2016/04/27

Naiv brutál

Extrém leárazáson vásárolt könyvek esetében nincs miért komoly elvárásokkal tekintenünk a beszerzett művek elé. Épp ezért igazán örömteli, amikor egy ilyen szituációban sikerül kifogni valami különlegességet.
A puha fedeles, Főnix Könyvműhely által 2012-ben szállított Zaj egy személyes ismerősöm fordítása. Azt eddig még nem tudtam, hogy doktorált, most azonban örömmel olvastam a neve előtti dr. rövidítést. Máskülönben bizonyára meg sem veszem a kötetet, hiszen külsőre elég jellegtelen, ráadásul nehezen olvasható, zajszennyezett szedésben és színnel került a borítóra az összes szöveg. A hátoldalon már a cím fordítása is elmaradt, a 15 éves korhatárt jelölő sárga karika pedig inkább a piff-puffos számítógépes játékokat idézi. Kinyitva megnyugtatott a kényelmesen, igényesen szedett oldalak szövegképe. Azonnal feltűnt, hogy kétféle szöveg váltogatja egymást a történetben – ez máris érdekesebbé tette a könyvet.
Elolvasás után sokáig néztem magam elé, próbálva megfejteni, hogy mi a rossz ebben a könyvben. Mert egyébként jó. Szórakoztat, mint egy sokadik kategóriás akciófilm, pörög, mint búgócsiga, a karakterek egyediek, akár valami új banda tagjai az első klipjükben, csak az egészben van valami félreütés.
A fordítással semmi gond sincs, még azt az erőltetett szlengezést is sikerült elkerülnie, amit egy nagyon vagány fiatalokból álló bandáról szóló sztori könnyen magára ránt. Ahol nem volt korrekt kifejezés a magyarban, ott maradt a teljesen megfelelő szakkifejezés, akár hadászati, akár populáris zsargonról legyen szó. Jól vált a monologizáló szöveg és a hivatalos leírás között, aki figyelmesen olvas, annak nem kavarodhat össze az elbeszélő jelene a visszaemlékezéseivel.
Az alap felütés is jó helyen viszi bele a történésbe az olvasót: elkezdődött az Esemény, amire a felkészült Sávhasználók előre felépített Stratégiával reagálnak. Magyarán: amikor összeomlik az állam, a felkészült huligánok módszeres bűnözésbe kezdenek. Mindehhez a használaton kívül maradt analóg rádióhullámsávokat használják kommunikálásra, ami persze így egy eléggé zajos közeggé válik. A történetünk „hőse” hamar levetkőzi a humánum gyengécske héját, és visszaemlékezésekkel tarkított, laza mesében tárja elénk, miként vezeti választott népét az ígéret földjére.
Ami viszont feltűnt, hogy az író az idősíkoknak a kavarásával szeretett volna valamiféle zajt csapni, közben némi statikus zörejeket is beleszőve az analóg adások szövegrészleteivel, ám a mutatvány nem igazán sikerült. Valami ügyesebb eszközt kellett volna használnia Darin Bradleynek a zajkeltéshez. Egy következetesen félreinformáló karaktert, vagy egy egészen másról szóló visszacsatolást a médiából, a környezetből, vagy egy rivális Csoportot, amelyik az üldözőjükké válik… de a törzsszöveg kavargatása ehhez kevés.
A stílus gördülékeny, a cselekmény egy utaztató regény vonalvezetése mentén bontakozik ki, ám az írói kvalitásokat nem fűszerezi a megfelelő háttértudás, és ez egyre-másra szüli a hiteltelen élethelyzeteket. A főszereplőket körülbelül a hatvanadik oldalon kellett volna közveszélyes terroristákként kiirtania egy ex-rendőrökből és ex-katonákból spontán szerveződött civil csoportnak, de a századikra már saját maguktól éhen és szomja pusztultak volna. Bár eléggé nehezen hihető – főleg a mai, közel-keleti események ismeretében – hogy egy ilyen Esemény során pont a gáz- és ivóvíz-szolgáltatás marad fenn, még hihetetlenebb, hogy egy alapvetően katonai- és rendőrállamban pont infantilis szerepjátékosok összeverődéséből válik a legütőképesebb túlélő Csoport. A teljes homály egyébként minden irányból körbeveszi a történetet: nem derülnek ki a főbb szereplők hátterei, motivációi, a külvilág akciói és reakciói, az előkészületek konkrétumai. Az egész inkább egy disztópikus környezetbe helyezett akció-videojátékra hasonlít, ahol nincs szükség evésre, ivásra, nem kell megágyazni, bekötni a kibomlott cipőfűzőt, csak menni és lőni, lőni, lőni…
