhatónak a Sátán és Teremtő fele megküzdött Krisztusban és
a nyertes fél hozta vissza az emberi testet az életbe, hogy majd végül
látványos mennybemenetellel érhessen véget a földi pályafutása.
De vajon ki nyert?
A könyvben a megváltás tervéről olvashatjuk, hogy az erkölcsi törvények
áthágása halált hoz az elkövetőjére. Logikusan az vezethető le, hogyha az
eredendő bűn az ego, ami ugye isteni eredetű, a halál oka pedig a bűn, akkor az
öntudat együtt jár a haláltudattal. Ebből első megközelítésre az következik,
hogy csak az öntudatlan ember nem tud a saját, elkerülhetetlen haláláról. Ez
sajnos minket, tudattal rendelkező olvasókat vajmi kevéssé vigasztal. Kevesen
választanák a könyvet olvasók közül a lobotómiát, csak azért, hogy
megszabadulhassanak a haláltudatuktól.
Ennél jobb terv kell a megváltáshoz. De egyáltalán miért van szükség a megváltásra?
Az ó testamentumban még csak várják a majdani Megváltót. Adottak az isteni
törvények és a haláltudat. Aki vét a törvények ellen, az megismeri a
bűntudatot. A bűntudattól meg lehet ugyan szabadulni áldozattal, de a bűntől
nem. Itt a könyvben megint összekavarodik az isteni büntetés és a társadalmi
jog. A szövegben a bűn isteni büntetése a halál, pedig az egy természeti
törvényszerűség. A változás egyik velejárója. A bűn, ahogy azt már fentebb
levezettük, a haláltudatot hordozza magában büntetésként. A társadalmi jog tud
büntetésként halált kiszabni, és bizony a könyv egy árva sort sem ír arról,
hogy ez a fajta emberi önrendelkezés, amivel felülírja a tízparancsolat egyik
törvényét, mégis, milyen megítélés alá kerül Isten szempontjából. Van-e
bűnbocsánat a halálbüntetést kirovó bírónak, az emberi ítéletet végrehajtó
bakónak? Logikusan nincs.
Ám könnyen belátható, hogy mekkora lelki emelkedettség kell a bűnös emberiségben
ahhoz, hogy akár csak a bosszú vérgőzös mámoráról lemondjon. Évezredek óta
foglalja törvényeibe az ember az ehhez való jogát, és a mai napig élteti a
filmipar, mint alapvető motivációt. Dicső, keresztény országok sorában hallani
sem akarnak a halálbüntetés megszüntetéséről, a nem keresztény országokról meg
már ne is beszéljünk!
Ez az összemosás azonban eléggé átlátszó és gyenge lábakon álló megoldás ahhoz,
hogy az emberi halálosztásnak isteni eredetet biztosítsunk.
Igazából azonban az ó testamentumi társadalom számára nincs igazi eszköz,
amivel a törvények betartására szoríthatná a tagjait. A haláltudat adott. Ez
azonban az önző egyént arra sarkallja, hogy mindazt az időt, amit öntudattal
tölthet a létezésben, minél több örömmel töltse meg. Vágyai kielégítése a
legfőbb célja, akár mások korlátozása árán is. Akár bűnök elkövetésén
keresztül. Amíg megúszhatja büntetés nélkül, amíg remény van rá, hogy a
büntetés mértéke kisebb lesz, mint a bűnnel megszerezhető öröm, addig sajnos az
ember a bűnt választja. Ha pedig a büntetés elveszi a lehetőségét a további
örömszerzésnek, mert pl. kasztrálják, kiégetik a nyelvét, csonkítják – azaz a
szemet szemért elven okoznak neki maradandó hátrányt –, akkor maga az élet
veszíti el számára az értékét, ami miatt motiválhatatlanná lesz, avagy
képtelenné válik a munkára, szaporodásra. Ezzel a társadalmi értékét veszíti
el. Ebből a dilemmából hamar megszületett az a természetes, ám inkább állati
szintű megoldás, hogy a populációra káros egyedeket ki kell szelektálni. Ha nem
lehet száműzni, ha a méltó büntetés értéktelenné tenné, egyszerűen halállal
kell büntetni. A társadalom további hajlamos tagjai számára pedig elrettentő
példának kell állítani, ezért aztán a kiűzést, a kivégzést gyakorta kísérik
kegyetlenkedések, kínzások és meglehetősen nagy nyilvánosság.
