2017/05/30

A Védett Fa Háza üvegei

Mindenkinek vannak olyan ismerősei. Kicsit fura figurák, de elsőre nem gondolnád veszélyesnek egyiket sem. Az különbözteti meg őket a normálistól, hogy nem konkrét céllal tartanak meg olyasmiket, amit más simán szemétre hajít, hanem csak mert "jó lesz az még valamire". És ennek aztán vannak különböző fokozatai.
A legsújosabb eset, amikor még a wécé használatát is mellőzi a beteg, mert azt a bizonyos produktumot is meg akarja tartani magának. Szerencsére én a sokkal enyhébb verzióval találtam magamat szemközt, amikor elkezdtem kilomtalanítani a villyát. Még a kommunális hulladék nagy része is elkerült a háztól, bár családi legendáriumok beszélnek a kertben elásott szemétről, még azokból az időkből, amikor még nem létezett kukásautós szolgálat. Talán a közben eltelt negyvenvalahány év már megszüntette az ebből származó kellemetlenségeket, viszont a nemzedékeken áthúzódó "értékmentés" máshol megtette a maga hatását. Konkrétan a padlás lepakolásakor szembesültem azzal, hogy több tonnányi kacatot kell valahogy letuszkolnom a méterszer hetvenes padláslejárón. Ez ugyebár csak munka, mondhatná bárki legyintve, ha még nem pakolt padlást. Azok nem tudják, hogy a palatető hősugárzóként izzítja befelé a napfényt, a több évtizedes por a legkisebb abajgatásra felszáll, hogy korommal kevert koszesszenciájával vastag rétegben tapadjon meg minden nedves felületeden. A bőrödön. Az orrodban. A torkodon. Amikor már a tüdőt égeti, ideje kimenni a friss levegőre, és hektikás köhögéssel, meg egyéb módszerekkel megszabadulni a belédszáradt, fekete nyálkától.
A védőital kötelező. Bármikor elkaphat egy szilikózisos fulladás, amikor pár korty víz az életet jelenti.
Szóval, miközben izzadsz, koszosodsz és nyeled a port, hamar átértékelődik benned az elődök ártatlannak tőnő bogarassága. A felpöffenő zsákok szakadásaiból elrongyolódott alsóruhák és molyok felhői szabadulnak ki. Ruhabolhák csipik a bőrödet, még a segged is viszket a poratkák milliárdjaitól. És a zsákok mögött újabbak rejtőznek. Gyulladtan égő szemmel pislogsz, miközben felméred a "kincseket": Dobozok tucatjaiban sárguló újságkötegek, rég meghaladott tudományok avítt könyvei, földben porladó nagyszülők kisiskolás füzetei, egykor tintakék, mára szürkén málló csomagolásban. Csonkolt babák, törött játékok fordulnak ki a padlót fedő por alól, amikor kishíján elbuksz rajtuk. Amikor fellapátolnád, akkor jössz rá, hogy mindezek alatt szőnyeg- és kartonborítás lapul. Ezeket felszedni felér egy hirosimai atomcsapással.
Ráadásul a törmelék tele van palatörmelékkel, csak hogy tudd; mindennlégvétellel rákkeltő anyag kerül a tüdődbe.
Az extra pedig most jön! Ezek a gyűjtögető elődök valami küldetéstudattól vezérelve néprajzi értékek felhalmozását (is) folytatták. A szétszerelt rokka, a szétszáradt, szuette fakád még aranyos. A bőrcipök zsákjaiban viszont már egészen speciális faunák fejlődtek ki. A legijesztőbb az volt, amelyik egy teljes vöröshangya bojt rejtett – amíg meg nem emeltem. Kezemet pillanatok alatt ellepte a csípős sereg, és a millió kitinlábnak olyan zaja volt, ami simán elmenne hangeffektnek bármelyik sci-fi horrorba. Kemény küzdelem következett. Bevetettem vegyifegyvert is, a győzelem pedig korántsem teljes. Szerintem messze még a kiegyezés. A féltonna cipőtől megszabadítottam a villya padlását, a hangyák még ott vannak.
A kancsók és köcsögök gyűjteménye is érdekes. Alapvetés, hogy egyetlen teljesen ép darab sincs köztük. Duplán kell vigyáznom, amikor megfogok egyet, hogy ne nyúljak valami éles, hegyes törésbe, és emellett én se folytassam az aprózásukat. A szétszerelt bútorok lepakolása szintén mutatvány. Üvegezett ajtók, belső tükrök nehezítik az amúgy is dögnehéz, colos vastagságú diófából észült bútordarabokat. Ezek még nem az Ikea szabvány szerint készültek, némely darabot  valódi 3D tetrisz volt lejátszani a szűk nyíláson.
És az üvegek!
Túl a mindenfelé szétszórt, törött üvegcserepeken ott van egy elképesztő mennyiségű üres üveg. Befőttes-, sörös-, boros-, pálinkás- és laborüvegek. Szintén sérültek, töröttek, koszosak. Az érdekesebbnek ítélt palackok a gerendázatról lógnak lefelé, nyakuknál fogva , dróttal fellógatva – lesz vagy félezer szög, amit ki kell majd huzgálnom miattuk –, tömegével felhalmozva összetákolt, negyven éve ideiglenes polcokon a befőttes üvegek, más, közönségesebb palackok. Másik ugyanennyi szétszórva, leejtve, szakadós szatyrokba dugva, dobozolva. Főleg a laborüvegek elképesztőek. Ezek a legújabbak, az előző ittlakó zabrálásai. Tízenöt évig szennyvizet vizsgált, és ezalatt összetarhált egy laboratóriumot. A különböző mérőműszerekkel nem volt gond, azokat az ősszámítógépeivel, kiberhelt tévéivel, lemezjátszóival együtt toltam lefelé. Viszont a rejtett csomabolású hőmérői, lepárlói, bürettái, lombikjai, kémcsövei, ki tudja még, miféle üvegeszközei között volt amortizációs veszteség. Ezek a vékonyfalú berenezések törtek, pattantak a legkisebb nyomásra. Elég sokféle vegyianyagot is bespájzolt, aminek egy részéről azt sem tudhattam, miféle kemikáliák, mivel cimke nélkül került a padlásra. Jó része ezeknek gond nélkül lekerült onnan, ám csak remélhetem, hogy amíg még az udvaron, fólia alatt kell tárolnom a végső elszállításukig, addig sem okoznak mérgezést, vagy tüzet.
Ha belegondolok, hogy kicsit igényesebb tárolással, szakszerűen katalogizálva milyen értékes gyűjtemény lehetett volna ehelyett a lomhalmaz helyett a padláson, elfog az értetlen szomorúság. Számtalanszor eszembe jut majd, miközben a villya régi fényét igyekszem visszahozni a falak közé, hogy mennyi korhű kis csodát építhetnék be, ha a beteges felhalmozás helyett tudatos megőrzés folyik az elmúlt kilencven esztendőben.

