Krystohans: A Védett Fa Háza

A napokban Kukorelli Endre ajánlotta nekem, hogy naplóírással fejlesszem magam. Mert az felszabadítja az őszinte, művészi énemet. Nekem is jól jön, mert lassan eldurran az agyam a felgyülelmlő, vastag sugárban folyó matériától. Mivel az őszinte véleményemet konkrét személyek megnevezése nélkül, de kendőzetlen közvetlenséggel írom le, valószínűleg sokak lelki tyúkszemére ráhágok majd, de az meg kit érdekel? Veszélyes ember az, akinek már nincs veszítenivalója. Vagy, aki már semmijét sem félti.

Szóval az van, hogy új hobbim lett. Nem én választottam, hanem a sors hozta úgy, hogy megint költöznünk kellett, az egy éve hiába árult, feleségem örökségében lévő, belvárosi, nagypolgári, majd száz éves, lepukkant villába.

A villyába.

2005-ben még hirdetés nélkül jelentkeztek a megvásárlására, százmillás ajánlattal, de akkor még életében tapodó anyósom, idősebbik fia mentális kirohanásának engedve, elállt az eladásától. Nem szeretek belegondolni, ma már hol tartanánk a terveinkkel, ha akkor kapunk egy húszonmillás löketet a kezdetekhez, avagy egy kisebb összeget és egy újonnan épült lakást a villya helyére húzott társasházban. Az összes felebaráti szeretetem kell hozzá, hogy emberi viszonyt tartsak fenn a sógorral.

Két évvel később a mostanihoz hasonló kényszerből ugrottunk bele egy hitelbe, hogy európai családhoz méltó környezetben nevelhessük az iskolás korúvá cseperedő porontyainkat. A vén, vályogból paticsolt tanyánkról lelakott panelbe költöztünk. Idősebb sógorom úgy begurult azon, hogy mi az általa lakott villyára merészelnénk hitelt felvenni, hogy nyomban elindította a villya udvarán álló, terebélyes tölgyfa védetté nyilváníttatását. A hitelfelvételünket ugyan nem akadályozhatta meg vele, ám tudta nélkül valami sokkal nagyobbat tett ezzel. Néha a leggyarlóbb szándékkal elkövetett mocsokságok is egészen értékes következményekkel járnak, csak épp évek kellenek hozzá, hogy kibontakozzanak az események láncolatán keresztül a meglepő eredmények. Akkor még csak a bosszantó kellemetlenségeket érzékeltük, de végül is örültünk, hogy a biztonságos kilencedik emeleten, rendezett egzisztenciával kezdhetjük az iskolát a gyerekekkel.

Aztán arcba kaptuk a világválságot, az égbe szökő bankhitel-részletekkel, megszűnő munkahelyekkel, összetört autóval, leégő tanyával… amit aztán követtek a kétségbeesett próbálkozásaink külföldi munkavállalással, magunk előtt görgetett, egyre halmozódó közüzemi és banki tartozásokkal… harc a behajtóval, a bankkal, a nyomorúságunkból is hasznot húzó, megannyi lelketlen gazemberrel.

Belefáradtam, beleőszültem, majdnem ráment a család, de túléltük valahogy. Anyósom halálával nyílt egy kis mozgásterünk, egy rövidke időre úgy tűnt, felszabadíthatjuk magunkat az adósrabszolgaságból.

Egészen mostanáig.

Feléltük tartalékainkat. Elment az örökség, elment a panellakás, feladtuk az albérletet, és most itt állok a villya szeméttel, lomokkal megpakolt udvarán, a védett fa előtt.

A Védett Fa, aminek története van

Mivelhogy a sógor az itt töltött tizenhat esztendő alatt nem sokat csinált azon túl, hogy felhalmozott egy hegynyi kacatot, miközben a saját maga termelte hulladékot sem takarította el, két hét szabadságom ment rá, hogy annyira kiganézzam ezt a patkányfészket, hogy egyáltalán beköltözhessünk. És akkor még ott voltak a szétfagyott vízcsövek, a tönkrement bojler, wc tartály, csapok, a használhatatlan és életveszélyes kályhák… a tizenkét fokos lakásban is leizzadtunk, mire embernek való hellyé varázsoltuk az öreg villyát.

Másodszor ganéztam ki a sógor után. Először az első gyermekünk születésekor, az anyja lakásában hagyott maga után egy ennél is mocskosabb szobát, nekem pedig pár napom maradt, hogy mikor végre kitette onnan magát, gyerekváró kismamaszobává rittyentsem ki a helyiséget. Tulajdonképpen emberbaráti szeretetemből futja rá, hogy akár harmadszor is megtegyem…de remélem, nem kerül rá sor.

A ház mellől eltakarított szemét mögött lerohadt a vakolat, az ereszbe belenőtt az ostorfa

Jelenleg épp enyhe, áporodott szarszagban írom ezeket a sorokat, mivel a nagytudású sógor bűzzár és szellőztetőcső nélkül oldotta meg a csatornabekötést a fürdőszobából a nyomott csatornába. Így, amikor nem dolgozik a szennyvízszivattyú, az ürítésre váró trutyi visszapárolog a lefolyókon keresztül. Természetesen jól, szakszerűen megcsinálni sokkal kevesebbe került volna, mint majd újra bontani és átépíteni ezt. Sajnos azonban úgy áll a dolgokhoz, hogy ami neki megfelelt, az másnak is legyen elegendő, így az eddigi rendbehozatal, a hanyagságával járó károk javítása mind a saját kontónkra megy. Az udvarban felhalmozott, elszállításra váró lomjai is hasonló mód alakulnak: jelenleg a hét végére volt megbeszélve, hogy kitakarítja ezeket a kertből, hogy tudjuk végre rendeltetésszerűen használni a helyet, de egyelőre semmi jele, hogy legalább ennyiből állná a szavát.

A lomos egy részlete, jobbra a védett tölggyel

Mindegy. Van B, C, sőt, D terv is.

A lényeg: lett egy új hobbim. Vissza kell adnom a régi patináját a helynek, és méltóvá kell tennem a környezetét ahhoz a nyolcvan esztendős, gyönyörű tölgyfához, ami mellett egy ovális tábla hirdeti, hogy “védett természeti érték”.