Ám van itt más probléma is. Ha már számítógépes piff-puff játék, akkor bizony eléggé egyoldalú, ha hiányoznak a hibák. Az az elhallgatás ebben a ludas, amivel csak sejteti a történet mesélője, hogy azért nem ment minden simán. Viszont a rengeteg homályban hagyott külső részlet, a sok névváltozatás, a rengeteg titkolózás mellett ennek az elhallgatása már zavaró, fölösleges.  Mintha isten üzemmódban tolnánk a progit.
De még csak nem is ez a legnagyobb bajom vele. Talán semmi gond sincs a regénnyel, ha nem akarna több lenni egy hosszúra nyúlt akciónál. Ám ez a regény egy kivonatolt kézikönyvet tartalmaz, egészen használhatónak tűnő leírással arról, miként kell kialakítani egy rejtőzködő sejtet, ami az erőszak eszközével rövidtávú célokat érhet el. Jelen esetben egy kijutást egy ellenséges városból egy előre meghatározott Helyre. Vagy felrobbantani egy metróállomást, akár megengedhető veszteségként néhány Tag beáldozásával… továbbá egyszerű embereknek ad egyszerű recepteket, miként vetkőzzék le a bűntudatot, hogyan alakítsák át kollektív felelősséggé, milyen módszerekkel fanatizálják a Csoportjuk tagjait és hogyan virtualizálják lelketlen tárggyá a többi embert.
A túlélésről szól a legkevésbé a könyv, pedig lépten-nyomon hangoztatja, hogy az összes retardált agresszió annak érdekében történik; mert mivelhogy mindenki más is hasonlóan retardált agresszorként fog fellépni ellenünk. Vagyis ez egy agresszivitás verseny. Ha eléggé agresszív a kezdeti fellépés, ha elég stukkert és amót szerzünk meg, utána a víz, a szántóföld majd magától jön. Hogy mitől? Ezzel már nem foglalkozik a könyv, ahogy általában egyetlen számítógépes játékban sem lényeg az, ki, mikor és miért hagyott szétszórva gyógyító csomagokat a pályán… vagy ki és mikor takarította fel a vért a korábbi lövöldözés után. Ha mindenkit lelőttél, aki ellenség lehet, akkor nincs többé kitől félned. Csak saját magadtól.
Zaj úgy állítja be, mintha pont nem ez a fellépés varázsolna a legbirkább közösségből is lincselő tömeget ellenünkben. Mintha a legaljasabb dolgokat pont nem az agresszió folyamatos elkerülésével tudnák végbevinni a mai embereken. Mintha egy gyilkológépben bármikor is megbízhatnának a társai, és viszont. Mintha nem látnánk nap, mint nap, hogy mennyire rövid lefutású, szomorú történetek ezek.
Igazából a nagyon bátor és vagány fejbelövöldözések mögött egy állandósult, zsigerekbe fagyott félelmet érzek. Önmagából kiindulva, és kellő korlátoltsággal megverve, az átlag amerikai egy önző gyilkosnak képzeli a többi amerikai állampolgárt? Erre számíthat a világ, ha az USA-ban meginog a társadalmi, gazdasági rend? Darin Bradley csúnya képet fest az elidegenedő társadalmáról.
Oké, hogy Texas a militarizált agyú fegyverbuzik országa, akik egy szál rambókéssel mennének neki akármelyik országnak, ha azok nem az ő olajukat veszik, de azért egy magasan kvalifikált művésztanárnak illett volna kissé több biológiát vinni a történetébe, mert így az nem él. Sajnos ezen semmit sem segít a könyv végére biggyesztett riport, ami csupán arról győzött meg, hogy a szerző még erősen kiforratlan személyiség, labilis erkölcsi énképpel. Egy szakember bizonyára sokat tudna foglalkozni a problémáival, nekem csak szimplán taszító a Tag.