2017/05/24

A Védett Fa Háza méhei


Vadak. 

Ez tetszett meg bennük elsőre. Veszélyesek is, ahogy ott röpködnek a nappali kiugró szaniterje fölött. Annak hármas ablakából költöztek be a középsőbe, az ódonat roló dobozába. Kellemes lépesméz illat fogadja az érkezőket. A pusztuló herék meg néha belecsípnek a rájuk tapodó kutya lábába.
A nappali felől szilikonos szigeteléssel védekezett az előttünk lakó, de a kaptár különleges zajaitól az sem véd. Néhány napja ütemes, kéjes nyiszorgás hallatszott a roló vörösfenyőből készült dobozából, ami rögtön beindította kamasz fiaim fantáziáját. Mivel azonban a méhek nemi élete vajmi kevés erotikát tartalmaz, a kifáradt lemezmeghajtó hangot inkább a méhek táncát kísérő jelenségnek gondolom.
Terveim között szerepel a régi roló felújítása, méghozzá úgy, hogy az eredeti felépítést megtartva, minél kevesebb műanyag beépítésével legyen újra használható az eszköz. Ehhez azonban a méheknek költözni kell. Még nem tudom, hogy megoldható-e, hogy csak a kert végébe, egy tágas kaptárba kerüljenek, és továbbra is helyben biztosítsák a környék virágos növényeinek termését. Ha nem, akkor jóval messzebb, a várostól is távol kapnak helyet, mivel unokaöcsém, családunk méhésze veszi magához őket.
Példás szorgalmuk és fegyelmük inspiráló. Amikor a legutóbbi szabadnapomon hátrahurcoltam néhány mázsa fahulladékot, és négyméteres dombot építettem belőle, akkor is eszembe jutottak. Eredetileg oda szerettem volna a kaptárt, de miután bebizonyosodott, hogy még sokáig együtt kell élnünk az előző lakó hagyatékaival, a terveimen változtatni kellett.
A fiaimmal nekiveselkedve kiszélesítettük az ösvényt, hogy az öreg szekrényeket, díványt, több tucatnyi dobozt és egyéb bútort oda tudjuk majd cipelni. Miután ez készen volt, ki kellett irtani a raktározásra kijelölt helyről a dzsungelt. Értékes leletekkel gazdagodtunk közben; kiderült, hogy négy magról növő diófánk, egy termő barackunk, egy kisebb és egy vadszőlő alatt fuldokló kifejlett meggyfánk rejtőzik a dzsumbujban. Két terebélyes eperfa uralja a kert két oldalát, hátul találtam ribizli- és rózsabokrot. Nekik nagyon jól jött, hogy nem csak a nyár derekán jutottunk idáig a tennivalók végtelen sorában. A védett fa környékéről is eltüntettük a hulladékfát, így nemsokára méltó módon állhat a villya dísze.
Közben azt is kitaláltuk, hogy a hely adottságait kihasználva, íjászpályát alakítunk ki, méghozzá a standard méretekkel, hogy haditornász barátaink akár rendes versenyeket tarthassanak nálunk. Ehhez külön jól jön a fahulladékból rótt domb, ami biztosan megfogja majd a mellélőtt nyílvesszőket, még a szekrények, a hátsó szomszéd gyümölcsfái előtt...
Így viszont a kaptárnak majd csupán a kert tulsó oldalán lehet helye. Oda most egy jókora csicsókás nőtt, párom már utánanézett, miként lehet asztalra varázsolni az édeskés gumókat. A pityókafasirt elkészítése viszont bizonyára rám marad. Azon a részen alakítottam ki a komposztálónkat, két bodzabokor árnyékában. Talán még lesz hely a meggyfa mögött a kaptárnak is. Nagyon a hátsó kerítésre rakni nem akarom, mivel még nem ismerem a szomszédok permetezési szokásait. Azt már most látom a csupasz földterületekről, hogy számukra minden gaz, amit nem ők ültettek oda.
Még hatalmas mennyiségű fát kell összehordanunk a kertből. Öt kidöntésre váró, kiszáradt fa, az egyiknél egyelőre elképzelésem sincs, miként kerülhetem el, hogy a villya tetejében, vagy a szomszéd épületben kárt tegyen. Ősi falerakatok is várnak ránk, alattuk olyan életközösségekkel, amilyenekkel tényleg csak erdőkben találkozni, félig korhadt törzsek, egykori elkerítések karói, cölöpjei várnak pakolásra. Erőst belepancsolok a helyi ökoszisztémába a rendezkedésemmel, de remélem, a biodiverzitás nem sínyli meg túlságosan.Szeretném, ha megmaradnának a méheink. Szimbólumok. Az öreg villyában szó szerint zsong az élet, amíg azok ott vannak. Addig elhiszem, hogy amit csinálok, amin kérgesedik a tenyerem, fárad a hátam, az építő munka. Értelme van kivágni, felásni, összehordani, pakolni, mert látszatja, értéknövelő hatása, termése - eredménye lesz.