Ehhez képest a könyv egy nyakatekert példázaton keresztül azt magyarázza, hogy
az erőszakszervezet, a halálbüntetés ígérete igazából egy óvás attól, hogy az
emberek elkövessék a vétkeiket az isteni törvényekkel szemben. Merthogy az még
mindig jobb, ha a pap feloldozása után a bűnös nyakára szorul a hurok, minthogy
bűnös lélekkel elkárhozna. Ezzel azt a képet festi elénk, mintha Istennek
versengenie kellene a Sátánnal: „Istennek
határt kellett szabnia a bűnnek, mert különben az emberiséget teljesen
hatalmába kerítette volna”. Ez abból a félrement okoskodásból következik,
ami a bűnt, mint valami betegséget, a halál okának tette meg. Pedig az eredendő
bűn, az öntudatra ébredő egó csupán arra ébresztette rá az embert, hogy a földi
léte véges, a testi változások, az öregedés halállal végződik.
Még egy hármas felosztást is kapunk, ami elmagyarázza, miként lépkedhet az
ember a saját lelki fejlődése során az „Isten, mint szigorú betartató”
képzettől a „törvényekkel irányító kegyes Isten”-en át az „isteni lélek a
lényeg”-ig, a megváltásig, és ezen keresztül a bűntelen életig. Van benne
valami, csak ez inkább az ember oldaláról, a primitív istenképzetek fejlődését
bemutatva érthető, nem valami vallásfilozófiai lépcsőként. Nem ad feloldozást a
halálbüntetés problémájára. Így viszont nagyon kétséges, hogy amikor Krisztust
emberi ítélet alapján halálra ítélik, sőt, ezt végre is hajtják rajta irgalom
nélkül, akkor tényleg azt a munkát végezte be a kereszten, ami az emberiség
megváltásához vezetett. A könyv állítása szerint Isten megbocsátott az
emberiségnek, amikor az ember megölte a hozzá küldött fiát. Hogy ezt miért
tette, azt megint egy igen-igen nyakatekert magyarázattal igyekszik
elfogadtatni a könyv. Állítólag az ó szövetségben a bűnbocsánatot az ember egy
áldozati állat vérével nyerhette el az Istentől. Rémlik valami történet, ahol
Isten Ábrahámtól saját Izsák nevű fiát kéri áldozatul, az öreg pedig minden
további nélkül meg is tenné az emberölést… majd ezen keresztül eljutunk odáig,
hogy a legfőbb bűn bocsánatáért a legnagyobb áldozat nem is lehet más, mint
maga Isten fiának vére. Tehát ez a nagyon primitív, Legyek Urát idéző
totemimádásos rituálé ad magyarázatot arra, miért tekintheti a Jóisten
megváltásra érdemesnek a pár ezer év alatt ilyen lelki magaslatokba fejlődött
emberiséget – amelyik továbbra is tesz a tízparancsolatra, és az ölés bűnébe
feledkezve szelektálja a saját populációját.
A hosszú oldalakra nyúló magyarázat mindezek tetejébe pompásan szembe megy egy
alig húsz oldallal korábbi kinyilatkozásával:
„Ha Jézus csak Ádám sarja lett volna,
akkor Ő is csak ezt tudná továbbadni. Ahhoz, hogy életet adhasson, nem e
világból valónak kellett lennie. Egy másik nemzetségből kellett származnia,
hogy egy új elemet vihessen az emberi életbe. Sőt, Jézusnak teljességgel isteni
lénynek kellett lennie!! Ugyanis csak egy Istennel egyenlő isteni lény adhat
olyan életet, amely tökéletesen igaz, és amely nem pusztán szabályoknak
engedelmeskedik, hanem önmagában, természetéből fakadóan tiszta, igaz és szent.”
– írja a 97. oldalon, miközben a 79. oldalon szó szerint ez áll:
„Jézus valójában félretette isteni
hatalmát és dicsőségét. Emberként jött Földünkre, az emberi lét minden
korlátozását vállalva. Ő asszonytól lett (Galata 4:4), és testében ő is attól a
genetikai romlástól szenvedett, amelyet Ádám bukása hozott az emberiségre,
illetve eljövetelekor már négyezer éve halmozódott. Genetikai örökségét
tekintve teljes mértékben közülünk való volt, valóban Ádám nemzetségéhez
tartozott.”