Megjelenés: 
Rovat: Könyvespolc 

Tündérmese a háborúról


Nehezemre esik megírnom ezt a cikket. Mindenek felett tisztelem Terry Pratchettet és az ő munkásságát. Egész életében kiállt a humánum, az emberi jogok, a demokrácia és az orangutánok mellett. Amit legutóbb olvastam tőle, az is messze meghaladta a kortárs fantasy irodalom átlagát. A Baff! a kényelmesen belakott Ankh-Morporkba invitálja az olvasót, az egész Korongvilág messze legkidolgozottabb szegletébe, régről ismert, jó barátként üdvözölhető szereplők közé. Biztos kézzel vezetett történet visz végig a könyvben feltárt konfliktuson, a fokozódó izgalmak közepette, egészen a megnyugtató befejezésig. Teret kap a mágia, rövid kitekintést kapunk egy Kúm-völgy nevű helyre, a maga természeti és történelmi nagyszerűségében, ahol végül törpe és troll – ha nem is egymás nyakába borul –, de legalább nem is egymás torkának ugrik.
Elolvastam, élveztem, letettem a könyvet, aztán ahogy kerestem a vezérszálat, ami mentén cikket írhatok róla, elkezdtek nyugtalanítani az apróságok.
Baj van a törpékkel.
Ezek egy egész könyvön át egy eszméért akartak háborúzni, nem pedig az ARANYÉRT! Szinte szó sem esett a sárga fémről, pedig jól tudjuk, hogy egy törpe még hazudni is hajlandó, hogy az aranyát ágyba vihesse…
Szóval komoly és nagy háború van kitörőben, egymásnak feszül ősi törpe és troll ideológia, miközben már egy teljesen új világ épült fel körülöttük. Elég csak néhány fanatikus önjelölt vallási vezető, máris egész népcsoportok változnak át vérszomjas nacionalistákká.  Persze, nem a politikai vezetők, a fegyvereladásból élő kereskedők, a törpék által feltárt melaszvájatokra pályázó spekulánsok által hergelt ellentétekből fakad a gyűlölködés, hanem néhány eldurvult kocsmai verekedés, pár betalált sértegetés utóéleteként fejlődött ki a háborús állapot.
Ezt én nem veszem be.
A háborút mindig a legmocskosabb kapzsiság táplálja, ehhez gyárt ellenségképet az, akinek meg van a hatalma hozzá, hogy az egyszerű, elnyomott, nélkülöző nép haragját egy gazdaságilag megfelelő mértékben kifosztható népcsoport felé irányítsa. Ankh-Morpork etnikumai között annyira hiányzott minden ilyen háttérfeszültség, hogy ha van is identitásbeli ellenségeskedés két faj között, az élelmesebb polgárai hamarabb csinálnak belőle sportot, arénaküzdelmeket – és ezen keresztül busás hasznot hozó üzletet –, mintsem hogy csak a háborúnak az ötlete felmerülhetett volna bárkiben. Ha mégis kialakul a városban egy már vérig menő ellentét, a vezető arisztokrácia biztosan nem guvvadt szemű idiótaként bambul el felette, hanem minden eszközét bevetve igyekszik a saját pártjára állítani az erősebbiknek vélt felet, hogy általuk vigye keresztül politikai céljait… de semmi ilyesmi. Helyette egy eszelős Vinkó rohan keresztül az egész városon, hogy a szerencsétlen fiacskájának ötszázhuszonnyolcadjára is elolvassa ugyanazt a bugyuta mesét.
Igazi motiváció híján pedig nem lehetett hitelessé tenni azt az (állítólag) óriási forrongást sem, ami kettéválasztja az alapvetően emberek lakta megapoliszt. A régi, jó városőrök folytatta nyomozás mögött ez az egész úgy zajlik, mint valami farsangi készülődés: a helyi bűnszövetkezet igyekszik megkaparintani a hagyományőrző egyesületek feletti ellenőrzést, és védelmi pénzt szedni a hozzájuk kötődő családoktól. Közben pedig a feltárandó gyilkosság szálai egyre mélyebbre és mélyebbre nyúlnak… már szinte hihetetlenül mélyre egy egyébként folyóvölgyi város alatt. Ennek köszönhetően számomra a regény legizgalmasabb részét jelentette, amikor az ősellenség rendőrnő-páros korlátozott nézőszám mellett iszapbirkózó versenyt rendezett a lassan feltöltődő járatokban.
Értem én azt, hogy az egykori tényfeltáró újságíró miért is tartotta annyira lényegesnek egy adathordozó eszköz felkutatását, hogy azért aljas gyilkosságok sorát legyen képes elkövetni valaki. Jó lenne egy olyan világban élni, ahol az igazság komolyan befolyásolhatná a politikát, a gazdasági törekvéseket, vagy akár csak a háborús retorikát. Ez azonban csak itt, ebben a kitalált tündérvilágban, egy öregember képzeletében működhet. Csupán egy elvarázsolt Kúm-völgy mélyén lehet megnyitni az igazság mauzóleumát, ami látva láttatja, mennyire fölösleges ostobaság minden igaznak vélt indok a háborúskodásra.