2017/05/09

A Védett Fa Háza




A napokban Kukorelli Endre ajánlotta nekem, hogy naplóírással fejlesszem magam. Mert az felszabadítja az őszinte, művészi énemet. Nekem is jól jön, mert lassan eldurran az agyam a felgyülelmlő, vastag sugárban folyó matériától. Mivel az őszinte véleményemet konkrét személyek megnevezése nélkül, de kendőzetlen közvetlenséggel írom le, valószínűleg sokak lelki tyúkszemére ráhágok majd, de az meg kit érdekel? Veszélyes ember az, akinek már nincs veszítenivalója. Vagy, aki már semmijét sem félti.
Szóval az van, hogy új hobbim lett. Nem én választottam, hanem a sors hozta úgy, hogy megint költöznünk kellett, az egy éve hiába árult, feleségem örökségében lévő, belvárosi, nagypolgári, majd száz éves, lepukkant villába.
A villyába.
2005-ben még hirdetés nélkül jelentkeztek a megvásárlására, százmillás ajánlattal, de akkor még életében tapodó anyósom, idősebbik fia mentális kirohanásának engedve, elállt az eladásától. Nem szeretek belegondolni, ma már hol tartanánk a terveinkkel, ha akkor kapunk egy húszonmillás löketet a kezdetekhez, avagy egy kisebb összeget és egy újonnan épült lakást a villya helyére húzott társasházban. Az összes felebaráti szeretetem kell hozzá, hogy emberi viszonyt tartsak fenn a sógorral.
Két évvel később a mostanihoz hasonló kényszerből ugrottunk bele egy hitelbe, hogy európai családhoz méltó környezetben nevelhessük az iskolás korúvá cseperedő porontyainkat. A vén, vályogból paticsolt tanyánkról lelakott panelbe költöztünk. Idősebb sógorom úgy begurult azon, hogy mi az általa lakott villyára merészelnénk hitelt felvenni, hogy nyomban elindította a villya udvarán álló, terebélyes tölgyfa védetté nyilváníttatását. A hitelfelvételünket ugyan nem akadályozhatta meg vele, ám tudta nélkül valami sokkal nagyobbat tett ezzel. Néha a leggyarlóbb szándékkal elkövetett mocsokságok is egészen értékes következményekkel járnak, csak épp évek kellenek hozzá, hogy kibontakozzanak az események láncolatán keresztül a meglepő eredmények. Akkor még csak a bosszantó kellemetlenségeket érzékeltük, de végül is örültünk, hogy a biztonságos kilencedik emeleten, rendezett egzisztenciával kezdhetjük az iskolát a gyerekekkel.
Aztán arcba kaptuk a világválságot, az égbe szökő bankhitel-részletekkel, megszűnő munkahelyekkel, összetört autóval, leégő tanyával… amit aztán követtek a kétségbeesett próbálkozásaink külföldi munkavállalással, magunk előtt görgetett, egyre halmozódó közüzemi és banki tartozásokkal… harc a behajtóval, a bankkal, a nyomorúságunkból is hasznot húzó, megannyi lelketlen gazemberrel.
Belefáradtam, beleőszültem, majdnem ráment a család, de túléltük valahogy. Anyósom halálával nyílt egy kis mozgásterünk, egy rövidke időre úgy tűnt, felszabadíthatjuk magunkat az adósrabszolgaságból.
Egészen mostanáig.
Feléltük tartalékainkat. Elment az örökség, elment a panellakás, feladtuk az albérletet, és most itt állok a villya szeméttel, lomokkal megpakolt udvarán, a védett fa előtt.
IMG_20170426_150953.jpg
A Védett Fa, aminek története van