Ilyen lényeges kijelentésekben legalább lehetne egységes. Nem mindegy ugyanis,
hogy miként halt meg Jézus, hiszen ez határozza meg, miként és miért
támadhatott fel harmadnapra. A Mindenható munkájának melyik oldalát építette a
visszatérésével? A könyvben olvasható megváltás tervét, vagy a Sátán számára
akarta átengedni a gyilkosait?
Ha a megváltás tervét, akkor van egy hatalmas kérdőjel a halálbüntetéssel
kapcsolatban, amit ez a könyv nem válaszol meg. A tízparancsolat elleni vétek
halálbüntetést érdemel, ám a jogalkotásban már mégsincs értelme, mivel az nem
nevelő hatású. Az ellentét feloldásához dogmatikusan kijelenti, hogy a halált a
bűn okozza, amit az ember Ádám óta hordoz a génjeiben, és csak Jézus oldozhatja
fel alóla. Jézus egymaga váltotta meg az emberiséget a kereszten, méghozzá úgy,
hogy levetkőzte minden isteni tulajdonságát, majd emberként is megmaradt jónak,
önzetlennek, miközben kínhalált halt. Ezáltal mindenki atyjává lett, és aki
követi az ő példáját, annak át tudja örökíteni az isteni lelket, amivel
újjászületve a megtért ember megváltásban részesül. Az ilyen isteni lelkű ember
megszabadul a haláltól, és bebocsátást nyer a földi élete után a Paradicsomba. Mármint
a Biblia szerint. A könyvben csak a feltámadásról esik szó, amikor minden ember
egy jó testben, az eredeti személyiségével visszatér egy örök életbe. Mivel
erre a jutalomra még csak közvetett bizonyítékok sincsenek, továbbá sem vízen
járó, sem holtakat feltámasztó emberek nem kerülnek ki az egyház neveléséből,
erősen kétséges, hogy ez így igaz lenne.
Ha azonban azt nézzük, hogy a szeretet és az önzetlen jóság földi
megtestesítőjét egy római bíró halálra ítélte, a kiválasztott nép pedig hagyta
végrehajtani rajta az ítéletet, akkor Isten a tízparancsolat megszegéséért
simán átengedhette az emberiséget Sátán szolgálatára. Akkor Jézus feltámadása
fölöttébb emberi vágyak megszólaltatásáért történt, amikor tanítványainak az
egyház megalapítását adta feladatul. Akkor a Mennyország ígéretét már a testi
vágyak, a hatalom és a vagyon hajszolására kész embereknek teljesen fölösleges
volt fölajánlania. Az megmarad a keveseknek, akik lelki fejlődésük útján
elértek odáig, hogy egójukat lecseréljék az isteni lélekre. Az elmúlt kétezer
esztendő pedig nagyszerű példák tárházát kínálja arról, hogy az ember mire
képes a hatalomért, a pénzért és a földi örömökért. Ebben az egyház
vezető-szervező szerepet játszik egészen napjainkig.
De mi lehet az a munka, amiben az emberiség immár több ezer esztendeje kínnal
és vérrel áldozva dolgozik? Milyen kérdések fogalmazódhattak meg a Mindenhatóban?
Milyen kétségek merülhettek fel a legmagasabb értelemben? Mi célból kell ez a
földi pokol Sátán uralma alatt?
A könyv természetesen az
első verzió, a megváltás terve mellett teszi le a voksot, és ennek a
problémának mentén kezdi el boncolgatni az emberiséget sújtó átok természetét,
az átok megtörésének módját. Feltételezi, hogy Lucifer megmérgezte valamivel a
teremtést „ami nem tartozott az eredeti
tervhez”. Ezzel simán megkérdőjelezi Isten mindenhatóságát. Kijelenti, hogy
Lucifer szerint „Isten nélkül jobb lenne
az élet”, továbbá, hogy bolondság magunkban kutatnunk Isten után. Mintha az
ember nem a teremtés része lenne, ami által kell, hogy legyen bennünk is valami
isteni. Márpedig, ahogy ezt ugyanez a könyv a 48. oldalán alaposan kifejti
Istenről: „Ő maga van jelen mindenütt, Lelke által!” David Clayton szerint „Isten
nem akar olyan világegyetemen uralkodni, ahol Ő nem kívánatos személy”.