Megjelenés: 
Rovat: Könyvespolc 

Góg és Magóg

„A cél ez: a barbár gallyat is beoltani a nagy fába, ami az Imperium, hogy annak részévé válhasson és tovább sarjadhasson, miként az oltvány teszi.”
A tudós bölcsész, Ferdinandy Mihály életének utolsó előtti művéről írtam néhány nem túl lelkes szót az előző cikkemben. Azt kívántam megfogalmazni vele, mennyivel olvasmányosabb könyv a Bestiárium a maga könnyedén szőtt történetével, lineáris vonalvezetésével, mint egy tudományos igénnyel megszerkesztett történelmi alkotás. Pedig ez a mű élete utolsó önálló kötete, mit már csak egy rövidebb írásaiból összeszerkesztett kiadvány követett, így hát tartozom azzal, hogy ha már felelevenítettem emlékét, most bővebben bemutassam.
Az öreg történész beleszületett a Monarchiába, akkor vált tudós fővé, amikor Magyarország a megalázó békekötés utáni sokkból próbált feltámadni, majd egy újabb háború messzi földekre űzte hazájától. Bölcs távolságtartással szemlélte szülőhazája történelmét, és míg idehaza mindenki a „rendszerváltás” mámorában pancsikolva várta a nyugati jólét beköszöntét, ő egy olyan történelmi eseményt vizionált rövid terjedelmű regénye lapjaira, aminek üzenetértékét csak most, negyed század múltával foghatjuk fel teljes súlyával.
Góg és Magóg : A birodalom végnapjai című esszé nem reflektál a szétesett Római Birodalom és a szétesett Szovjetunió párhuzamaira, a feltámadt nemzeti érdekek mentén élesedő konfliktusokra, a külső birodalmak egyszerű önzésből fakadó válaszreakcióira, hanem csak emberi közelségbe hozza Valens császár őrületét, amiben az egó és a hatalomféltés elvakítja a vezért a valódi problémák és azok megoldása iránt. Bepillantást nyerhetünk a kicsinyes, nagyon is emberi önzés poklába, ami lángra lobbantja a békés népek haragját, ellenséggé fordítja a baráti szövetségest, aljas gyilkossá alacsonyítja a dicső katonát.
Ferdinandy Mihály, a történelem alapos ismerője és értője utolsó éveiben Oxford biztonságosnak vélt távolából nézhette végig egy birodalom felbomlását, olyan országok megjelenését, amik születésekor még csak nem is léteztek, miközben egy évezredesnél nagyobb hagyománnyal rendelkező kis nép jól láthatóan kimaradt a rehabilitációs rendeződésből. Kicsinyes, emberi önzések mentén elkezdődött az, ami egykor már megtörtént ezeken a határvidékeken. Olyan viszályok magvait hintették el értő szeme láttára, amik termékeny talajt fogva azonnal kicsíráztak, s vérrel öntözték a tövüket szerte a Balkánon, a Baltikumban, a Kaukázusban…
Egyszer már megtörtént mindez. Egy alapjaiban megrendült birodalomra olyan külső nyomás nehezedett hirtelen, ami alatt összeroppant. A métely ekkor már régen rágta, gyengítette belülről is, hiszen a hódítások végeztével az egykori rabszolgatartó fosztogatók a határon belül kellett, hogy megtalálják az újabb kisemmizhető prédáikat. Hiénaként vetették rá magukat az első kitettebb helyzetbe kerülő, menekültté lett népcsoportokra, vak önzéssel kezdték szipolyozni, süketen arra a veszélyre, ami elől menekültek áldozataik. Ellenséget, vérükre szomjazó, bosszúszomjas problémát csináltak maguknak azokból, akikre a legnagyobb szükségük lett volna szövetségesként, amikor a valódi baj beköszöntött. Akkor a tapasztalatlanság, a vezetők személyi kultusza, a helyi akarnokok öncélúsága akadályozta az emberséges és célravezető döntések meghozatalát, kivitelezését. Ma már van egy Ferdinandy Mihályunk, aki bölcs rálátással kiemelte ezt az emblematikus időszakot, és példaként állítva elénk, élete végén, egy olyan történelmi korszakban, ami mintegy megismételte a régmúlt korok történéseit, szemléletes, szépirodalmi stílusban tette közkinccsé eme megtapasztalt tudását.
Ferdinandy arisztokrata felmenőinek köszönhetően két világháború őrületét nézhette végig elemző távolságtartással; milliók menekülését a háború sújtotta területekről, akár vagyonok elherdálása árán, akár egyetlen batyuval a hátukon. Írásában aztán rendkívül érzékletesen adta vissza ezt az élethelyzetet, plasztikus ábrázolású képeken jelennek meg a felégetett városok, az elmenekült lakosság után hátramaradt lakatlan házak, falvak, a létbizonytalanságba beleőrült, útonállóvá vedlő emberek, a végső elkeseredésükben halált megvető elszántsággal pusztító hordák. Bizonyára nem szerette volna harmadszorra végignézni, miként lobbantja lángra háború a világot, miként ölik ki az emberséget egész népcsoportokból, miként aljasítanak állatokká más népcsoportokat, miközben akár véres erőszakkal fojtják el a humánum gyönge hangjait, gyilkolnak le észszerűségre hajló vezetőket, korrumpálnak meg méltóságunkat fenntartani hivatott intézményeket, hamisítanak híreket, hazudnak gyűlöletkeltő bűnöket olyanok fejére, akik igazi, emberi értékek mellett kiállva próbálják megakadályozni az önzés, a becsvágy, a hataloméhség gátja vesztett áradását.
Élő szimbóluma az egész folyamatnak az út: A kiépített, kövezett főút, ami határok mentén kanyarog, védműveket köt össze. Ám mindez véget ér a civilizációval, hogy utána csak a félelemmel teli vagdalkozás maradjon annak, aki tovább akar haladni. A kultúra járóköveit hamar lerombolja a seregek jövése-menése, pokolkatlan a tűző nap alatt a páncélba öltözött katonáknak, kietlen sivatag, ha nem érkezik az utánpótlás a virágzó birodalom belsejéből. Ahol kiépítetlen földút fogadja a seregeket, ott a felvert por keseríti a katonák életét, ott az őszi esőzések idején sáros dágvány marasztalja a nehéz páncélt. Az út csak akkor maradhat meg, ha folyamatosan épül, összeköt újabb és újabb népeket, minden nappal kikövezik a következő métereket és kijavítják szerzett kátyúit. Kereskedőknek és utazóknak szolgálva segíti a fejlődést, hadak vasalt talpa alatt elporlik, semmivé lesz hamar. Minden elvesztett, ellenség kezére került métere a végső összeomlás közeledtét jelzi.
Szigorúan véve nincs története ennek a könyvnek. Kiragadott pillanat csupán a történelem nagy időfolyamából. Ha úgy nézzük, tükör napjainkból; ha értelmezni akarjuk, óvó regula arról, milyen hibákat ne vétsünk akkor, amikor egy külső erő civilizált kultúránk, felépített birodalmunk megroppanását okozhatja.
Annak ajánlom, akinek a történelem megélése a kedvenc olvasásélménye, akit nem zavar, ha lábjegyzet nélkül talál szövegbe ékelt latin mondatokat, vagy aki szívesen megismerné, miként láthatták a rómaiak az Európába özönlő hunokat. Aki fordulatos, érzelmes kalandregényre vágyik, annak kevesebbet nyújthat ez az alig 180 oldalas kis könyvecske.