IMG_20170426_150858.jpgMivelhogy a sógor az itt töltött tizenhat esztendő alatt nem sokat csinált azon túl, hogy felhalmozott egy hegynyi kacatot, miközben a saját maga termelte hulladékot sem takarította el, két hét szabadságom ment rá, hogy annyira kiganézzam ezt a patkányfészket, hogy egyáltalán beköltözhessünk. És akkor még ott voltak a szétfagyott vízcsövek, a tönkrement bojler, wc tartály, csapok, a használhatatlan és életveszélyes kályhák… a tizenkét fokos lakásban is leizzadtunk, mire embernek való hellyé varázsoltuk az öreg villyát.


IMG_20170426_150818.jpg
Másodszor ganéztam ki a sógor után. Először az első gyermekünk születésekor, az anyja lakásában hagyott maga után egy ennél is mocskosabb szobát, nekem pedig pár napom maradt, hogy mikor végre kitette onnan tohonya testét, gyerekváró kismamaszobává rittyentsem ki a helyiséget. Tulajdonképpen emberbaráti szeretetemből futja rá, hogy akár harmadszor is megtegyem, hogy a végső, hátrahagyott hulladékát is elktakarítsam majd. Úgy hiszem, bőven jó erőben leszek még akkor az ásáshoz…


IMG_20170426_151200.jpg
A ház mellől eltakarított szemét mögött lerohadt a vakolat, az ereszbe belenőtt az ostorfa


Jelenleg épp enyhe, áporodott szarszagban írom ezeket a sorokat, mivel a nagytudású sógor bűzzár és szellőztetőcső nélkül oldotta meg a csatornabekötést a fürdőszobából a nyomott csatornába. Így, amikor nem dolgozik a szennyvízszivattyú, az ürítésre váró trutyi visszapárolog a lefolyókon keresztül. Természetesen jól, szakszerűen megcsinálni sokkal kevesebbe került volna, mint majd újra bontani és átépíteni ezt. Sajnos azonban úgy áll a dolgokhoz, hogy ami neki megfelelt, az másnak is legyen elegendő, így az eddigi rendbehozatal, a hanyagságával járó károk javítása mind a saját kontónkra megy. Az udvarban felhalmozott, elszállításra váró lomjai is hasonló mód alakulnak: jelenleg a hét végére volt megbeszélve, hogy kitakarítja ezeket a kertből, hogy tudjuk végre rendeltetésszerűen használni a helyet, de egyelőre semmi jele, hogy legalább ennyiből állná a szavát.

IMG_20170426_151002.jpg
A lomos egy részlete, jobbra a védett tölggyel


Mindegy. Van B, C, sőt, D terv is.
A lényeg: lett egy új hobbim. Vissza kell adnom a régi patináját a helynek, és méltóvá kell tennem a környezetét ahhoz a nyolcvan esztendős, gyönyörű tölgyfához, ami mellett egy ovális tábla hirdeti, hogy “védett természeti érték”.


IMG_20170426_150654.jpg
Párom a pár évvel ezelőtti “festés” maradványait csiszolja a kilencven éves, vörösfenyő hajópadlóról


IMG_20170426_150710.jpg
És a gyerekem is ezt teszi


IMG_20170427_093738.jpg
Vajon hány év rothasztás kellett ehhez?


IMG_20170426_151448.jpg
A kitakarított pince egyik kincse: a generátoros csengő…


IMG_20170426_151429.jpg


...másik kincse meg a városi gáz mérőórája, kosszarv bekötéssel