Mintha személy lenne, aki megválogathatja, hogy Mindenhatóként hol uralkodik és
hol nem. Továbbá a „A szabad akarat révén
szabadította fel magát az ember Isten felügyelete alól, s most ugyanez az
akarat tartja fogva rabszolgaként, Isten pedig nem tud közbelépni.” Ezek
szerint a Mindenható csakis az ember akarata által mindenható.
Mivel a „hit által üdvözülünk”és „Krisztus kizárólag szent életet képes élni”,
ezért „aki valóságosan elnyerte Krisztus
igazságát, az Krisztusban tökéletes harmóniában él majd a törvénnyel (Róma 8:4;
3:31; 1János 2:6).” Viszont, mivel „az
ó szövetség soha nem volt képes az embert igazzá tenni”, az ezen alapuló
kormányzati rendszer „nem Isten végleges
terve volt, csupán egy szükségmegoldás”. Ha azonban „az a kormányzati forma, amely a törvény gyámsága alatt tartja az
embert, nem kielégítő”, akkor ugyanezért nem léphet túl a keresztény hit az
egyedi üdvözítéseken, és nem válhat vallássá, törvényalkotó rendszerré,
államformává. Korlátozó eszközként elveszíti az eredeti funkcióját; nem
felszabadít a törvény kényszerítése alól, hanem elveszíti üdvözítő voltát.
Egyáltalán semmilyen államforma nem elfogadható a keresztény eszmerendszer
szerint, hiszen aki részesül az isteni lélekben, annak ösztönös reakciója, hogy
a tízparancsolatot betartva cselekszik, ha vétkezik annak csakis a természeti
(társadalmi) környezet kényszerítő hatása lehet az oka. Innentől az állam, és
annak jogi szabályozó rendszere számára fölösleges, hiszen az is csak ezeknek
az áthágásoknak a büntetését szabályozhatnák, semmi mást.
Viszont akkor miért kellett évszázadokon át, egészen napjainkig a királyságokon
keresztül kézben tartania az egyháznak a keresztény államokat? Miért kellett a
legszigorúbb jogállamisággal embermilliók élete és halála fölött rendelkezniük
Krisztus szolgálóinak és katonáinak? Miféle célért működtek a gyarmatosító királyságok,
és azok egyházi hittérítői?
Ahogy haladok előre a könyvben, egyre inkább az a
meggyőződésem, hogy a szerző belekeveredett egy körforgalomba, amiből nem
találja a kijáratot, és inkább arról próbálja meggyőzni magát, hogy
tulajdonképpen nem is akar többet ennél a körözésnél. Úgy a 100. oldal után ismét
visszakerülünk a lélek fogalmához, a jó és a rossz meghatározásához, az ebből
adódó emberi és isteni törvényekhez, ezek különbözőségéhez. Azt lassan már
értem, hogy a hazudozás és mellébeszélés miért nem került fel a mózesi
tiltólistára. Nehéz lett volna betartani, miközben Mózes épp azt meséli, mit
csinált a hegyen annyi ideig. Ahogy azt a könyv 160. oldalán olvashatjuk, a
féligazságok, a csúsztatások a Sátán nyelve. Még a tízparancsolat sem tehette
meg, hogy a Sátán munkáját megakadályozza. De mégis, miért?
Mit okozott az, hogy a teljes valóságtól eltérő képet festhettünk a
szavainkkal? Azt okozta, hogy a tudatunkban – az egyéni és a kollektív
tudatunkban egyaránt – kialakítottunk egy virtuális valóságot, ami pont annyira
térhetett el a megtapasztalható valóságtól, amennyire a kétkedésünk engedte. Az
a kétkedés, ami fel tudta tenni azokat a kérdéseket, hogy mi van, ha mégis úgy
igaz, ahogy az a másik állítja? Mi van, ha tényleg vannak szellemek? Ha a halál
után van egy lélek, ami még megőrzi a személyiségünket? Ha ezeknek a lelkeknek
van egy élők számára láthatatlan országa?