Megjelenés: 
Rovat: Könyvespolc 

2016/04/11

Bestiárium

Az ember, ha már könyvet vesz a kezébe – vagy tölt le a gépére –, olvasásélményre vágyik. Hamar felméri, hogy a választottja meg tudja-e adni neki azt, amire vágyott, esetleg be kell érnie kevesebbel, vagy netán egészen más meglepetést tartogat számára. Gyakorlott olvasóval viszonylag ritkán fordul elő, hogy a megkezdett könyvet végül a sarokba kell hajítania. Rendszerint ajándékba sem kap olyan könyvet, amit elolvasni sem tud.
Néha azért előfordul.
Azzal az elhatározással kezdtem hozzá Ferdinandy Mihály Góg és Magógjához, hogy megismerjek egy olyan történelmi regényt, ami a szabaddá váló könyvpiac fényes hajnalán jelent meg, és talán csak méltatlanul maradt olyan ismeretlenségben, hogy a manapság fellendülő történelmi regényírás visszatekintéseiben sem bukkant még fel. Sajnos azonban az esszé tömörségű, inkább leírástól leírásig lavírozó, fordítás nélkül latinozó szöveg egyszerűen elfárasztott. Ez nem olvasásélmény, hanem csákányozás.
Vettem inkább egy szemtelenül leárazott könyvet, ami már a griffes borítójával felhívta magára a figyelmemet. A Sallai Péter alkotta, kódexfedelet mímelő  kép egy Harry Potter kiegészítőhöz tette hasonlatossá. Mégis, a fülszöveg hamar ráébresztett, hogy egészen más stílusú művet sikerült kimarkolnom a kínálatból: egy jó kis amerikai kalandregényt, ami egy elveszett könyv, a Karaván Bestiárium felkutatásának történetét meséli el.
Ahhoz a nemzedékhez tartozom, akinek a Bestiárium szóról azonnal szerepjátékos szabálykönyvek szörnyekkel telezsúfolt kiegészítő kötetei ugranak be, így kissé csalódottan konstatáltam, hogy a könyvben csak egészen kevés a grafika, a Függelékben sorolt tételeknél fordul elő egy-egy középkori jellegű kép. Mivel azonban a szerzőről,Nicholas Christopherről is egész jókat olvastam a borítófülön, végül csak kosárba került a Bestiárium. 
A regényt megelőző Plutarkhosz idézet annyira hidegen hagyott, hogy igazából csak most, a cikket írva tűnt fel. Nem túl szerencsés választás ez a párbeszéd Alexandrosz és valami "noném" indiai bölcs között. Maga a szöveg kényelmesen olvasható, jó szedésű. Az első komolyabb hibán csupán a 40. oldalon akadt meg a szemem, ami nem is tördelési, hanem fordítási malőr: az addig bőszen birkózó párosból hirtelen ökölvívók lettek. Ennél nagyobb baj azonban nem fordult elő, Radnóti Alice tisztességes munkát végzett fordítóként.
A történet viszont nagyon nehezen indult be. Fordulatokat, feszültséget, életveszélyt és világméretű rejtélyt vártam, de csak hosszas gyerekkori visszamerengést kaptam. Még egy kis kamaszos erotika sem fűszerezte a cselekményt – hacsak azt az ártatlanul elcsattant csókot nem számítom.
Utána egy számomra érthetetlen, éles váltás a vietnami háború elcseszett poklába repített, amiben történt ugyan némi izgalom, viszont mivel a szereplők nem lettek előtte felépítve, a főhősről, Atlasról,aki mesél, viszont tudom, hogy túlélte, nincs kiért igazán aggódnom. Elmúlik ez a fejezet is, mint egy kisebb fejfájás. Ha mindez azért kellett, hogy jobban felépíthessem magamban a főhős jellemét, akkor csalódnom kell, mivel a háború némi hippis utórezgéssel teljesen leszakad róla – a kitüntetéseivel együtt jelképesen szakít az egész katonás múltjával. Az egyetlen következmény a holtáig járó veterán járadék, ami csak tovább tompítja az amúgy sem túl harcol életutat. Atlasnak nem kell megküzdenie semmiért, de amiért esetleg küzdhetne, azért sem erőlködik. Az apja szeretete, a szomszéd lány szerelme, a tanulmányi sikerek, a katonai karrier mind elmennek mellette. Valamennyit kap, de semmiből sem lényegesen sokat. Nem lesznek halálos ellenségei, nem kerül igazi zűrbe, élete egyetlen igazán necces helyzetéből pedig szó szerint kirobban – megint csak tőle függetlenül. Egész életében mentesül az anyagi gondoktól, hiszen apai apanázsa  egyre csak nő, majd ehhez már a saját járulékai, keresete is hozzáadódik. Nincsenek kockázatos vállalkozásai, nem száll be másokéba sem, a legnagyobb pénzügyi akciójára akkor kerül sor, amikor gyerekkori szerelmének elintézi a tandíját. Vállalkozásai közül az egyetlen nagyobb volumenűre a regény legvégéig kell várni.
Igaz, hogy egy olyan könyv után kutat a maga langyosvíz vehemenciájával, amit korábban már többen megpróbáltak, és igaz, hogy ennek az elveszett kötetnek páratlanul hatalmas értéke van, még sincs egyetlen olyan szereplő sem a regényben, aki akár csak egy kicsit is versenyezne vele. Neadjisten megpróbálna keresztbe tenni neki. Az egész sztoriban mindössze egyszer verekszik, azt a popfont is szinte ki kell könyörögni tőle. Amikor orvvadászok és helyi felháborodott bennszülött törzsek harcosai agyusztálhatnák, hát éppen senki sem ér rá közülük.
Ehhez képest a Gorillák a ködben kész krimi!