Vagy; mi van, ha a betett pénzem egy megelőlegezett gazdasági növekedéshez
viszonyítottan kamatozik? Ha a pénzem értékét a következő ötven évben megnyert
háborúimhoz és az addig kitermelt kőolajam értékéhez viszonyítva állapíthatnám
meg?
Vagy; mi van, ha üzleti befektetésnek tűntetem fel a vállalatomban a legújabb
sportkocsim vásárlását? Ha vállalkozásként üzemeltetem az üzletszerű kéjelgést?
Ha szerződést íratok alá azokkal, akiken a legújabb gyógyszereimet tesztelem?
Dolgozik bennünk a kisördög, mi pedig szabad akaratunkból dönthetünk, hisszük-e
a mesét, a mítoszt, a vallási tanítást, a pap szentbeszédét, a sámán delíriumos
halandzsáját, a bankár ajánlatát, a politikus jövőképét, vagy sem. Ha van Hit,
akkor arra felépülhet egy egész egyház, állami berendezkedés, azon elindulhat
egy tudományos kutatás, egy felfedező expedíció. Ha nincs Hit, akkor a
mellébeszélőt jobb esetben bolondnak nézik, rosszabb esetben jön a kiközösítés,
megkövezés, máglyán elégetés…
Kitől van tehát ez a virtuális valóságokat létrehozó képesség? Isten áldása,
vagy az ördög adománya? Azt nézzük, hogy azt a bizonyos almafát Isten
teremtette, vagy azt, hogy az ördög vette rá az emberpárt, hogy belekóstoljon?
A Pokol, vagy a Mennyország virtualitása fontosabb?
Ha a könyv szerint mondottakat vesszük igaznak, a hazugság, a féligazság
Lucifer tudománya. Az ezen felépült virtualitások mind hozzá tartoznak. Így
mindaz, amiről kiderül, hogy nem a teljes igazságot tárják elénk, abban ott van
az ördög munkája. Így lesz érthetővé, hogy a keresztény tanítások miért
ragaszkodnak még a 21. században is a teremtés mítoszához, a Paradicsom
létezéséhez, a Bibliában leírt minden egyes csodához. Miért írnak inkább
könyvtárakat megtelítő magyarázkodásokat az erkölcsileg megkérdőjelezhető
tettekről, mintsem hogy meghaladottá nyilvánítanák akárcsak egyetlen sorát is.
Nem tehetik meg.
Amint bevallanák ugyanis, hogy bizonyára némi mellébeszélés, szónoki
hangulatkeltés volt csupán ez, vagy az a csoda, látomás vagy megnyilatkozás,
egy-az egyben Sátánnak adnák át az egészet. Mózes az ördög segítségével
fogadtatta el a tízparancsolatot? Máriának a Sátán súgta, hogy mesélje a szűzen
fogantatását?
Erre az útra nem tévedhet rá az isteni igazságot hirdető kereszténység.
Én azonban lehetek tiszteletlen, és feltehetem azt a kérdést, hogy mégis, miért
kellett az emberiségnek rálépni Sátán útjára? Az isteni, természeti
törvényektől eltávolodva, miért kellett egy képzelt világ kitalált szabályai
szerint felépíteni egy saját környezetet, aminek legyőzendő ellenségévé lett a
természet?
Már az első bibliai kép, a fügefalevélbe ruházkodás jól mutatja, miként kezdte
az ember az öntudatra ébredése pillanatában leválasztani magát a természetes
környezetéről. A következő kép nem a tűz használata, vagy a lakhelyépítés,
hanem a munka. „Orcád verejtékével keresed kenyered.” A munka virtuális
megszemélyesítője pedig a pénz. Ettől a két átoktól a mai napig nem tud megszabadulni
az emberiség, és ezen az úton haladva, tudományos és társadalmi fejlődésünk
lépcsőfokain mászva egyre mélyebbre és szélesebbre vájjuk a szakadékot a
természetes létformánk és virtualizált világunk között. Ha Sátán birodalma az,
amit Isten a saját természetétől elválaszt, hogy kétkedni tudjon saját
tökéletességében, akkor az ember ezt a birodalmat fejleszti Ádám óta. Ebben a
folyamatban Jézus megjelenése, tanítása és a kereszten végzett munkája egyetlen
eredménnyel járt: Készített egy kiskaput, amin át az emberiség már nem csak a
haláltudatból táplálkozó megfélemlíthetőségén keresztül volt rábírható az önző
egója feladására, hanem megalkotta a halálon túli élet reményét, a Mennyország
ígéretét és a végső feltámadás jövőképét. Az élő, virtuális világának poklában
szenvedő bűnös ember végre megnyugvást lelhetett abban, hogy ha a jézusi tanok
szerinti önzetlen, társadalomépítő hívővé válik, akkor az egóját átmentheti egy
túlvilági virtualitásba, ahol már nem kell a munka és a testi kívánalmak terhe
alatt görnyedeznie.