A kötet legvégéig vártam, hogy akkor talán a misztikum kárpótol az elmaradt véres kalandokért.
Hát… ebből a szempontból sem egy Harry Potter. A főhős két nőrokonát is meggyanúsítja rókalánysággal, ám a japán mitológiai szörnyhöz társuló gyilkosságok elmaradnak. Kisfiúként nekem lázasabb képzelgéseim voltak az éjszaka árnyairól, mint amit Atlas egész elmesélt ifjúságában összehozott. Kicsit érződik rajta a latin amerikai színezet, de messze van még a neki szavazott Borges-i jelzőtől.
Maradt akkor a tényfeltárás. Utána néztem a neten, miféle Kalmár Bestiáriumról kéne tudnom, ám ilyen című könyvritkaságra nem hoz találatot a Google. A Kalmár, mint polipféle, elég sok bestiáriumban előfordul, így aztán sokáig tartott, mire elhittem, hogy ez a könyv vagy Nicholas Christopher agyszüleménye, vagy tényleg nagyon elveszett. Mivel a regényében csupa olyan forrásanyagot említ, ami teljességgel visszaellenőrizhetetlen, hajlok rá, hogy az előbbi felvetésben higgyek.
Miért olvastam el akkor mégis? Hiszen ennél még Ferdinandy Mihály töményen tudományos Góg és Magógja is többet ér! Azért, mert mindezektől függetlenül nagyszerű olvasási élményt nyújtott!
Fölkeltette bennem a szunnyadó kisgyermeket, aki annak idején eljátszotta, hogy oroszlán és tigris, és medve és Tarzan. Felhívta a figyelmemet rá, hogy az állatok kitalálása és szimbólumokként használata nem gyerekes lököttség, hanem mai napjainkig élő hagyomány. Ismét lehettem bősz állatvédő aktivista, háború ellenes aktivista, megint kaptam igazolást róla, hogy ezekért a célokért küzdeni kell, még ha az olyan punnyadt értelmiségiek, mint Atlas és barátai, inkább ölik az idejüket mindenféle léhaságokra, és sosem látott állatok rajzaival telefirkált seholsincs könyvekre.
Ott fogott meg, amikor azt olvastam:
„Az állatok kiirtása csupán a főpróba volt. Ha egyszer elhittük, hogy az állatok csupán érzéketlen dolgok, eldobhatóak, értéktelenek akkor már nem is volt olyan nehéz nekilátni az emberek kiirtásának.”
Utaztató regénynek is nagyon jó: bejártam vele a fél világot, és még el is hiszem, hogy a szerző a saját szemével látta a leírt városokat. Bizonyára Nicholas Christopher nyaralt Párizsban, Velencében, Afrikában, járt Rómában és hallott valamit Magyarországról is.
Az egyik igazán kellemes meglepetés Vartan Marczek gróf, aki magyar származású (bár már a név is mutatja, hogy az író úrnak elég távoli segédfogalmai vannak a magyarokról), és vagyona egy részét abból szerezte, hogy egyedüli joga volt osztrák sört importálni Magyarországra. Egyébként jelenleg inkább szerzetes, donga mellkasú európai indián, tömött bajusszal. Épp csak a huszárcsákó és a karikás ostor maradt el valahol. A könyv egyetlen igazán szerethető karaktere Marczek gróf, igazán örültem, hogy a könyv közepétől a végéig velünk marad. Sokat ad Atlas személyiségfejlődéséhez, az olvasónak pedig az örményekről árul el pár újdonságot. Persze ezeket az információkat is csak úgy kell fogadni, mint a Karaván Bestiárium létezéséről szólókat: bizonyára nem akadt az örménynél kevésbé ismerhetőbb nép Európában, amiről Nicholas Christopher írhatott. Még egy titkos, Indiából eredeztetett cigány rasszt is kitalált melléjük, így aztán maga is tovább növelte a kriptofajok számát.
Ráadásul a könyv úgy tör pálcát az öncélú tudományoskodás felett, és az abból élő teóriagyártó tudósok elefántcsonttoronyba zárt világáról úgy fest lesújtó képet, hogy egyszer sem kell leírnia konkrét nevet. A tolókocsiba deformálódott, perverz vigyorba facsarodott arcú Bruno, a maga kudarcra ítélt háborújával tökéletesen kifejező szimbólum.
A főhősnek egy erősen fusztrált gyerekkorból, csonka családból kell érett felnőtté kupálódnia. A regény legerősebb vonulata ez – végig kíséri, miként lesz a labilis kisfiúból az életét irányítani és élvezni tudó felnőtt. Amit nem adhat meg az iskola, nem adhat meg a katonaság, azt végül a saját, belső utazásán keresztül kell megtapasztalnia. Atlas okos, képes kívülről szemlélni a dolgait, és mindezeken túl igen szerencsés is. Akad egy nagynéni, aki megmenti az árvaháztól, az anyja elvesztésén túl az igazi tragédiák mindig máshol, mással történnek. Végig megmaradhat a maga sztoikus, külső szemlélődő álláspontján. Olyan, mintha Szepes Mária A Vörös Ororszlánjában a főhős mindig valami békés úri házba születne hol cselédnek, hol komornyiknak. A végső, misztikus (fény)kép már szinte túl direkt szimbóluma a megérkezésnek. Csak ha innen nézzük, akkor tekinthető befejezettnek a regény, minden más esetben hiányérzettel tesszük le a könyvet: kalandregényként, szerelmi történetként vagy élettörténetként inkább olyan, mint amit a 297. oldalon elnyisszantottak.
Azt természetesen nem árulom el, hogy a Karaván Bestiáriummal mi a helyzet – megtalálják-e vagy sem –, olcsón beszerezhető kiadvány a Metropolis Media kiadásában a Bestiárium, aki kíváncsi, olvassa el!

Megjelenés: 
Rovat: Könyvespolc 

2016/04/01

A fattyak lázadása

elveszetthosAdott egy tanár, a görög-római hitvilág és az amerikai szellemiség. Ebből született meg Percy Jackson figurája, amit néhány hónapja filmes verzióban ismerhettem meg. A félistenek népes sereglete egy táborba verődve felveszi a küzdelmet a szabadságukért küzdő titánokkal, majd végül leveri őket. A félistenek jellemzően mind suhancok, láthatóan nagy a halálozási ráta a köreikben, hiszen nem akad olyan, amelyik ennél komolyabb kort megélve, tapasztalt felnőttként állhatna az élükre. A felnőtt figurákat rendre más mitikus szörnyek, szatírok, kentaurok alakítják. Mivel a misztikus örökségünk eme újabb feldolgozását érdekesnek találtam, a film megmaradt szebb emlékeim között. A következő hónapokban láttam, amint Rick Riordan egyik ifjúsági regénye a másik után jelenik meg magyarul, de igazából nem éreztem affinitást az olvasásukhoz. Volt jobb. Nekem valóbb.
Történt azonban, egy kellemes, őszi délután, hogy párom munkatársának kocsijában rám köszönt Az elveszett hős. Tipikusan az az eset, amikor a borítókép és a gusztusos vastagság megkívántatta magát velem.
Miután kiudvaroltam magamnak a könyvet, azonnal hűtlenül elhagyott: először a párom tette magáévá, majd csak utána került hozzám.
Elolvastam.
Tipikus ifjúsági regény. Az események rövid fejezetekre tagoltak, a történet szálai egy dramaturgiai vonulatot követnek végig, van benne varázslat és szerelem és két-fiú-egy-lány főhősök, komikus figura és egy kiskedvenc elvesztése – csak, hogy ne legyen már tisztára Happy End a vége.
Azaz nem is a vége, hiszen jól irányzott odautalásokkal – sőt, előzetessel a folytatásból – már szinte felszólít a könyv vége, hogy várd a folytatást. A tartalom maga a kalandos bonyolítás mellett igazi értékeket hordoz, hiszen rendre bemutatásra kerülnek benne az istenek és híres-hírhedt utódaik, néhány ókorban történt szerencsétlen balesetet is felelevenít az olvasó számára, így mintegy lopva, némi görög-római műveltséget csempész a fejünkbe. Mindezt megerősíti a könyv végén található rövid „kislexikon”, ami amolyan isteni névmutató.
Tehát a félezer oldalt meglépő kötetet pár nap alatt elfogyasztottam, de csak napokkal később tudtam megfogalmazni, hogy egy alapvetően bestseller könyv miért hagyott bennem visszás érzelmeket.
Az első dolog, amit meg tudok nevezni, a jellemek sematikussága. Néhány jól leírható egyedi tulajdonságon túl a hősi karakterek szinte mind ugyanolyanok: hősiesen egyszerűek. Az elveszett hősben főszereplő Jászon a nevén túl csak a szuperhíró képességeiben különbözik a korábbi kötetek Percy Jacksonjától. A könyv végi előzetesben szinte csakis a megszólításuk különbözteti meg egymástól a két fiút.
A tiszteletlenség, amivel a félisteneken kívül szinte minden más szereplőt a már szinte degenerált egyszerűséggel vázol fel, szintén kellemetlen. Az istenek mind nárcisztikus egoisták, a közönséges emberek elvakított barmok (egyetlen kivétellel, aki viszont delphoi jósnőket megszégyenítő médium), a mitikus szörny-felnőttek pedig vagy menthetetlenül ostoba comic reliefek, vagy a saját kötöttségeikkel birkózó titkolózók, akik valami érthetetlen okból kisujjukat sem tudják mozdítani mindaddig, amíg a hősök oldalára nem állnak. Akkor aztán viszont hirtelen hatalmas megoldásokkal állnak elő.
Szóval végletes is, rendesen.
A jók nagyon jók, a rosszak meg a velejükig azok. Mármint azok, amik, hiszen hol elítélhető, ha egy évezredekig elnyomva tartott kreatúra legszívesebben agyoncsapdossa az ellenségeit, amint megteheti?!
Szóval a motivációk is érdekesek. Ebből a szempontból Az elveszett hős főszereplője Piper, a fél-cheroki-félisten csaj. Az ő dilemmája messze kiemeli a kötelességtudóan szupermenkedő és a születetten szuperzseni társai közül a karakterét. Sajnos egy pillanatra sem kerül megkérdőjelezésre, hogy melyik oldalon áll, mindig csak a lehetőséget lebegteti az író, ami azért elég gyenge eszköz a drámai hatás eléréséhez. A csaj igazi jellem. Miután letette a voksát az egyik fél mellett, egyetlen egyszer sem merül fel benne, hogy a másik oldalnak esetleg igaza lehet valamiben.
És akkor elértem a legnagyobb problémámhoz a könyvvel kapcsolatban. Az értékrend.
Igaz, a Félvér táboron belül külön ház Árész hadisten fattyaié, de a történetből az jön le, mintha az egész valahogy az ő befolyása alatt bonyolódna. Háború és harc mindenütt. Gigászok csatái félistenekkel. Még Aphrodite leányai sem maradhatnak mindent vágó tőrök nélkül. Tehát éljen a háború, éljen Amerika!