Az eddig olvasottak alapján emberi társadalom nem működhet a
természeti törvények szerint mindaddig, amíg a társadalmat alkotó egyének mind
fel nem adják az önző egójukat. Addig azonban kénytelenek saját szabályozást
kitalálni a virtuális valóságukhoz. A könyv azt magyarázza, hogy a törvény
ahhoz kell, hogy általa felismerhetővé legyen a bűn.
„Mert a törvény cselekedeteiből senki sem
igazul meg előtte, hiszen a törvény csak a bűn felismeréséért van.” (Róma
3:20)
Ha azonban kiemeljük ebből a meséből, akkor a törvények igazából egy egészen
jól behatárolható feladatkört töltenek be: keretet adnak a virtualizált
világunknak, a természettől leválasztott társadalmunknak, hogy ezek mentén
lehetőséget adjon a civilizációnk fejlődésének. Minél fejlettebb a
civilizációnk, annál messzebb kerülünk a valódi természettől, amit az isteni
törvények irányítanak. Mivel azonban az ember maga megmaradt hús-vér
valóságnak, a test kívánságait a természet törvényei szerint ki kell
elégítenie, hacsak nem akar elpusztulni. A test fájdalommal, az egó a
haláltudattal küzd azért, hogy a test természetes igényeinek kielégítése nehogy
elmaradjon. Hajlamosak vagyunk elhinni azt a mesét, hogy a civilizáció
fejlődése a testi igényeink kielégítését szolgálja. Hogy a földi szenvedést, a
munkát hivatott levenni az emberiség válláról, hogy helyette több időnk és
energiánk maradjon… mire is? A természeti erőforrások egyenlőtlen elosztása nem
csak a természetben alakította ki a versengést, hanem a társadalmakra is mindig
jellemző. A pénz, mint a munka virtualizálása, még jobban kiélezte ezt. Ha a
tudományos fejlődésünk, a gépesítésünk az emberi társadalom javát szolgálná,
mára már csak gépek dolgoznának, az embernek pedig csak a lelki-szellemi
életére és a művészi kibontakozására lenne gondja. Ehelyett az ember mocskosabb
pokolban él, mint tette azt a középkorban, és olyan globális szintű
problémákkal küzd, mint még soha ezelőtt. A természeti erőforrások egyre
igazságtalanabb megosztása az önzés kiteljesedése felé vezet, az egó felülírja
a közösségi érdekeket, az elidegenedés társadalmi jelenségekben mutatkozik meg.
A jézusi ígéret, a Mennyország egyre kevesebbeket érint meg, hiszen sokkal
hihetőbb, evilági beteljesüléseket ígérő mesék bolondítják a népet, főleg a
pénzen keresztül. Ám a tudomány fejlődése is egyre csak halványítja a lelki
élet fontosságát, hiszen a dogmatikus környezetéből kirángatva, ez a homályosan
megfogalmazott valami, a Lélek egyre megfoghatatlanabbá válik. A felnőtté
válás, az érett személyiség kialakulása egyre későbbi korra tolódik ki,
miközben a családi-, a munkahelyi- és virtuális közösségekben más-más arcukat
mutatják az emberek. Gyakran egészen eltérő az élő ember és az internetes
közösségi oldalakon megjelenő digitális személyisége.
Korunk fő kérdése ebben a könyvben az lehetne, miként akar, vagy tud a jézusi
tanítás megfelelni ezeknek a legújabb társadalmi kihívásoknak. Ide azonban
messze nem jutunk el.
A jó hír jobb, mint gondolod!
megragad a krisztusi megbocsátás és a hit által elnyerhető megbékélés kitárgyalásánál.