Továbbá nem csak a gondolkodásmódból és a főbb szereplők közül hiányoznak a felnőttek, de úgy általánosságban is igen leértékelődik a szerepük. A felnőttség elérése immáron egyértelműen baj, amit akár az örök szüzességi fogadalommal is érdemes elkerülni. A szituációból adódóan a hőseink mind csupa csonka családból származó, sérült gyerekek, akiknél az ember-szülő sem lehet normális: minimum infantilis, ha épp nem őrült bele az istennel való kapcsolatába. Egyetlen példa sem kerül elő, amiben az érett gondolkodású szülő az isteni affér után egy normális párkapcsolatot felépítve, egészséges családképet kínálna a gyermekének. Ennek vonatkozásában a főhőseink viszonyulása a felnőttek világához szinte már érthető. Csakis így válik emészthetővé, hogy a küldetés sikeréért miért is lehet simán feláldozni ezeket a kötődéseket, egészen odáig, hogy csupán az egyik lehetőség az, hogy a túszul ejtett szülő esetleg élve és ép elmével megússza az eseményeket. Akaratlanul is, de sajnos igen reális képet fest a mai amerikai társadalomról, benne a család értékrendjéről.
Még ennél is árulkodóbb azonban a fő ellenség személye. Gaia az Anyaföld. Nekünk, magyaroknak van rá külön szavunk, míg az Óperencián túl csak a latin vagy a görög jövevényszavakkal tudják kifejezni, ha épp nem a kizsarolható, sáros televényre gondolnak. A természet legyőzése immár kilép a felelős, felnőtt feladatkörből, és valódi küzdelemmé válik. Nincs kimondottan leírva, de Gaia ébredezése könnyen párhuzamba vonható mindazzal az emberi tevékenységgel, aminek káros hatásait a zsúfolt amerikai nagyvárosokban immár szinte nap, mint nap viselni kell: a szemét, a légszennyezés, a felelőtlen föld-, erdő- és tengerhasználat immáron bűzt, szélsőséges időjárást, hosszú, fagyos teleket, elmaradó terméseket okoz az amerikai kontinens északi felén, aminek a következményeit mindannyian olvashatjuk a napi hírekben.
A regényben aljas, gyilkos perszónának mutatja be a szerző, bizonyára hűen tükrözve a saját, személyes érzelmeit a Természet iránt. Jobbat nem tudván, ismét a nagy és szörnyűséges pofák alakjában manifesztálódnak az ellenséges erők. Úgy tűnik, az író-tanárbácsinak a biológia sem tartozott a kedvenc tantárgyai közé.
Marad hát a mitológiai szörnyeknél, amik közül elég sokat átpakolt a jó oldalra, a maradékkal pedig a korábban már említett fekete-fehér palettás munkaasztalon sakkozva nem sok alternatívája maradt. Egyedül a farkasok azok, amik kétféle minősítést is megkaptak, előfordulnak a jó és a rossz oldalán is. Sárkányokkal ez már elképzelhetetlen. Gonosz szatírok sincsenek. Gaia tehát használja, amije van: földből gyúrt kreatúrákkal kényszeríti hőseinket, hogy jó farmerek módjára, minden kezük ügyébe kerülő eszközzel műveljék azt. A végeredmény mégsem az aranykalászos mezőgazdász képzettség megszerzése, hanem valami csonka siker: Néhány önellentmondásos momentummal elérik, hogy az Anyatermészet „visszavonuljon”, időt adva hőseinknek, hogy felkészüljenek egy még nagyobb csatára.
De miért tud hatni Aphrodite lánya a saját nagyanyjára? Ha tud, akkor miért nem intézte el a problémát már jóval egyszerűbben az isteni anyuka? Egyáltalán: mire fel maradt az ellenfele Aphrodite Gaiának?
Ha pedig már a megkérdőjelezhető viszonyokról van szó: ez a hirtelen felbukkanó ellenséges tábor szintén érdekes kérdéseket vet fel. Az még érthető, ha amerikai szemlélettel egy európai viszonylatban mindig is békés egymásutániságban létező mitológiai fejlődéssor hirtelen egymással ellentétbe kerülő, szélsőséges csoportosulássá fajul. Elég, ha csak az építészetükkel állítjuk párhuzamba a jelenséget. Annak a magyarázatával viszont adós maradt Rick Riordan, hogy ezt az ellentétet miért csak az istenek döntései ellen lázadva, a felébredő Gaia pusztító hatása ellenében lehet feloldani? Egyáltalán: miért alakult ki? Amerikában minden csak az egymás ellen feszülő, versengő, egymással harcban álló kapcsolatokon nyugszik? Vagy annak végletes ellenpólusaként, az önmagunkat is feláldozó, vértestvériség mélységű szövetségként? Az ökotudatos szimbiózis csupán Gaia egyik misztikus tudományaként ismert arrafelé?
Szerintem nem. Csupán egy vidéki, San Antonióban született és azóta is ott élő tanító bácsi szemén keresztül nézve ilyen Amerika és a körülékes világ.

Megjelenés: 
Rovat: Könyvespolc