Mivel azonban a jó háromnegyedén túljutva egyáltalán nem tudott meggyőzni róla,
hogy érdemes elfogadnom a dogmarendszerét, hogy ezáltal egy olyan
vasszilárdságú eszmerendszerhez jussak, amire bizton ráépíthetem a lelki életem
felhőkarcolóját, immár inkább csak az érdekességekért haladtam tovább. Taoista
értékrendszerem hűvös távolságtartásából olvastam az olyanokat, mint „Isten pedig így válaszol: >>Így már
van alapja annak, hogy ismét barátok legyünk. Soha nem vártam el tőled, hogy
többé egyszer se bukj el, hiszen nyomorult féreg vagy, aki nálam nélkül semmi
jót nem tehetsz – de ha elismered, hogy az én segítségemre van szükséged, akkor
van közünk egymáshoz.<<”
Barátságos.
„Volt egy korszak, amikor korlátolt
elgondolásaitok miatt a gyermeki érvelésnek engedtem teret, s ennek fényében
bántam veletek. Most azonban eljött az ideje, hogy nagyobb világosságot
nyerjetek, és jobban megértsétek Istent és valódi szándékait! Isten szeretne
nagyobb világosságra vezetni benneteket valódi természetét illetően, de ehhez
fel kell adnotok szűk látókörű nézeteiteket!”
Ezek alapján nekem egy fejlődési folyamat bontakozik ki, amit a Jóisten
vezényel az emberiség számára. A változás azonban nem egy tól-ig folyamat. Ha a
Megváltás egy kétezer esztendővel ezelőtti állomása volt ennek, akkor ma egy
újabb részfolyamatot végzünk. Akár Sátán munkáját végezzük, akár az
Antikrisztus eljövetelét készítjük elő, akár a Végítélet napját várjuk, az sem
lehet a végcél. Ha az ember a teremtés koronája, és ez nem csak egy egoista
mese, akkor mi jöhet az ember után? A fejlődés, a változás nem áll meg,
legfeljebb a mi hús-vér világunk vált valami másra. Talán a gépek fejlesztése,
a digitalizálás térnyerése mutatja a jövőt? A következő Megváltás már egy
digitális Mennyország ígéretét hozza? Talán Sátán munkája pont az, hogy
eljuttassa az emberiséget odáig, ahol képes lesz megismételni a teremtést a
saját, digitális virtualizációjában? Vagy az Antikrisztust kell megszülnie
ennek a természettől teljesen elrugaszkodott emberi társadalomnak? Esetleg
tényleg valami világvége – az emberi világ vége – felé tartunk? Mi bizonyítjuk,
hogy a teremtés tönkretehető?
Szerencsére nem keresztényként kaptam kézhez ezt a könyvet. Ha keresztény
neveltetésem okán természetesnek venném a könyv dogmatikus kijelentéseit, a
végén könnyen úgy érezhetném, hogy Jézus és tanításai mára időszerűtlenné
váltak, a túlvilág ígérete elerőtlenedett, és a mai világ tényei azt mutatják,
hogy a Földön Sátán uralkodik, az emberiség kínnal és vérrel szolgálja
évezredek óta, és akárhová is tart, jelenleg bizonyosan nem a földi Paradicsom
kapujában áll. Saját értékrendemből szemlélve azonban nem ingatott meg ilyen
irányba A jó hír jobb, mint gondolod című
David Clayton könyv. Számomra Isten
továbbra is a legfőbb törvény, a változás fenntartója, az ember meg túl kicsiny
és mellékes porszem hozzá, hogy különösebb jelentősége legyen a világban. Ha
jobbá akarjuk tenni a világunkat, akkor valóban le kell vetkőznünk a személyes
önzésünkből, jó pár korszerűtlenné vált, túlhaladott dolgunkat el kéne
engednünk, hogy kiélvezhessük végre a tudományos eredményeink gyümölcsét, és az
egyszeri és megismételhetetlen földi életünket.
Akinek sziklára épült a hite, az érdekességként nyugodtan elolvasgathatja ezt a
könyvet, aki viszont még keres, annak sajnos nem tudom azt ajánlani, hogy ebben
a könyvben kutasson válaszok után a kereszténységgel kapcsolatos, 21. századi
kérdéseire.